„Egy opera előadásánál már eddig is 999 akadályt ismertek, most Párizsban föltalálták az ezredik akadályt is. Meyerbeer híres „Le pardon de Ploërmel”-jét egy időre ott, mint a lapok jelentik, azért nem adhatják, mivel a kecske, mely benne Dinorah köténye után szokott futkosni, kimúlt. Hogy az opera újra adathassék, előbb egy új kecskét kell betanítani.” – Így idézi a rég letűnt korok operaelőadását a Budapesti Hírlap 1859 decemberében. Egykor ugyanis az operaházak egy fél állatkereskedést is kénytelenek voltak eltartani, lovakat, csacsikat, kanárikat, az épületekben megbúvó egerekre vadászó macskákat, s ki tudja mit még. De az idomított kecske mai szemmel mindenképpen a színházi elmebaj csimborasszójának tűnik. Nem is az egyetlen Meyerbeer művében! Az operaműfaj elrettentő példaként előszeretettel idézik a Così fan tutte vagy A trubadúr meséjét, pedig ezek a librettók abszolút Shakespeare-remekek a Dinorah-éhoz képest.
A bel canto-operák a maguk lehetetlen és következetlen történetükkel sokszor – olykor jogos – gúnyolódásra adhatnak okot, de Meyerbeer alkotása mintha a legvadabb romantikus műveket is felül akarná múlni. Mindössze három főszereplője van, az egykori esküvőjén megtébolyodott címszereplő, Hoël, az exvőlegény, a pénzsóvár pásztor és főállású kincskereső, valamint Corentin, az ütődött dudás. Dinorah két felvonáson keresztül eszelősen bolyong, hol elmaradt lagziján keseregve, hol a Belah névre hallgató kecskével csevegve, mígnem egy viharban sikerül a patakba zuhannia, amitől persze nem hal meg, csak az elméje tisztul ki. Hoël rádöbben, a lányka az igazi kincs – mire jó két és fél órányi zenélés után lemegy a függöny. Hogyan lehetséges, hogy az a Giacomo Meyerbeer, aki nagyoperáiban hatalmas tablókon korának meghatározó politikai-társadalmi kérdéseiről keresett és adott máig is érvényes és pontos víziót, nem vágta menten földhöz a tollat ekkora marhaság olvasatán?
Korabeli metszet a II. felvonás fináléjáról
Nem biztos, hogy jól tesszük, ha mai szemmel fölényesen megkérdőjelezzük a komponistát. A Dinorah ugyanis műfaját tekintve opéra comique, tehát nem pásztorjáték és nem is vígopera A sevillai borbélyi értelemben. Szövegírói, Jules Barbier és Michel Carré (az egyetlen fontos Meyerbeer-opus, melyben nem Eugène Scribe volt a szerzőtárs) számos jelentős francia komponista keze alá dolgoztak, szintén profi színházi emberek. Az alkotók eredetileg vélhetően nem akartak mást, mint írni egy egyfelvonásos blődlit, amivel görbe tükröt tartanak a műfaj elé. Így a Dinorah első fogalmazványa nem lehetett más, mint egy Offenbach operett előfutára, már a darab elején eszelős lánnyal, aki az árnyékához énekel egy koloratúr-valcert a dudáló tenoristával és egy kecske-attrakcióval. Meyerbeer azonban valamiért beleszeretett a témába és a vékony cselekményszálat rétes módjára széthúzta három felvonásra. Így viszont a bel canto operák görbe tükre sérült meg és egy furcsa műfaji torzszülött jött létre. A humor nagyon illékony dolog, gyakran azt sem értjük, mért nevettek valamin 10 évvel ezelőtt, nemhogy 150 éve. Az 1850-es évek közönsége vélhetően jobban értette és értékelte a Dinorah humorát, finom líráját, mint a mai. Napjainkban ugyanis a felelősségteljes operaigazgató egyet tehet az opera partitúrájával: hagyja a polcon porosodni. Ha ugyanis komolyan előadják, nagy eséllyel olyan komikussá sikeredik a produkció, mint a 2003-as compiègne-i, ha pedig modernkedni kezdenek (mint idén Görlitzben), akkor az eredmény talán még kínosabb.
