Az Operaház még az év elején, mindenféle hivalkodás nélkül, csendben rendbe hozatta hat jeles művészének sírját. Olyan hajdani nagyságokról van szó, akiknek nem élnek hozzátartozói, vagy a leszármazottak anyagi körülményei nem teszik lehetővé, hogy a végső nyughelyeket rendben tartsák. Halottak napján legalább képletesen hajtsunk meg fejünket egy-egy percre ennél hat sírnál, hiszen valószínűleg a hétvégén nem fog mécses kerülni rájuk.
Amikor Mihályi Ferenc (1858 – 1942) nyolcvannégy éves korában elhunyt már nem akadt olyan újságíró Budapesten, aki látta volna őt színpadon és egy személyre szabott nekrológot tudott volna írni. A korabeli olvasók így csak annyit tudtak meg, hogy az Operaház egykori baritonja, majd főrendezője, a Nemzeti Zenede tanára néhány héttel korábban még bejárt törzshelyére, a Fészek Klubba. Mihályi 1893 és 1922 között az összes jelentős bariton főszerepet elénekelte, 1925-ig számos előadást rendezett, 1923-ben örökös tag kitüntetést kapott.
Márkus László (1882 – 1948) egyike a méltatlanul elfeledett operaházi művészeknek. Jogi és művészeti tanulmányok után 1907-ben a Magyar Színház rendezője lett, 1913-től tervezőként is működött, sőt Attila című színdarabját a Nemzeti Színház számra írta. Az Operaházhoz 1923-ben került, és rögtön olyan sikerek fűződtek a nevéhez, mint a Pelleas és Melisande magyarországi, Parsifal operaházi és a Farsangi lakodalom ősbemutatója. Radnai Miklós halála után Márkus vette át a színház vezetését, hogy egészen 1944-ig meghosszabbítsa az elődje által megkezdett aranykorszakot.
Fleischer Antal (1889 – 1945) a Népoperában kezdte pályafutását. Az Operaházkor korrepetitorként került 1915-ben, majd 1920-ben karmesterré nevezték ki. A színház egyik legfoglalkoztatottabb dirigensei közé tartozott. Ő mutatta be Magyarországon a Falstaffot és számos kortárs művet. Az 1940-es évek törvényei leparancsolták a zenekar éléről, csak a felszabadulás után térhetett vissza. Legyengült szervezete azonban 1945 szeptemberében felmondta a szolgálatot.
Závodszky Zoltán (1892 – 1976) a legendás tenorista évtizedeken keresztül egyedül vitte vállán az Operaház Wagner repertoárját. Anthes György tanítványa 1920-ban mutatkozott be a színházban. Évekig csak kisebb szerepeket énekeltettek vele, így készítve fel a komolyabb feladatokra. Hangi állapotát idős korára is megőrizte, közel hetven évesen is énekelte Waltert és Trisztánt. Mindemellett műfordítói munkája is jelentős: több mint hatszáz dalt ültetett át magyar nyelvre.
Nádasi Ferenc (1893 – 1966) már tíz éves korában színpadon táncolt. Tudását később a világhírű Enrico Cecchettinél tökéletesítette. Az egész világot beutazta, az 1910-években az Operaházban is fellépett. Magyarországon 1936-ban telepedett le végleg. Balettiskolája hamar az egyik legnevesebb lett a városban. Amikor 1950-ben bezártatták a magániskolákat, Nádasi, és felesége az Állami Balettintézet megalapítása óta saját módszerük szerint oktattak. Mesteri tevékenysége mellett az Operaház balettegyüttesét 1950 és 1961 között.
Jámbor László (1911 – 1995) évtizedeken keresztül vitte vállán az Operaház bariton repertoárját. A színházban 1937-ben A varázsfuvola Öreg papjaként debütált, s amikor 1974-ben utoljára lépett színpadra, szintén ezt a szerepet énekelte. Közte a nagy Verdi és Puccini hősök mellett Igor hercegként vagy Tell Vilmosként Palló Imre örökségét vitte tovább. Visszavonulása után magántanítványokkal dolgozott.
