Bár a színházak gyakran ódzkodnak műsorra tűzni Boito Mefistofeléjét, a vállalkozásokat – legnagyobb meglepetésre – általában siker kíséri. Nehéz tetten érni, mi is lehet a titka ennek a töredezett, sőt szinte olykor dilettánsnak ható remekműnek. A szálak felfejtését az 1868-as hatalmasat bukott ősváltozat megismerésével kellene kezdeni, ám az vélhetően jó okkal elzárva hever a Ricordi kiadó széfjében. Az alig 26 éves fenegyerek nagy pofont kapott Milánóban, ahol az ötórás, tenor címszereplőt nélkülöző mű alig néhány előadás után örökre lekerült a műsorról. Hét évnek kellett eltelnie, hogy a könnyen író, de nehezen komponáló Boito új változattal merjen jelentkezni, ám az opera még ekkor sem nyerte el végső formáját. A napjainkban játszott, szerző által jóváhagyott változatból nem tudni hány jelenet és főleg milyen zenei szövet hiányzik az eredeti elképzeléshez képest. Mert – ha ezt a Mefistofele partitúrájából nem is mindig lehet kihallani – Boito korát megelőző zenei gondolkodó volt. Ám az így sem rövid operából kulcsjelenetek hiányoznak, s a legfontosabb történések (Puccini Manon Lescaut-jához hasonlóan) „a szünetben” zajlanak, nem a nyílt színen. Az utóbbi évtizedek színházi és filmes gondolkodása azonban hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy ezeket a kihagyásokat ne hiányként és törésként élje meg. Boito zenéje, a néhány ragyogó ária felett is megindító, szellemes és olykor szokatlanul modern.
Jelenet az Előjátékból
A Budapesti operajátszás történetében mindenképpen cezúra a Mefistofele 2010-es felújítása, mely az utolsó nagy premier volt a Fischer Ádám – Kovalik Balázs művészeti vezetésével jelzett, alig hároméves korszakban. A karmester ugyan még elvezényelte az Ascanio Albában reprízét, de a rendező a Boito-premier után már nem tette be a lábát az Andrássy úti épületbe. A produkció természetesen túlélte az alkotó távozását és a színház bezárásáig időről-időre műsorra került, megőrizve a premier energiáit. És talán pont ez az energia, mely minden közreműködőből és Antal Csaba DNS-spiráljából áradt, volt az előadás lelke, mely a premieren már az Előjáték végére áttört a zenekari árkon és eggyé forrasztotta a két partot abban a tudatban, hogy ott és akkor valami fontos született. Kilenc évvel a pesti és 22 évvel a szegedi bemutató után Kovalik Balázs és alkotótársai (Antal Csaba, Benedek Mari és a hozzájuk újonnan csatlakozó neves horvát koreográfus, Leo Mujic) Chemnitzben vitték színre ismét a dararabot. Noha éppen az Operaházban oly meghatározó díszletet kellett a szász iparváros színpadára átdolgozni, maga az előadás szinte egy az egyben megegyezett az itthonival. Számos koprodukció járja ma a világot a költséghatékonyság jegyében, elég Will Decker salzburgi Traviatájára vagy Laurent Pelly Ezred lányá-jára gondolni, melyek tíz éve bukkannak fel különböző színpadokon más-más szereposztásban, rendezői segítséggel, vagy asszisztensek betanításában. A megoldás nem különösebben eredeti, de kifizetődő és különösen ritkán játszott operák (mint a Trójaiak David McVicar gigantikus díszletében) esetében logikus.
Katerina Hebelkova és Cosim Ifrim
Kovalik Balázs chemnitzi Mefistofeléjénél nem az volt a kérdés, hogy a színpadra vitel fog-e működni a megváltozott térben, hiszen miért ne működne egy bejáratott rendezés, hanem hogy a társulat mennyire érez rá a darab ízére és a színpadi megvalósítás erejére. Egy közepes német színház természeten egészen más anyagi forrásokból gazdálkodik, mint egy olyan kiemelt nemzeti intézmény, mint a Magyar Állami Operaház vagy a Staatsoperek. Kisebb énekkarral, műszakkal működik, más szólistákból válogathat. Mindezek ellenére a chemnitzi színház színpadtechnikája elképesztően olajozottan (és halkan!) működik, a produkcióban gyakran használt forgószínpad az egyik legnagyobb Európában. Hogy egy német társulat fegyelmezetten dolgozik, magától értetődő tény, ám, hogy egy énekkar többször is ráérezzen a saját erejére és magával ragadja a nézőteret is, ez korántsem általános. Talán éppen ezek által az energiák által lett a produkció – helyi értékén ítélve – egyenrangú a pesti nagytestvérével.
A címszerepben: Magnus Piontek
Patrick Wurzel operaigazgató három olyan operaénekest választott ki a főszerepekre, akik nemcsak leénekelték a kottafejeket, hanem – és ez napjainkban sajnos egyre ritkább – gondolkodó muzsikusként, egyedien formálták meg szólamukat. A Hollender-érában, Bécsben nevelkedett Cosim Ifrim derék tenoristához méltóan leginkább a szerep vokális megformálásával törődött, Faust figuráját inkább csak kötelességnek tekintette a szép frázisok és áriák mellékzöngéjeként. Vélhetően betegséggel küzdött a címszereplő, Magnus Piontek, aki inkább otthon lehet Mozart, mint Boito világában. Mefistofeléje nem az Ősgonosz, „pusztán” egy nagyonis 21. századi vidám fickó, aki kedvére játszadozhat a porszemnyi emberkékkel. Bukása nem hatalmas, de nem is végleges. Érdekes ötlet mezzoszopránra osztani Margit és Heléna kettős szerepét. Katerina Hebelkova okosan kerüli el a szólam számára veszélyes buktatóit. Mint valódi beleéléssel működő énekes, szinte természetes, hogy a Börtönjelenetet magával ragadóan formálta meg. A valód meglepetés az volt, hogy Heléna egyáltalán nem megírt szerepéből is figurát kanyarított, egy szenvedő asszonyt, akit a tragédiák utáni szerelmes szavak mégegyszer álomba tudnak ringatni. Rossini-tenorként várhat akár nagyobb karrier is Siyabonga Maqungóra. A feltűnően szép hangú fiatal dél-afrikai énekes Wagner néhány mondatának is súlyt tudott adni. A legérdekesebb, ami Sophia Maeno Mártájáról elmondható, hogy a megszólalásig hasonlított Schwarz Évára, az Erkel Színház egykori legendás énekkari tagjára. Furcsa kettősség jellemezte Guillermo García Calvo főzeneigazgató tevékenységét. Míg a zenekar precízen be volt tanítva és a kiváló akusztikájú házban nagyszerűen is szólt, addig magából a partitúrába bújó karmesterből olyan impotencia áradt, mely rendre gátat vetett a Boito-muzsika szabad áramlásának.
A Heléna-kép
Hogy mennyire fontos előadással bővült a chemnitzi színház repertoárja, jól jellemzi, hogy a nem könnyen lelkesedő német közönség szokatlan módon hosszas vastapssal köszönte meg a közreműködőknek az estét. A Mefistofele összesen nyolc estén látható a szezonban az egykori Karl Marx Stadtban, a címszerepet többször fogja Palerdi András énekelni.
Fotók: @Nasser Hashemi
