„Réges-régen, valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, Micimackó egy erdőben élt, saját kunyhójában, Kovács János név alatt.
(Mi az, hogy Kovács János név alatt? - kérdezi Róbert Gida.
- Ezt úgy kell érteni, hogy ez a név állott az ajtaja fölött aranybetűkkel, és ő ott lakott.”- megfejthetetlen, miért éppen Kovács Jánosra ültette át Karinthy Milne Mr. Sanders-ét. Mindenesetre Róbert Gidához hasonlóan nekünk is el kell fogadnunk a tényt, hogy él Budán egy karmester, akinek ajtaján a fenti név díszeleg. Ám, hogy a barlangot valójában a fent nevezett úr, vagy a gyerekek egyik kedvenc mesealakja lakja, talán sosem fog kiderülni. Kegyetlen mesterség a karmesteré, hiszen már a bejövetele pillanatában minden eldől. Amikor Kovács János végighasít az árkon - legyen szó akár egy ifjúsági Varázsfuvoláról, akár egy nagypénteki Parsifalról - egykor koboldokat idéző lobogó vörös (napjainkban inkább őszes és ritkuló) hajával önkéntelenül is elmosolyodik az ember: olyan valaki érkezik, akiből a megszállottság és a Zene sugárzik, akivel mindig biztonságban érezheti magát a néző és az előadó. Amikor pedig felemeli a pálcáját, bezáródik az áramkör, hátra lehet dőlni, s elsuttogni: „Kezdődjék a játék!”
Most, hogy Kovács János betöltötte a 65. életévét, mint Kossuth-díjas örökös tag az Operaház mesterművészeinek sorába léphet. Lassan ez az egyetlen kitüntetés hiányzott a karmester dicsőségfaláról, ami még kimaradt – Brezsnyevhez hasonlóan a Hős Város és a Hős Szovjet Anya címek –, azok begyűjtésére, lássuk be, nincs sok esélye. Kovács Jánost azonban Leonyid Iljiccsel ellentétben sohasem foglalkoztatták az efféle hívságok, ceremóniák és díjátadások. Talán még az előadás utáni tapsok sem igazán. Sokakkal ellentétben ugyanis metsző önkontrolljának és kikezdhetetlen fülének köszönhetően tisztán látja az adott est erényeit és hibáit, nem téveszti meg sem a kollégák vállveregetése, sem az egyre általánosabbá váló hisztérikus brávózás. A mérlegét önmagában vonja meg.
Megfigyelhető egy magyar karmestervonal, melynek Erkel Sándor és Kerner István voltak az első képviselői (a sort Kovács János minden bizonnyal mesterével, Kórodi Andrással /egykori operaházi becenevén Gidával.../ folytatná). Képességeik alapján mindannyian építhettek volna nemzetközi karriert (ellentétben Richterrel, Ferencsikkel, vagy Fricsayval, akik ezt meg is tették), de ők inkább itthon maradtak, hogy hazájuk operakultúráját szolgálva estéről estére megpróbáljanak a provinciális rutinból ünnepet varázsolni. Ez persze jóval nagyobb munka, mint egy Koh-i-Noorrá csiszolt zenekar elé állni vagy a Staatsoper csillagait vezényelni. Ez a szélmalomharc nem kis elhivatottságot és hallatlan kötelességtudatot követel, ám ezekért cserébe egészen más léptékű sikerélményt ad. Ezek a dirigensek a magyar operakultúra szilárd bázisai, akiknek az elmúlt százharminc év világsztárok nélküli, honi erőkből kitaposott nagy előadásait köszönhetjük.
A karmester nem jólfésült frakkos úriember, hanem diktátor. Attól a pillanattól, hogy lemegy az árokba ő az egyszemélyes zenei felelőse az előadásnak, amelyben intésére akár több százan muzsikálhatnak. Kovács Jánosra azonban sokmindent lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy diktátor-alkat lenne. Ezt ő tudja magáról a legjobban és éppen e képesség hiánya miatt nem tartja magát nagy karmesternek. Nem tartja magát nagy karmesternek az a művész, aki négy évtizede, számtalan esetben kikezdhetetlen minőségben, több ezer előadást vezényelt Mozarttól a kottájukkal a kezükben izguló kortársakig. Szerény lenne Kovács János? Ahogy Sarastro mondja: „Több annál: Ember!” Ha pedig egy karmester inkább ember, mint diktátor, valóban felesleges a csillagokat ostromolnia, mert a saját lelke és lelkiismerete fogja elveszejteni az útvesztőben.
Kovács Jánost többször kínálták meg különböző vezetői posztokkal. Egypár boldogtalan nyári nap erejéig a vihar még az Operaház főigazgatói székbe is belesodorta, noha mindig menekült az adminisztrációs terhek és a döntéskényszer elől. Hiába próbált szinte gyermeki naivitással vezetőként, muzsikustársként, vagy barátként sokaknak segíteni, mindenkin nem tudhatott. A kényszerű kudarc helyett nem szeretett volna mást, csak zenélni. Jól zenélni és lelkiismeretesen próbálni, akár reménytelen körülmények között is. Ritkán lehet meglesni egy karmestert felkészülés közben, s azt is kevesen tudják elképzelni, hogy egy koncertszerű Szokolay előadás egyévnyi szervezéssel, kottajavítással, tanulással járhat. Vezetői, bár nem mindig értették meg miképp lehetséges, hogy valaki nem vágyik semmiféle hatalomra, általában hagyták muzsikálni, feltárni Bartók és Wagner titkait, de előfordult, hogy deresedő fejét a Don Pasquale vagy a Sylvia vezérkönyvébe nyomták. Olyankor – mi mást tehetett volna? – azokat gyomlálta ki. Noha hivatalosan sohasem tanított, mindenki tanulhatott tőle korrepeticiókon, zenekari és együttes próbákon. Szerencsére sokat értékelték és értékelik azt a kiapadhatatlan aranybányát, amelynek kincseiben szabadon merítkezhetnek, de persze akadt olyan is, aki nem érezte meg a lehetőséget és inkább feljelentette a híresen szabad-szájú karmestert. Lelke rajta.
Kovács János az elmúlt években elvesztette azt a két embert, akik a legfontosabbak voltak számára, és akikkel együtt örülhetne, hogy papíron is mesterművésszé érett: az édesanyját, aki előadásait vigyázón ülte végig, és Sudlik Máriát, akivel összefonta sorsát. Ha igaz, hogy a karmesterek hetven év fölött kezdenek beérni, Kovács karnagy úr megnyugodhat, van még ideje feljutni a csúcsra. S hogy eközben ki lakja a budai barlangot, Kovács János vagy a Csekélyértelmű Medvebocs? Lehetséges volna, hogy a nem-diktátor titka az, hogy még él benne a gyerek, s mint Róbert Gida és Micimackó „... akárhová mentek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak."
Fotó: Operaház Archívum, Éder Vera és Rózsa Zsuzsanna
