A legkevésbé sem divatos, ám igencsak megszívlelendő az út, melyen ljubljanai opera balettjének vezetője, Petar Đorčevski terelgeti együttesét. A belgrádi születésű, harmincas évei elején járó művész ugyanis két dolgot tart szem előtt: a rábízott társulatot és a szlovén főváros közönségét. Mindezzel élesen szembe megy a balett világában egyre inkább eluralkodó trendekkel, az egyedi repertoár és jól megrajzolt arculat nélküli társulatokkal, melyek vezető művészei zömében lecserélhető, valódi egyéniség nélküli táncosok lettek. Mára nagyjából eltűntek azok a röghöz kötött koreográfusok, akik egyetlen együttes számára alkotnak és azok az izgalmas balettművészek, akik miatt érdemes volt akár egy fél kontinenst is átutazni. A múltat siratni felesleges, a megváltoztattathatatlant el kell fogadni – vagy kicsiben korrigálni, visszatartani az idő folyását, mint teszik ezt Ljubljanában.
Mire jönne be szívesen a közönség? – hangozhatott Đorčevski meglehetősen logikus kérdése. A nem megszállott balettománok válasza pedig valahogy így szól: „Szívesen néznék valami közismert történetet, jó zenékkel, látványos kosztümökkel és táncokkal, mondjuk kétszer háromnegyed órában, hogy utána még el lehessen menni vacsorázni.” A táncalkotók – már akik felismerik a cselekményes balettek nélkülözhetetlenségét – világszerte már a témaválasztásnál elakadnak, egyre nehezebben találnak olyan storyt, amely balettbe átültetve működőképes lenne. Miután az elmúlt évtizedekben végigrágták a világirodalmat, érdeklődésük gyakran a balettnél jóval fiatalabb műfaj, a film felé fordul. Vélhetően Ljubljanában is így került szem elé A nagy Gatsby. F. Scott Fitzgerald 1925-ös regényéből (mely csak fél évszázaddal később került Magyarországra) két, a maga korában igen népszerű film is készült, 1974-ben Robert Redford, 2013-ban Leonardo di Caprio főszereplésével. Bár a regényt egyes körökben az amerikai irodalom fontos műveként jegyzik, valójában magát a storyt a remekül rajzolt karakterek ellenére az idő mára némi porréteggel vonta be. A könyv valódi érdekességét napjainkban legfeljebb az 1920-as évek kétarcú gazdasági fellendülésének haszonélvezői világát bemutató színes és első kézből származó ábrázolása adja. Ám maga a miliő és a lendületes cselekmény ragyogó balett-alapanyag – használták is többen világszerte az elmúlt években.
Jelenet az I. felvonásból
Leo Mujic, ex-Jugoszlávia legfoglalkoztatottabb koreográfusa nagy rutinnal nyúlt a darabhoz. Dramaturgja, Rauscher Bálint segítségével olyan táncjátékot alkotott, melyben egyetlen perc üresjárat sincs. Al- és felvilági bálok és mulatságok közben finoman bontakozik ki a főszereplők sorsa, miközben a ljubljanai együttes számos tagjának jut egy-egy apró karakteres rezdülés. A koreográfus érezhetően gondolt mindenkire, megfelelő táncolnivalót juttatva nemcsak a vezető művészeknek, hanem még a kar veteránjainak is. Miközben pedig az egész társulat alaposan meg van dolgoztatva, érezni, mennyire élvezik a koreográfus mozgásvilágát és az új, számukra készült darabot. Mujic ismét ügyesen válogatta össze balettje zenéit, kizárólag amerikai szerzők műveiből merítkezve népszerűektől (Bernstein, Gershwin, Glass), az ismeretlenekig, drámai csúcspontként a finálé alapjául szolgáló Barber Adagióval. Míg Stefano Katunar díszletei inkább csak igen szellemes jelzésként funkcionálnak, kihasználva a zsinórpadlástól a zenekari árokig a teret, a korszakot a maga dekadens gazdagságában inkább Manuela Paladin Šabanović jelmezei idézik meg. A nagy Gatsby figurái viszonylag egyértelmű karakterek, sokkal inkább a történet lendülete hajtja őket végzetük felé, mintsem fejlődő jellemek lennének. Leo Mujic nemcsak az együttes tagjaira szabta a szerepeket, hanem érezhetően bizonyos esetekben szinte pszichológusként szuggerálta ki belőlük a bennük rejlő karaktereket.
Simon István és Tjaša Kmetec
A szereposztás élén – egyetlen vendégként – a ragyogó formában táncoló Simon István állt, akinek sikerült táncba átültetni a di capriói figura kettősségét. Egyszerre felületes pozőr és vágyódó férfi, aki életét egyetlen lapra tette fel. Mellette a ljubljanai társulat három igen erős férfitáncost tudott kiállítani, az egyetlen szereposztásban (!) játszott sorozat első hat előadásán. Nicket, a „krónikást” az alig 19 éves belga Lukas Bareman alakította, természetes egyszerűséggel és bájjal. A pályakezdő művésznek nem biztos, hogy könnyű karrierje lesz, egyelőre hiányzik belőle az a varázs, amit egy álomhercegtől elvár a közönség. Az újgazdag, magabiztos Tom szerepét mintha egyenesen Petar Đorčevski számára írták volna, kérlelhetetlen magabiztossága arra predesztinálja, hogy győztesként hagyja el a küzdőteret. Mindössze három röpke jelenet jutott a reménytelen helyzetben lévő munkásosztályt szimbolizáló George-nak. A hatalmas energiákat megmozgató magas szőke Lukas Zuschlag főszereppé tette néhány bejövetelét, minden rezdülésére oda kell figyelni. A társulatra való építkezés a férfi szerepek kiosztásánál is világosan kirajzolódott, de még szebb volt a hölgyek esetében, hiszen a női főszerepeket két olyan házi-balerina – Tjaša Kmetec és Rita Pollacchi – kapta, akik elmúltak már 40 évesek. Látszik rajtuk, hogy (a regény ellenére) nem fiatal lányok, ám az az élet és színpadi tapasztalat, mellyel rendelkeznek felülír mindent. Nemcsak rutinosak, hanem érezni rajtuk, hogy a darab számukra is fontos jutalomjáték.
Jelenet a II. felvonásból, középen Lukas Zuschlag
A nagy Gatsby nem egy világmegváltó balett (Hol vannak már az 1970-es évek, amikor Béjart koreográfiái stadionokat töltöttek meg!?), ellenben egy nagyon kellemes és minden igényt kielégítő nagyszerű művészeket parádés szerepekben felvonultató színházi este. Ennél pedig aligha lehet többet kívánni a csodálatosan felújított bűbájos szlovén fővárosban egy hideg novemberi hétvégén.
Fotó: SNG Opera in balet Ljubljana / Darja Štravs Tisu
