Nincs még egy operaénekes, aki úgy hajolt meg előadásai végén, mint a ma hatvanöt esztendős Kelen Péter. Végigsimogatta a függönyt, a mese és a valóság elválasztóját, majd bal kezével megfogta és mosolytalanul, szinte dacosan, üres tekintettel farkasszemet nézett az őt éltető közönséggel. Sem köszönet, sem hála, sem alázat nem volt ilyenkor a művész szemeiben. A játék és varázslat véget ért, de még nem tudott, vagy nem akart visszalényegülni civil, hétköznapi önmagába.
Mára vitathatatlanná vált, hogy Kelen egyike az elmúlt félévszázad legizgalmasabb, legeredetibb magyar operaénekeseinek. Pedig nem volt könnyű dolga, hiszen sokakkal ellentétben – akiket a közönség szeretete már első színpadra lépésekor körülvett –, neki minden este elölről kellett kezdeni a harcot, hogy meggyőzze és maga mellé állítsa a nézőket. Ez nem egyszerű egy olyan művésznek, aki nem Corelli-, vagy Domingo-féle férfiszépség, akinek nincs olyan természet-adta, varázslatos hangja, mint Pavarottinak, vagy Réti Józsefnek.
Abban az időben szokatlan módon, mindössze huszonkét évesen, egyetlen konzervatóriumi vizsgával a háta mögött szerződtette az Operaház 1972-ben. Lukács Miklós igazgató még vigyázott az énekeseire, fokozatosan, kis szerepekkel szoktatta őket a színpadhoz, megóvandó az idő előtti túlterheléstől. Kelen Péter első évadjában öt apró feladatot kapott, majd a következő szezonban további ötöt, valamint az első főszerepét, a frissen bemutatott Lombardok Orontéját. Erről fennmaradt egy rádiófelvétel, ahol megcsodálható a megigézően fiatal lírai hang. Ezekben az években az Operaház hatalmas repertoárjából bőven jutottak szerepek Kelen Péternek is, aki mindent énekelt Monterverditől Szokolayig. Izgalmas lehetett Don Ottavióként, ami a tenorista egyetlen Mozart szerepe lett. A nagy kiugrásra 1976-ig kellett várni, amikor Lamberto Gardelli Sass Sylviával és Kelennel frissítette fel a Traviatát. Ez volt az első olyan szerep, ahol megmutathatta az oroszlánkörmeit, és az első olyan partner, akivel hihető szerelmi történetbe bonyolódhatott. A hetvenes évek végén sorra kapta Rodolphe-ot, A mantuai herceget, Lenszkijt, Edgardót és Nemorinót, melyeket a következő tizenöt-húsz évben estéről estére csiszolt. A nyolcvanas években a nagy francia lírai tenorhősök kerültek sorra: Faust, Hoffmann, Don José és Werther, immáron mindegyik világszínvonalon. Utoljára a Verdi és Puccini spinto szerepeket vette birtokba. Karrierjét az ezredfordulón egyévnyi kényszerszünet szakította félbe. Betegsége következtében mindent újra kellett tanulnia. Aki jelen volt azon az Erkel színházi estén, amikor A végzet hatalma Don Alvarójaként visszatért a színpadra, sohasem fogja elfelejteni, azt az elsőrangúan sikerült ária utáni végtelen vastapsot, amivel a közönség kifejezte szeretetét. Abban a harmincöt évben, amíg Kelen Péter az Operaház tagja volt, igazgatói mindössze negyvenkét szerepet osztottak ki rá. Az utolsót, Manricót lassan húsz éve, 1996-ban kapta. Verdi hőse volt a határ, ameddig Kelen elmerészkedett. Noha kacérkodott Radamesszel, Otellóval és Bánk bánnal, végül nem énekelte el őket. Pályafutását önként zárta le, hangja teljében, utoljára Cavaradossiként állt az Operaház színpadán, 2007. május 19-én. A magyar operajátszás örökké fájó hiánya marad a bécsi Zsidónő, mely végül sohasem került át Pestre, pedig minden bizonnyal Kelen Péter művészetének koronája lett volna Eleázar szerepe.
Bohémélet (1977) Sólyom-Nagy Sándor, Kelen Péter, Póka Balázs és Begányi Ferenc
A tenorista szinte kizárólag tragikus hősöket énekelt. Fiatal, szenvedélyes embereket, akik általában alulmaradtak a nagy küzdelemben. Meghaltak, vagy legalábbis elveszítették életük értelmét. Kelen alakításait egyfajta kisfiús sárm éltette, figurái mindig ártatlan, életteli emberek voltak, akiket a sors megfosztott a beteljesüléstől. Szerepei útját a lehetőségekhez képest a legszélesebbre bővítette, a naiv, szeretnivaló fiatalemberek zuhanása ettől lett igazán megrendítő. Mert könnyed és játékos lenni, akár az eredetileg halványan megrajzolt Cavaradossiként is. Hogy aztán különös, szinte eszetlen szenvedéllyel vethesse bele magát a szerelembe vagy a harcba. Figurái nem hősök voltak, hanem hétköznapi emberek, akiknek ha csak pár pillanatra is, de hőssé kellett válniuk. Ahogy des Grieux-je könyörgött a Hajóskapitánynak, vagy Edgardója berontott Lucia esküvőjére, az már nem játék és művészkedés volt, hanem az azonosulás csodája. A nézőtéren senki számára nem volt kérdés, hogy ezek a fiúk az adott pillanatban bármilyen végzetes tettre képesek. S éppen ez a szenvedély minden esetben felülírta a hang és az éneklés esetleges korlátait. Mert a színpadon elsősorban mindig Kelen Péter állt. Még csak nem is százféle alakban, hiszen a tervezőkkel örökös harcban álló művész minden kosztümjét a saját elképzelései szerint varratta, haját egyféleképpen fésülte, parókáról pedig szó sem lehetett. Cavaradossi, Hunyadi László és Manrico jelmeze legfeljebb színében különbözött. Kelen nem akart kosztümök és maszkok mögé bújni.
