Blum Tamás ragyogó megfogalmazása szerint „Hogy a magyar zseni – nem Bartókra gondolok –, kicsit link, kicsit felületes-e, vagy nem, igazán tud zongorázni, hegedülni, énekelni, vagy sem, azt külföldön tudta csak bizonyítani. Pesten szabad egy kicsit hamisan is játszani, ha a közvélemény kimondta rá, hogy zseni.” Peskó Zoltánról nem mondható, hogy a fenti értelemben  magyar zseni lett volna. Sokkal inkább világpolgár, és a kiváló magyar karmesterekben dúskáló 20. század utolsó harmadának Solti György melletti legjelentősebb magyar dirigense. Bár szülőhazája mintha éppen e két ténnyel nem tudott volna mit kezdeni, vagy nem akart róluk tudomást szerezni. Munkásságát egyetlen árva lovagkereszttel (nekrológjai tévesen Bartók–Pásztory-díjat emlegetnek) jutalmazták, azt is kissé késve, a 70. születésnapján kapta. Kétségtelen, hogy a világpolgárt mint jelenséget mindig gyanakodva szemlélték a Kárpát-medencében, őt ráadásul sok honfitársunkkal ellentétben nem kínozta honvágy, bárhol otthonra tudott lelni.

Az ifjú Peskó egyetlen dologra vágyott: karmester szeretett volna lenni. Ezt itthon nem engedték, „csak” a zeneszerzés szakra járhatott, miközben Nádasdy Kálmán asszisztense és neveltje lett. Római ösztöndíjjal 1964-ben Tündével, egész életén át hű társával legálisan hagyta el az országot, hogy aztán pár hónappal később nem egészen legálisan maradjanak kint. Mesterül olyan előremutató művészeket választott mint Goffredo Petrassi, Franco Ferrara, Pierre Boulez vagy Sergiu Celibidache. Első partónusa Lorin Maazel volt, aki az akkor még gyakorlatlan karmestert magával vitte a Fricsay-nosztalgiában fürdő Deutsche Oper Berlinbe. A fénykorát élő Nyugat-Berlin után sok év Olaszország következett, olyan bázisokkal mint Bologna és Velence, de vezényelt premiert a Scalában és a veronai Arénában is. Pályája során 85 operaházban és 64 szimfonikus zenekarral lépett fel, köztük olyanokkal, mint a Berliner Philharmoniker, a BBC Symphony Orchestra vagy a Royal Concertgebouw Orchester.

Az Operaházba kétszer hívták, mindkétszer a Figaro házassága produkciójára. 1984-ben a nagybeteg Ferencsik János – aki főművét, az ÁHZ-t is szerette volna ráhagyományozni –, negyedszázaddal később pedig Fischer Ádám kérte fel, hogy nyissa meg a színház 125. jubileumi évadját. Apadhatatlan kíváncsiságára jellemző, hogy hiába vezényelte évtizedek óta a művet, azonnal elkérte Nádasdy Ádám friss fordítását, mert ki akarta élvezni az új nyelvi játék minden zamatát. 2000-ben az Operaház igazgatásával is megkísértették, de miután nem volt itthon bázisa, a Ház hallani sem akart a karakán, honi klikkeket nem ismerő maestróról. Nem sokkal később – egyetlen huzamosabb hazai munkájaként – átvette a Pannon Filharmonikusok vezetését. Két év után keserű szájízzel, ám egyenes derékkal távozott, miután egy nyalonc, Pécs városának aktuális Döbrögijétől rettegve, Kodály hazájában közvetlenül a koncert előtt letiltatta a programban szereplő Páva-variációkat. Az övön aluli ütésekért Zoltán nem szállt be a hazai ringbe. Belátta, hogy az az ország, melyben ilyesmi megeshet, lényegében nem sokat változott az 1960-as évek óta.

