Miközben már javában zajlanak a nyári fesztiválok, a Bayerische Staatsoper csak július közepén tartotta meg az évad utolsó premierjét, az Oberont a hagyományos évadvégi Münchner Opernfestspiele keretén belül, a Prinzregentheaterben mutattak be. Weber utolsó operája úgy a német, mint az angol operatörténet fontos darabja, mely ennek ellenére igen ritkán kerül színre.
Az európai hírű zeneszerzőt A bűvös vadász hatalmas sikere, majd a sokkal kevésbé jól fogadott Eurynanthe után Charles Kemble kérte fel, hogy komponáljon London számára egy új dalművet. Az Oberon mellett a színész-impresszárió a Faust-témát ajánlotta, a zenetörténet nagy vesztesége, hogy Weber a maga korában oly népszerű Spohr operával nem akart versenyre kelni és inkább a Christoph Martin Wieland eposzából készülő angol nyelvű librettót választotta. A pénzszűkében lévő nagybeteg komponistának nemcsak a számára új nyelv nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem azzal a kontinensen szokatlan műfajjal is, melyet a megrendelő elvárt. Az Oberon ugyanis nem daljáték, mint A bűvös vadász és nem is végigkomponált opera, mint az Eurynanthe. A korabeli kották címlapján az áll: romantikus és tündéropera, de valójában sokkal inkább egy speciális angol műfajt képvisel, melynek gyökereit Purcell műveiben, A tündérkirálynőben vagy az Artúr királyban és Gay Koldusoperájában kell keresni. Ellentétben a német daljátékokkal itt a prózák sokkal nagyobb jelentőséget kapnak, az énekes szereplők mellett színészek is szerepelnek, a zene és a szöveg aránya pedig az utóbbi felé billen.
A haldokló Weber figyelemre méltót alkotott, akkor is, ha műve népszerűsége sohasem érte, nem is érhette el A bűvös vadászét. Az Oberon éppen műfaji sajátossága miatt nem verhetett gyökeret a Kontinensen, hiába tettek és tesznek lépéseket érte, az elhivatott kísérletezőknek (többek között a Weber rajongó Gustav Mahlernek) nem sikerül tartósan repertoáron tartani a művet. Az ok világos: a próza minősége és mennyisége semmiképp sem állítható arányba a zenével. Az 1800-as évek elején, amikor az opera látványosság is volt, bizonyára jó ötletnek tűnt az Oberon számos színe (Tündérország, bagdadi palota termei, sziklás táj, barlang, a tuniszi emír kertje, Nagy Károly udvara), – melyekben a címszereplő figyelemmel kíséri kiválasztott áldozata, Rezia és Hüon kalandjait, – a festett vásznak letűntével azonban mindez lehetetlen feladat elő állítja a tervezőket. Mindezek ellenére, mint a német romantikus opera egyik fontos alkotása, Weber operája rendre felbukkan a 80 német dalszínház valamelyikének repertoárján.
Nicolas Bachler intendáns valószínűleg nem akart többet, mint leróni kötelességszerű tiszteletét A bűvös vadász komponistája előtt, amikor a nyári szünet előtt mindössze négy előadás kedvéért elővette az Oberont. Jól jelzi, hogy nem a darab vélt vagy valós mélységeit akarta feltáratni, hogy a darab színpadra állításával az alig 29 éves osztrák bábművészt, Nikolaus Habjant bízta meg, aki ugyan Bécsben tanult operarendezést, de egy müncheni bemutatkozás több mint lehetőség. Habjan egyfelől „felnőttként” színpadra rakta a darabotot, vélhetőn a várt feladatot ellátta, másfelől a mű problémáit inkább hol ügyesen, hol kevésbé ügyesen megkerült, mint megoldotta. Az előadás kellemes és szórakoztató lett, osztályon felüli zenei megvalósítással, kérdés, hogy a Müncheni Operafesztivál a többszáz eurós jegyekért ennyit kell-e, hogy nyújtson.
Oberon: Julian Prégardien
Habjan veszekedő tündérei, Oberon és Titánia egy kutatóorvos házaspár, akik hogy a szerelem álhatosságát bebizonyítsák, illetve megcáfolják, emberkísérletbe kezdenek. A nézőtérről érkezik a színpadi laboratóriumba Hüon de Bordeaux és Rezia. A realista játék innentől átkerül a mese olcsó papírmasé világba (az ifjú Jakob Brossmann díszletei meglehetősen póriasan hatnak Münchenben), ahol az opera összes prózai szerepén három ügyes bécsi bábos (Manuela Lindshalm, Daniel Frantisek Kamen, Sebastian Mock) mint Puck megsokszorozott hasonmása osztozik. Ők segítik vagy akadályozzák gazdáik utasítása szerint a két szolgálóval, Sherasminnal illetve Fatimével kiegészült kiegészült főszereplőket. A játékot a látvány olcsósága és a bábok mókázása miatt nehéz komolyan venni, maguk a főhősök is inkább jól szórakoznak a szokatlan szituációkon, minthogy a küzdelmüket egy percig is komolyan vegyék. Nem is lenne ezzel baj, de Habajan ahogy közeledik a végkifejlet, szeretne valódi drámát a színpadra, erre pedig nincs eszköztára. Oberon fokozatos összeomlása, Titánia kudarca, a villamosszéket is legyőző Rezia – Hüon szerelem súlytalan marad.
A Müncheni Operafesztivál produkcióitól eltérő módon, ahol a Staatsoperben egymásnak adja a kilincset Damrau, DiDonato, Domingo, Florez, Garanca, Harteros vagy Kaufmann, addig az Oberon-produkció egyetlen jegyzett nevet kapott. Annette Dasch profi módon oldja meg Rezi szerepét, láthatóan jól érzi magát az évadvégi felhőtlen komédiában, de jelenlegi hangi állapotát már meghaladja a szólam, melyet egykor Birgit Nilsson is birtokolt. Igen kellemes meglepetés Brenden Gunnell Hüon pokolian nehéz szerepében. A szőke amerikai tenor jó másfél fejjel kisebb Daschnál és olyan kackiás bajszot visel, ami bármelyik békebeli bécsi fiákeresnek is dicsőségére válna. Mint színpadi jelenség szerencsére ő sem gondolja egy percre sem komolyan venni magát, hanganyaga és kiművel énektudása mégis tiszteletet ébreszt. Jóval hálátlanabb feladat jutott Oberonként a régizene specialista Julian Prégardiennek. Két áriáját szépen oldotta meg, ezen felül francia művésztől szokatlan módon birtokolta a német szöveget. Rachael Wilson és Johannes Kammler a müncheni operastúdió neveltjei. Az amerikai mezzoszoprán már évek óta a színház megbízható tagjává nőtte ki magát, míg a német baritonnak Sherasmin szerepe az első jelentős feladata.
Az előadás zenei minőségét Ivor Bolton biztosította. Az angol karmester ma már cseppet sem szokatlan és igencsak értékelendő módon visszanyúlt az eredeti zenekari hangzáshoz és együttesében Weber korabeli hangszereken szólaltatta meg az operát. Úgy tűnik, Bolton egyike a napjainkban egyre ritkábban feltűnő valódi karmester egyéniségeknek. Az első pillanattól fogva uralja a zenekart, világos mozdulatokkal, végig odafigyelve a szólistákra tárja fel a partitúra minden szépségét. Az muzsikálása avatta fesztiválivá az előadást.
Fotó: @ Wilifried Hösl
