Színházba menni mindig izgalmas. Hatványozottan az, ha bemutatóra vagy olyan operaházba jut el az ember, ahol korábban sohasem járt. Belépni a bayreuthi Markgräfliche Opernhausba azonban ezeknél is emelkedettebb érzés. Az első tavaszi napsugaraktól nyújtózó álmos bajor kisváros példás rendben tartott barokk utcáin kívülről nem igazán tűnik fel a hat éves restaurálás után újjáéledt épület. Az előcsarnok, illetve a rendhagyó alakú hófehérre festett lépcsőház teljes puritánsága mindegy előkészíti azt a valószerűtlen érzetet, ami azonnal hatalmába keríti a nézőtérre belépőt. A kizárólag fából és festett vászonból készült 1748-ban átadott kékeszöldben és aranyban játszó nézőtér mit sem változott az elmúlt 250 év alatt. Pusztán a villanyvilágítás és a széksorok jelzik az idő múlását. A felújítók a fák eredeti színeit állították vissza, sok helyen megőrizve a kopásokat, a szúette lépcsők pedig úgy nyikorognak, hogy az bármely skót kastélynak büszkeségére válna.
Kovalik Balázsnak jutott a megtiszteltetés, hogy a csipkerózsa-álmából ébredő színház avató-előadását megrendezze (jó fél évszázaddal korábban egy másik magyar művész, Fricsay Ferenc nyithatta meg Németország másik barokk színházát, a müncheni Cuvilliés-Theatert). A kiválasztott opera „nem lehetett más”, mint amely először hangozott el a falak között: Johann Adolph Hasse eredetileg Velence számára készült hatszereplős műve, az Artaserse. Kovalikot, számos barokk opera színrevitele után nem igazán érdekelte az ókori Perzsiában játszódó szerelmi négyszög. Ehelyett sokkal jobban foglalkoztatta Markgräfliche Opernhaus építtetője, Wilhelmine őrgrófnő különleges figurája, őt tette meg az előadás főszereplőjének. Nagy Frigyes nővére nemcsak színházat építtetett, de önállóan komponált is, rendezett és korának egyik legműveltebb asszonyaként vezette Európa-szerte híres társulatát. Hasonlóképp él arrafelé ma is Wilhelmine kultusza, mint nálunk Sissié. Kovalik egy mesterhúzással „Bayreuth egykori királynője” szerepére Bayreuth egykori királynőjét, a 78 éves Anja Silját nyerte meg. A nagy szoprán alig múlt 20 éves, amikor Wieland Wagner jóvoltából bemutatkozott a Festspielhausban Sentaként, s mentora halála után 1967-ben, mindössze 27 évesen mondott örökre búcsút a Zöld dombnak. Szinte beláthatatlan, hogy mit jelent több mint fél évszázad és egy töretlen világkarrier után számára – és közönség számára – ez a visszatérés.
Kovalik Balázs az Artaserse eljátszása helyett egy csak most és csak Bayreuthban érvényes alkalmi színjátékot állított színpadra. A rendező és Michael Hofstetter karmester a különböző Hasse társaságok nagy rémületére nem kezelte szentségként a partitúrát (valljuk be, az Atraserse nem a Figaro házassága vagy a Trisztán és Izolda, a mű zenei szövete fájdalommentesen megbontható), bátor kézzel húztak, variáltak számokat, miközben egyéb művekből – köztük Wilhelmine operájából (!) is kölcsönöztek áriákat. A több síkon játszódó szellemi kaland bázisát természetesen Hasse operája adja, miközben annak cselekménye és szereplői háttérbe szorultak. Az előadás főhősnője az idős Vilhelmina lett, aki levéltöredékek alapján éli újra élete fontos pillanatait – s ezáltal-efölött a német történelem egy távolra mutató víziója is kibontakozik. A perzsa szereplők helyett ugyanis az idős őrgrófné emlékezetében az ifjúkori önmaga, öccse, a későbbi Nagy Frigyes és rideg szüleik, valamint egy több alakban felbukkanó intrikus jelenik meg. S a családi tragédiák felett ott áll a színházcsináló-operába menekülő Wilhelmine is, akinek bayreuthi színpadán (a szellemes díszlet Antal Csaba tervei alapján készült) rendre felbukkannak az Artasere szereplői.
A színpadot Sebastian Ellrich pompás vörös kosztümjében Anja Silja uralja. A nagy barokk ruha fölött nincs paróka, festék is alig. Gyönyörű dáma és sebzett, mindent túlélt idős asszony egyszerre. A múltat az emlékei varázsolják élővé. Silja nemcsak mindent tud a színpadról, hanem mindezt elképesztő természetességgel és a fáradság legkisebb jele nélkül teszi. Ám mindemellett az Artaserse újranyitó előadása valójában „nem volt más”, mint a müncheni Theaterakademie August Everding vizsgaelőadása. Az opera többi szereplőjét a masterclass növendékei adták. Hassét énekelni nem könnyű, a partitúra egészen mást követel megszólaltatóitól, mint a közismertebb barokk darabok. Az előadásban három egyenrangú női figura született. Kathrin Zukowski, a Fivér (azaz Frigyes), Pauline Rinvet, a Nővér (azaz Vilhelmina) és Natalya Boeva az Anya szerepében magabiztos technikai tudásról és mélyen átélt szerepalkotásról tettek tanúbizonyságot. Tianji Lin láthatóan élvezi az Intrikus karaktereket, a kínai tenoristát később bizonyára meg fogják találni a remek szerepek. Néhány éve végzett az akadémián Eric Ander, aki meghasonlott Apaként szép utat jár be, sajnos azonban az alakítást nem kíséri egyenrangú vokális teljesítmény. Michael Hofstetter a Hofkapelle München élén ismét bizonyságot tett arról, hogy nemcsak érti és élvezi a stílust, de képes együttlélegezni a színpaddal és a növendékekkel.
Ha Wilhelmine nem is, Bayreuth gyönyörűséges színházépülete feltámadt. A bajor kulturális kormányzat feladata lesz, hogy ismét életet leheljen a hosszú álomból újjávarázsolt operába. Kovalik Balázs és csapat az első lépést megtette, nemcsak Hasse kellemes művét támasztották fel, hanem egy nagy énekesnőt (és közönségét) is megajándékozták egy jutalomjátékkal. Az Artaserse Budapesten és Münchenben is színre kerül a közeljövőben, kérdés azonban hegy az ennyire helyhez és alkalomhoz között produkció mennyire tud működni bölcsőjéből kiszakadva.
Foto: Jean-Marc Turmes
