Csodák márpedig nincsenek. Magát csapta be, aki reménykedett, hitt a tündérmesében, a gyógyulásban. Az orvostudomány bizonyosan mindent megtett érte, de menetrendszerűen a daganat diadalmaskodott. Ha valaki Pesten belenézett Dmitri Hvorostovsky szemeibe, már láthatta bennük a veszett harc kétségbeesését. Ritkuló fellépésekein egyre ijesztőbbé váló roncsként botorkált a színpadra, hogy újra és újra, talán utoljára megkapaszkodjon a világszép hangjába és a közönség szeretetébe. Torokszorító élmény utolsó Cortigiani-ja a tavaszi MET jubileumon és a következő gálák törött karral, bénuló szájjal, látván, ahogy emberfeletti munkával próbálja uralma alatt tartani testét, kontrollálni énekét. Elképzelni sem tudjuk, micsoda küzdelem lehetett felöltözni, könnyednek tűnő léptekkel felmenni a pódiumra miközben a test, amibe a Hang és az Ember be van zárva, egyre kevésbé akart engedelmeskedni. Nyáron néhány fénykép, ülve, vastag szemüveggel, aztán csend. Csak reménykedni lehet, hogy néhány hete sikerült elzárni előle az újságokat, melyek idő előtt keltették halálhírét. „Még cár vagyok!” – kiáltott fel utolsó erejével Borisz Godunov – egy fontos szerep, mellyel sosem sikerült színpadon találkozni –, mielőtt összecsuklott volna.
A szibériai Krasznojarszk elképesztően messze, több mint 7000 kilométerre van Londontól, s ez a távolság 1962-ben még lehetetlenebbnek tűnhetett, mint manapság. Beláthatatlan messzeségnek. Egy szovjet értelmiségi család fia nem is álmodhatott akkoriban a Big Ben, a piros telefonfülkék, és az emeletes buszok városáról, Hruscsov alattvalója Erzsébet királynéról. Az operaénekessé lett Hvorostovsky mégis jó korban született, hiszen világvégi pályája éppcsak szárba szökkent amikor megingott a vasfüggöny, s mire a Szovjetunió összeomlott, Gyima Toulouse-ban majd Cardiffban is meghódította a zsűrit és a közönséget. A rendszerváltás fiaként robbant be az operaéletébe, olyan szakaszhatáron, amikor még egy művészt két-három cd-vel ismerté lehetett tenni a világban, s amikor divat lett a korábban elzárt keleti művészek csodálata. Hvorostovsky korán hófehérbe borult összetéveszthetetlen hajával, atléta termetével, talányos mosolyával egy pillanat alatt lerázta magáról a kommunizmus áporodottságát, s világfivá vedlett. No és a hang! Negyedszázada ugyanis még az is kellett egy karrierhez. Aki csak egyszer hallotta, sohasem feledheti. Egyszerre volt benne a szibériai véghetetlen hómezők tisztasága és a cári budoárok erotikája. A hallgató csak hátradőlt és fürdött gyönyörűséges hangban. Valójában az előadó is. Tisztában volt kincse értékével, elégedett lehetett, hogy ő a kiválasztott, akinek nem a krasznojarszki opera művészeként kellett vodkázgatva várni a nyugdíjat.
Az ideális Anyegin – írták mindenhol. Hangra, alkatra sosem született ideálisabb. De vajon belül is az volt? Belehalt barátja lelövésébe, célt nyert az élete azáltal, hogy Tatjána elutasította? Vagy miközben bűvös mosolyával a tapsokat köszönte, már titokban a vacsorán járt az esze? Ha végigtekintünk szereplistáján, valójában igen kevés olyan figura van, amelyeket rendszeresen énekelt, jó, ha egy tucat alakítással járta a világot. Kényelmesen kamatoztatta nagy szerepeit, Anyegint, Jeleckij herceget, Figarót, és persze sok Verdit: Germont papát, Luna grófot, Renatót, Boccanegrát, a vége felé Jagót és az alkatától oly távoli Rigolettót. Megannyi megalkuvás a repertoárral, semmi kíváncsiság, vagy a határok feszegetése. Negyedszázadon át volt utazó világsztár, egyike a kevés sztárbaritonoknak, olyan művész, akinek nevére megteltek a színházak és a koncerttermek. Hvorostovsky – aki a maszkok mögött is mindig a szép Gyima maradt – valószínűleg ott érezte igazán otthon magát. Gondosan számára tervezett ruhákban, melyek kiemelték termetét és haját ontotta magából a páratlan vocét. Míg a világban az egyik legmagasabban jegyzett operaénekes volt, otthon, Oroszországban még ennél is jóval több. Még Netrebko felvételiből sem keringett annyi hamisított példány a szentpétervári aluljárók zugshopjaiban, mint Hvorostovsky több mint 40 cd-jéből. Hatalmas koncerteket adott a Vörös téren és hasonló gigantikus helyszíneken, melyek az oroszok millióihoz jutottak le. Nem véletlen, hogy az orosz állami televízió emlékműsorában, ahol kollégák és barátok emlékeztek könnyes szemmel egyetlen operarészletet sem játszottak. Helyettük olyan Európában ismeretlen románcok szóltak, melyet csak azok értenek meg igazán, akiket az orosz föld fogva tart. Az ő fiúk, szószólójuk volt Dmitri Hvorostovsky.
Az orosz álom. A fiú, aki a semmi közepéről hódította meg a világot. A kommunizmus fiaként indult, s milliomosként huny el. Mesebeli hősként Isten helyett önmagában hitt. „Magamban, az akaraterőmben hiszek és bízok, az amerikaiak szerint »survivor« vagyok!" A művész és az amerikaiak tévedtek. A bukott hős nemsokára hazatalál, testét az orosz anyaföld fogadja be. Ám az amerikaiaknak igazuk is volt, hiszen hála a felvételeknek Gyima túlél mindannyiunkat, hangja generációkat fog még elbűvölni.
