Különös dilemmával találja szembe magát az, aki ifj. Palcsó Sándorra szeretne emlékezni. Szóbeli végakaratában ugyanis mindennemű gyászhír közzétételét, gyertyagyújtást és egyéb ilyenkor szokásos aktust kifejezetten megtiltott. Nyom nélkül szeretett volna eltűnni, mintha sosem járt volna a Földön, még hamvait is a fújó szélre bízta volna. Szabad-e az ő kívánsága szerint cselekedni, vagy az ittmaradottaknak mégiscsak van joguk ahhoz, hogy valamiképp tisztázzák magukban gondolataikat az elhunytról!?
Kevés tüskésebb ember fordult meg az Operaház körül az elmúlt fél évszázadban. Tüskét pedig önvédelemből szokás növeszteni. Kispalcsó. Valószínűleg ebben a három szótagban bújt meg egy élet tragédiája. Aki ismeri a „nagy” Palcsót, vagy olvasta visszaemlékezéseit, tudhatja, hogy miféle különleges, tiszta, szikár gondolkodású ember az idős tenorista, aki hosszú élete során egyenes tartással mindig kérlelhetetlenül járta helyesnek vélt útját. Nem lehetett könnyű egy országosan ismert művész fiának lenni, és nem lehetett könnyű egy ennyire határozott ember fiának lenni. Sanyi gyerekkorában szerelembe esett az Operaházzal, s ez a bonyolult és mély érzelem élete végéig elkísérte. Huszonkét évesen lett a színház tagja. „A világ legjobb súgója volt.” – állapította meg róla egy haragosa. Tízévnyi súlyos depresszióban töltött év után, 1983-ban váratlanul öngyilkos lett az édesanyja. A sorscsapást valószínűleg sohasem heverte ki, ekkor szakította meg kapcsolatát apjával.
„Mime fia” a súgólukból a fényre vágyott. Vélhetően mestere, Mikó András segítségével lett 1982-ben rendezőasszisztens. Azokban az években, melyek Sanyi színházi világlátására döntőek lehettek, Mikó a magyar operaélet nagy tudású és korlátlan ura volt. A Zeneakadémián maga nevelte az Operaház számára – melynek évtizedeken át volt főrendezője – az énekes-palántákat. Akit ő támogatott, biztonságban érezhette magát a kissé zárt, kissé áporodott hazai zenei életben. Ha szerencsésebb időben születik és beszél nyelveket, ha a főrendező valaha is törődött volna a saját utódjának kinevelésével, Sanyiból akár egy Mikó-típusú rendező is válhatott volna. 1987-ben azonban Mikó nyugdíjba ment, két évvel később pedig a vasfüggöny leomlásával és egy új szemléletű rendező-generáció betörésével a korábbi évtizedek játékmesteri alapú rendezői is eltűntek a színről. Sanyi, aki a teljes repertoárt több nyelven kívülről tudta, még 40 éves sem volt, amikor észrevétlenül, ám mégis egy csapásra a „régi rend” fáklyavivőjévé vált. Ez nyilván benne sem tudatosult ekkor, csupán a korábbi komfortérzet elvesztését rögzíthette. Egyre kevésbé fogadta el az újfajta előadásokat, próbált ragaszkodni a kottában feketén-fehéren leírtakhoz, s ahhoz az előadásmódhoz, melyben szocializálódott.
Készül a Szerelmi bájital (2000), fotó: Mezey Béla
Sanyi volt az az ember, aki bármilyen darabot, bármilyen vendéggel, beugróval és körülmények között színpadra tudott állítani pillanatok alatt. Tudta mire kell figyelni és figyelmeztetni a művészeket. Nem alkotó, reprodukáló volt. A színházban olyan tisztelet övezte, mint Piszkos Fredet: nem engedte magát szeretni, sokan tartottak is kérges modorától és éles szemétől, mégis tudták, ha baj van, végül ő fogja megoldani. Mindenkori főnökei sosemvolt titulusokat adtak neki (első játékmester, rendező koordinátor), egyet azonban következetesen megtagadtak tőle, hogy névjegyére rákerüljön a varázsszó: rendező. Mindennel megpróbálták csillapítani az étvágyát: Maár Gyula nem-elfogadott Hunyadi Lászlóját állította színpadra teljesen korrekten a rendelkezésre álló keretben, nulla forintból, majd 1993-ban odakerült a neve Nádasdy Kálmáné mellé az elkoptathatatlan Bohémélet színlapján. A kritika ezt sohasem bocsátotta meg neki. Pedig az Operaház ragaszkodott Oláh Gusztáv és Márk Tivadar látványvilágához, maga Nádasdy az 1950-as évek után már nem foglalkozott az előadással, így naivság volt bármiféle „eredetit” számon kérni a színpadra állítótól. Ekkoriban „szabadult meg” az ifj. előtagtól. Úgy érezte, kilépett apja árnyékából, már nem Kispalcsó, hanem rendező úr. Aztán Szinetár Miklós 2000-ben rábízta az új Szerelmi bájitalt. Ez volt az első alkalom, amikor alanyi jogon szerepelhetett rendezőként a színlapon. Korrektül színpadra állított, praktikus repertoár előadást csinált, melyen nem fogott az elmúlt 15 év. Aztán jött a János vitéz, ahol sikerült a daljátéknak azt az arcát megmutatnia, amely az Erkel Színház műfajjal először ismerkedő közönségének azóta is életre szóló élményt adhat. Vajon Sanyi boldog volt, amikor meghajolt a premieren!?
Aligha. Vannak emberek, akik képtelenek a boldogságra, akik mindig elégedetlenek. Három sikeretlen házasság után egyre inkább magára maradt. Az Operaház lecserélődő repertoárjában egyre kevésbé találta a helyét, a művészbarátok, akikkel évtizedeket töltött, lassan nyugdíjba mentek és elmaradoztak az Andrássy útról. A nyugdíjat maga választotta, talán titkon remélve, hogy pótolhatatlan. Tévedett, a színház kérlelhetetlen nagyüzemében senki sem az. Bivalyerős szervezete számos betegséget küzdött le, a végsőnek is csak másfél éves egyenlőtlen harc után adta meg magát. Az utolsó időben egyetlen embert engedett magához, rá zúdította a végakaratát, ami valójában nem más, mint az eltűnéstől való rettegés. Mintha attól tartott volna, hogy egy rendezőasszisztens vagy egy játékmester nevét – hiszen szerepel a színlapon –, úgysem őrzi meg az emlékezet. Sanyi, ezúttal rosszul számítottál. Halálod híre percek alatt körbejárt az Operaházban és azok, akikkel az elmúlt évtizedeidet töltötted, megálltak egy percre, hogy Rád emlékezzenek.
Fotó: Operaház Archívum