Enrique Mazzola
A Dinorah zenéje azonban mégiscsak egy fokkal izgalmasabb annál, minthogy örök feledésre ítéltessék, különösen napjaink felvirágzó Meyerbeer-reneszánszának tükrében. A Deutsche Oper Berlin vezetősége jól döntött, amikor néhány éve koncertszerű előadásban, Patrizia Ciofi szoprán-sztárral a címszerepben prezentálta a minden újra éhes Berlin közönségének a művet. A 2014-es előadást CD-n is kiadták és idén, a „Best of Meyerbeer” hónap keretén belül ismét eljátszották kétszer. Ciofi már nem vállalkozott a produkcióra, de az est karmestere ismét Enrique Mazzola volt.
Napjaink operajátszásának egyik kulcskérdésévé nőtte ki magát az a nonszensz, hogy mitől lehet működőképessé tenni egy koncertszerű előadást. A színházak és hangversenytermek vezetői ugyanis mintha egyre kevésbé bíznának a művekben, az előadókban és a közönségben, így mindenféle plusszal próbálják feltupírozni az előadásokat. Aki jelen volt 2019 tavaszán a Müpában Valery Gergiev Jolantáján, megtapasztalhatta, hogy ez mennyire felesleges. Ha egy együttes birtokában van a műnek, azt meg is tudja úgy szólaltatni, hogy semmiféle külső segítségre ne legyen szükség a hitelességhez és a közönség figyelmének fenntartásához. Sőt: maguk az előadók is arra kényszerülnek, hogy mindenféle erőszakos külső beavatkozás nélkül közvetítsék a zenét és a szöveget. Márpedig valaha mégiscsak erről szólt az operaénekes hivatás. Berlinben éppen ez történt. Semmi faxni, az ének- és zenekar a színpadon egy nézőtérrel harmonizáló koncertterem díszlet előtt, néhány biztonságot adó kottapult. Az előadás motorja természetesen Enrique Mazzola volt, aki hitt a műben, ínyencként bontogatta minden szépségét, de azért nem vette teljesen komolyan. Nem akart többet, mint egy kellemes-emlékezetes estét prezentálni a házat megtöltő érdeklődőknek.
A Dinorah-t azonban mégiscsak egyetlen esetben érdemes elővenni, mégpedig ha van olyan koloratúrszoprán, aki érdekessé tudja tenni a címszerepet. Az est nagy felfedezése Rocío Pérez. Az egy Deutsche Oper minőségű színházban természetes, hogy a fiatal madridi szoprán akadályok nélkül vette birtokba a nehéz szólamot. Az egyszerű almazöld kosztümöt viselő Pérez elragadó színpadi jelenség, gyönyörű és természetes. Az első pillanattól kezdve megfogja a közönséget azzal, hogy valami végtelenül egyszerű bájos közvetlenséggel alakítja a breton lánykát. Dinorah-ja nem bolond, inkább szeleburdi, Pérez egyszerre birtokolja a szerep étoszát (fájdalmasan ritka jelenség ez napjainkban!) és kacsint ki belőle, mint a nagy primadonnák: mulassunk ma egy jót! Philippe Talbot Alain Vanzo-i szépségű igazi francia lírai tenor hang birtokosa, külsőleg és fizimiskában azonban erősen emlékeztet az ifjú Straub Dezsőre. Szerencséjére Corentin igénytelenül felskiccelt szerepe semmiféle amorozói vonással nem lett felruházva, így Talbot is élvezettel vethette bele magát a lírai tenorok számára oly ritka hülyegyerek játékosságába. Az eszményinél kissé karcosabb hangon szólaltatta meg Hoëlt Régis Mengus, ami különösen a III. felvonásbeli áriánál volt tetten érhető, ami mégiscsak az egyik legszebb, amit baritonok számára valaha írtak. Nyilvánvalóan a pénzhajhász pásztor nem egy álomszerep, Mengus nem is szándékozott megérteni, maradt a saját eszköztáránál, a borotvált szemöldökű szeretnivaló macsónál. Meyerbeer a triót mindössze négy couleur locale-t színesítő funkciótlan szereppel színesítette operáját. Nicole Haslett, Karis Tucker, Gideon Poppe és Seth Carico felléptetése az apróbb feladatokban valódi rangot kölcsönözött az előadásnak.
A berlini Deutsche Oper vélhetően az egyetlen lehetséges választ adta meg arra a kérdésre, hogy érdemes-e elővenni a Dinorah-t. Elkötelezett biztos kezű karmesterrel, osztályon felüli koloratúrszopránnal el lehet játszani Meyerbeer művét – évtizedenként legfeljebb kétszer.