Don José (1993)
Mi lehetett az őrült szenvedély forrása, mely alakjait éltette? Kelen Péter nagyon tudatosan választotta az operaénekesi pályát. Tizenhárom évvel idősebb bátyja, Tibor, ugyancsak a Zeneakadémia kihagyásával került az Operaházba, ahol néhány év alatt – 1965-ös disszidálásáig – a színház egyik vezető lírai tenorjává nőtte ki magát. A kamasz Péter bizonyára sokszor látta testvérét azokban a szerepekben, amelyek később az ő repertoárjának is alapjai lettek. Még énektanáruk is azonos volt, Feleki Rezső, aki „másodállásban” kántorként dolgozott. Kelen Tibor Amerikában hátat fordított a színpadnak, és egyházi kötelékbe lépett. A váltás nem meglepő, hiszen a századelőn már a fiúk nagyapja, Stern Izrael szintén énekével szolgálta a hitközséget. A kiterjedt családban, napjainkban is számos kiváló kántor tevékenykedik világszerte, Sternek, Kleinek, Kálmánok és Kelenek. Péter az egyetlen, aki énektudását kizárólag a színpadon kamatoztatta.
A héberül a kántor szó jelentése: „a gyülekezet hírnöke”. Az ősi, nemzedékről nemzedékre öröklődő énekek kiragadják a híveket a mindennapokból, és hozzásegítik őket, hogy spirituális kapcsolatba kerüljenek a Teremtővel. A kántor az, aki különleges adottságával, a hangjával fejezi ki az egész közösség érzelmeit, csatornát képezve a gyülekezet és az Örökkévaló között. Kiválasztottak, hiszen a gyülekezet tagjainak sem a vokális adomány, sem a közvetítőképesség nem adatik meg. Ugyanez a kiválasztottság azonban igaz az operaénekesekre is. Nem kizárt, hogy Kelen Péter művészetének gyökereit ebben az évszázados családi tradíciókban kell keresni. A világ másik felén, New Yorkban, 1949-ben, ugyancsak kántorcsaládban született Neil Shicoff, az a világhírű tenorista, akinek színpadi szenvedélye és egykori szerepköre igencsak hasonló Kelenéhez.
Kelen Péter a milánói Scala Falstaff előadásában
Számtalan énekesről elmondják idehaza, hogy: „világsztárnak kellett volna lennie, de…” A megjegyzés Kelen Péterre is alkalmazható. Ám ő megjárta a világ nagy színházait. Zürichből, a bécsi Staatsoperből, de még a Scalából is (ahol évadnyitó előadáson Verdi premiert énekelt!) önszántából jött haza. A nagy operaházakban már harminc éve sem volt egyszerű az élet, az énekest már akkor sem tartották sokkal többnek, mint az előadás gépezetének egy meghatározó fogaskerekét. Centiméter pontosan megkövetelték, hogy hova álljanak és mit csináljanak. Kelen pályájának delelőjén ez a fajta kötöttség még nem volt jellemző Budapesten. A tenorista legtöbb szerepét Mikó András (emlegeti-e a hálás utókor az Operaház fél évszázadon át tevékenykedő főrendezőjét!?) rendezésében énekelte, akivel a határozott elképzelésekkel rendelkező művész folyamatosan meg tudta vitatni a gondolatait. Ez külföldön, ahol a rendező akkor már jóval nagyobb úr volt, elképzelhetetlen volt. Így Kelen inkább itthon maradt, a nagyvilág helyett a saját királyságot választotta. Később, amikor Pestre is belopakodott a rendezői színház, vagy legalábbis az akarnok rendezők, a tenorista számtalan szerepet adott vissza, mert elképzeléseik nem találkoztak.
Kelen Péter nem az az énekes, akit a felvételei alapján reálisan meg lehetne ítélni. Ódzkodott a lemezektől, csak ritkán vonult stúdióba. Félő, hogy azoknak, akik nem láthatták őt színpadon, még a youtube-ra feltöltött szépszámú élő produkciói se tudják közvetíteni azt az aurát, ami előadásait körüllengte. Ő maga is érezhette a művészet illékonyságát, hiszen sohasem ambicionálta, hogy produkcióit rögzítsék. Van valami csodálatos abban, hogy alakításai mára csak azokban élnek, akik vele együtt élhették át azokat. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatok voltak, melyek az aznapi közönségnek szóltak, hét órakor születtek és este tízre már meg is haltak. A napjaikban is sokat emlegetett Nádasdy Kálmán sohasem engedte meg, hogy óráin jegyzeteket készítsenek, páratlan tudását sem vetette papírra. Az idő őt igazolta, legendája – ahogy Kelen Péteré is –, él.
Fotó: Operaház Emlékgyűjtemény
