A bolygó hollandi nagyjából olyan fajsúlyú darab a német színházi kultúrában, mint a magyarban a Marica grófnő. Szinte bármelyik társulatban jól kiosztható, megbízható közönség-kedvenc, melyet csak az idei szezonban 12 kisebb-nagyobb németországi együttes tart műsorán (igaz Lübeckben „csak” egy gyerekek számára készült változatot adnak). S bármilyen fájdalmas is az összehasonlítás, egy átlag német színházba-járó számára a korai Richard Wagner képezi azt az alapot, melyet itthon Kálmán Imre. Talán ennek is köszönhető, hogy a hideg, esős december eleji péntek este a forralt bor és sült kolbász szagban úszó karácsonyi vásár kísértése ellenére is nemcsak, hogy nagyjából megtelt a 240.000-es lélekszámú Braunschweig színházának nézőtere a Bolygó hollandi repertoár előadására, hanem igen szép számban fiatalokkal telt meg, akik néma csendben követték a majd’ két és fél órás, szünet nélkül játszott előadást. A táblás ház azért is nagy dolog, mert Németország legrégebbi, 1690 óta működő háromtagozatú színháza jelenleg 900 férőhelyes, s Wagner operáját a várostól alig 60 kilométerre (vonattal alig több mint fél óra) fekvő Hannover is műsoron tartja.
Jelenet, középen: Jako Venter
A braunschweigi előadás színpadra állítója, Isabel Ostermann, a színház operaigazgatója. A rendezőnő pályafutása kezdetén a legjelesebb alkotók mellett volt játékmester, majd 2006 és 2017 között Berlinben Jürgen Flimm személyes asszisztenseként és a művészeti műhely vezetőjeként dolgozott. Az idei az első önállóan tervezett szezonja. Érdemes végigtekinteni, hogyan épül fel arrafelé egy közel sem jelentő város, nem kiemelt városi színházának évadja. Az augusztusi Várudvaron bemutatott Carmen után Sosztakovics Moszkva, Cserjomuski című zenés komédiájával nyílt a szezon, majd A bolygó hollandi, a Kisszínházban fiatalok számára készült Machtspiele gyűjtőcímű est (Weill: Der Jasager, Kagel: Der Tribun, Krenek: Der Diktator), december elején a Bohémélet, januárban A csavar fordul egyet, majd a Dichterliebe recomposed Christian Josttól, A víg özvegy, Weinberg sokat játszott opusa, a Die Passagierin, végül Reimann tavaly Berlinben bemutatott operája, a L’invisible alkotja az idei zenés színházi műsort.
Inga-Britt Andersson és Zhenyi Hou
Ostermann bemutatkozó előadása meglepően felemásra sikeredett, ugyanis a tökéletesen kidolgozott figurák ellenére a rendezőnő által kreált történet nem működik. A díszlet (Stephan von Wedel) és a kosztümök (Stephan von Wedel és Julia Burkhardt) szerint a világháború utáni fellendülés éveiben egy tengerparti városban járhatunk. Az egyetlen színt egy közösségi tér alkotja, melyet egy (vélhetően) halfeldolgozó üzem használ rendezvényteremként. Daland öltönyös fejes, akinek semmi kapcsolata sincs vadóc, gerontofil lányával (Sentának valamiért mintegy kibucban rész kell vennie a Mary által vezetett bájosan naturalistára sikeredett dísztermi halpucolásban). Erik egy kétbalkezes kertészlegény, míg a Kormányos a kedélyes gondnok. A Hollandi megfoghatatlan, semmiből jövő figura, aki ebben a kisrealista játékban meglehetősen idegenül hat. Nem derül ki, kicsoda és mik a céljai, alakját Senta szemén keresztül látjuk, az ő számára az idősebb férfi iránti szerelem (talán a rendezőnő személyes története?) lesz a megváltás. Az előadás happy enddel zárul: Daland és Erik döbbenetére és félmeztelen címszereplő és Senta boldogan ücsörög a semmibe meredve.
Inga-Britt Andersson és Kwonsoo Jeon
A koncepció működképes is lehetne, ha A bolygó hollandi nem lenne más, mint Senta története. Ám sajnos Wagner a zenedrámában írt jópár olyan jelenetet, ami egyszerűen útban voltak a rendezőnő elgondolásainak. Ilyenkor jöttek a félreműködések: a dalárnapra készülő énekkar a Nyitókarban, a dobozokat adogató asszonyok a Fonókarban, a dísznövényeket cipelő Erik, vagy a III. felvonás kitalálatlan első fele. Azt, hogy a Hollandi miért cipel jelentőségteljesen egy hajómakettet vagy Daland miért adja el a lányát egy sztaniolból kivágott arany zászlócskáért, talán csak Frau Ostermann értette a maga mélységében.
Jelenet a III. felvonásból
Annak ellenére, hogy a braunschweigi zenekari árokból elég csúnya, dobozhangzás árad, a zenekar teljes magabiztossággal birtokolta a wagneri szólamokat. Az előadást nem a produkció betanítója dirigálta, hanem a pályája elején járó Christopher Lichtenstein, aki minden bizonnyal részt vett a betanításban, ám érezhetően próba nélkül akarta saját tempóit ráerőltetni az együttesre. A szőke titán erőlködésének látványos eredményei gyakori szétcsúszások voltak, de hát a karmesterség gyakorlati műfaj és Braunschweig kiváló kísérleti terep. A bolygó hollandi szólistagárdája a címszereplőt kivéve a helyi együttesből kerültek ki. A Dél-Afrikából indult Jako Venter évtizedek óta kisebb német színházak foglalkoztatott művésze. Wagneri dikciója mintaszerű, színpadi jelenléte pedig nemhogy operaénekeseket, de prózai színészeket is megszégyenítő. Érezhetően régóta birtokolja a szerepet, melynek nemcsak a jelmezét, hanem a testtartását is magára ölti, tekintete nem a semmibe mered, hanem végig minden pillantásával részt vesz a játékban. Venter méltó partnere volt a hatalmas energiával rendelkező Inga-Britt Andersson, aki okos és szerethető Sentát énekelt. A szoprán néhány éles – és néhány énekórával korrigálható – magasságon kívül magabiztosan uralja a szólamát, ahogy a Dalandot alakító veterán és megnyerően rutinos, kedélyes bécsi Michael Eder is. Az együttes fiatal tenorját, Kwonsoo Jeont korán és szükségből találta meg Erik szerepe, a művész sokkal inkább bel canto, mint Wagner feladatokra van predesztinálva, így hát küzdött a figurával és a német nyelvvel. A szintén keletről érkezett Zhenyi Hou ezzel szemben imponálóan magabiztos és valós figurát kanyarított Mary nyúlfarknyi szerepéből.
Jelenet a III. felvonásból
Minden problémája ellenére részleteiben megnyerően gondosan kidolgozott előadás a braunschweigi Bolygó hollandi. A társulat magánénekesei, kórusa és zenekar szintén magas színvonalon dolgozik. Félő, hogy egy másod (harmad?) rangú hazai társulat Marica grófnő előadása közel sem képviseli – talán sohasem képviselte – ezt a nívót. Pedig ahhoz, hogy a műfajra 10 – 20 év múlva is legyen fizetőképes kereslet, elengedhetetlen lenne a hasonló minőségű munka.
Fotó: ©Bjoern Hickmann