Peskónak tulajdonképpen nem volt szüksége Magyarországra, és Magyarország sem tudott mit kezdeni vele. Szellemi végrendelete, a Győri László gondos segítségével készült könyve (Zenéről, színházról, zenés színházról – Rózsavölgyi Kiadó, 2009) a velünk maradó bizonyíték arra, milyen szférákban mozgott. Karajan, Boulez, Muszorgszkij, Schönberg, Dallapiccola vagy Ligeti – megannyi jelentős gondolkodó, akiknek létéről a mai napig sem igyekszik feltétlenül tudomást venni a hazai zenei élet java. Peskó elképesztő ismeretségi körrel rendelkezett, a fél világ legjelentősebb zenei személyiségeivel állt személyes kapcsolatban. Jelképesnek tekinthető utolsó fontos hazai karmesteri munkája, a Palestrina bemutatója a 2008-as Tavaszi Fesztiválon. Hans Pfitzner neve tökéletesen idegenül cseng a Pucciniig, de legfeljebb Richard Straussig merészkedő hazai közönségnek, a honi premier 90 évet késett. Zoltán és a produkciót rendező Kovalik Balázs pontosan felismerték, hogy a Palestrina, az ostoba földi hatalomnak kiszolgáltatott, korát megelőző fárosz története mennyire aktuális napjainkban. Pfitzner műve sok szempontból az operaírás, sőt a kultúrába vetett hit egyik végpontja, s mint ilyen, a műfaj egyik legszebb, legszomorúbb és legnehezebben színpadra vihető alkotása. Jellemző, hogy hiába a csodálatos előadás és a világsztár Francesco Araiza, a mindent mániákusan rögzítő 21. században valahogy pont erről a különleges produkcióról nem készült felvétel.

A vándor évtizedeknek méltatlan betegség vetett véget. Zoltán itthon lelt kényszerű otthonra A betegség a szellem emberét a legaljasabb módon, az agyánál támadta meg. Zoltán évekig élt bezárva, egyre kevésbé véve tudomást a külvilágról. Talán jobb így. Nem kellett szembesülnie annak a háború után szárba szökkenő jóléti világrendek széthullásával, mely őt is a magasba emelte. Halálával a 20. század nagy művész-generációjának egyik utolsó tagja távozott, aki nemcsak elképesztő műveltséggel és tudással volt megáldva, hanem folyamatos nyitottsággal és érdeklődéssel kutatta is a világ összefüggéseit. Pályája során szinte mindent elvezényelt, specialitása azonban a 20. századi zene maradt. Amíg a repertoár javára mindenhol akadt dirigens, a „modern és lejátszhatatlan” művekre évtizedeken keresztül Európa-szerte Peskót hívták.

Egy ilyen alkalommal találkoztunk először Rómában, a La Fura dels Baus igen látványos és legalább annyira semmitmondó Le Grand Macabre produkcióján, amikor is heroikus küzdelmet folytatott a zenekarral és a nagyközönséggel. Peskó hitt Ligetiben, és kételyek nélküli magabiztossággal (mely a karmesteri pálya egyik alapja) lett úrrá a partitúrán és a körülményeken. Előadás után a  karmesteri szobából egy közeli étterembe mentünk, ahol kedélyes anekdotázás kezdődött, mely nagyívű kultúrtörténeti kirándulássá terebélyesedett. A kor- és egyéb különbségek percek alatt eltűntek. Az asztal mellett elénk varázsolta Blum Tamást és a rettegett minisztériumi funkcionárius asszonyt, Petrassit valamint a pályakezdő Jessye Normant, Maazel próbáit, de Róma titkait is. Közvetlenül, végtelen rutinnal és nagy kedvvel mesélt, de ugyanígy tudott hallgatni is. Hiába élt évtizedek óta külföldön, majd mindent tudott és majd mindent tudni akart. Történetei mögül lassan kibontakozott az ember, akiben egyszerre élt a protestáns puritánság és a hatalmas életigenlés. Az étterem bezárt, Zoltán még egy utolsó üveg bort rendelt, amit aztán a szellős teraszon kortyoltuk el. A személyzet olaszos nagystílűséggel magára hagyta az asztaltársaságot, a poharakat végül a virágágyásban rejtettük el. Már-már hajnalodott, mikor a Via Torinón elbúcsúztunk. Tündével felfelé indultak, pár lépés után megálltak és visszaintegettek, majd kart karba öltve eltűntek a római éjszakában…