Ha az olasz operaházak repertoárjára gondolunk, Richard Wagner talán az utolsó zeneszerző, aki eszünkbe jut. Művei valóban nem sűrűn tűnnek fel az itáliai színpadokon, kultusza – érthető módon – közel sem olyan elterjedt, mint Európa északi felén. Az első olaszországi Wagner bemutatóra 1871. november 1-én, Bolognában került sor. A Lohengrint huszonegy évvel korábban, Weimarban vezényelte Liszt Ferenc, Pesten végül 1866-ban került színre. Az „olasz jég” Camillo Casarini, Bologna polgármestere kezdeményezésére tört meg. Az 1763-ban megnyitott Teatro Comunale nem tartozott Itália legnevesebb színházai közé, előadásai nem vették fel a versenyt Milánó, Firenze, Velence és Nápoly nagy operaházaival. A hatalmas sikerű Lohengrin bemutatót Angelo Mariani, Verdi korábbi jó barátja vezényelte. A német komponistát a város díszpolgárává választották, a Lohengrint pedig Bolognában további olasz Wagner premierek követték: Tannhäuser (1872), A bolygó hollandi (1877), Trisztán és Izolda (1888). Mint ismeretes, a Parsifalt a szerző halálát követő harminc évben nem lehetett hivatalosan Bayreuthon kívül előadni. Közvetlenül a moratórium lejárat után, 1914. január 1-én azonban a világ számos pontján mutatták be Wagner utolsó remekművét. Olaszországban ismét Bologna volt az első város, noha csak három órával előzte meg a római előadást. Az idei centenáriumra Teatro Comunale igazgatóság jó érzékkel tűzte műsorára több mint három évtizedes pihenő után a Parsifalt.
Jelenet az I. felvonásból
Az előadás koprodukcióban jött lére a Theatre de la Monnaie-val. A 2011-es brüsszeli premier változatlan formában került át Bolognában, az eredeti szereposztás Parsifaljával és Kundryjával. Romeo Castellucci rendező az 1980-as évek európai avantgárd színházi életének jeles képviselője először rendezett operát. A Parsifalnál nehezebb és merészebb kezdet talán nem is létezik. A darab története, mondanivalója összetett, figurái – a szűzi grállovagok, a tudatlan címszereplő, a kasztrált varázsló, vagy a csábleányok – egyre távolabb kerülnek a ma emberétől. Nem csoda, hogy az elmúlt években több produkció – Calixto Bieito (Stuttgart), Christoph Schlingensief (Bayreuth), Stefan Herheim (Bayreuth) – kavart nagy vihart. Romeo Castelluccinak, aki díszlet-, jelmez-, és fénytervezőként is jegyezte a produkciót, nem volt ilyen szándéka. Valószínűleg ő is, mint oly sok operával először kísérletező prózai alkotó, munka közben döbbent rá a valós nehézségekre. Érezhetően sokkolta a műfaj számtalan kötöttsége: az opera-zene mindent meghatározó ereje, az adott játékidő, és maguk az éneklő emberek. Miután ezeket a problémákat nem tudta, vagy nem akarta megoldani, más megoldást választott: megkerülte őket. Romeo Castellucci a szó klasszikus értelmében nem rendezte meg Wagner Parsifalját. Nem fejtette meg a szerepeket, nem bontotta ki a jeleneteket. Helyette felépített egy történetet, melybe Wagner operájának számos részlete nem fért bele. Ilyenkor vagy valami látványossággal terelte el a néző figyelmét, (mint a mű utolsó fél órájában való futószalagon a főszereplőkkel meneteltetett százfős statisztéria) vagy egyszerűen nem vett róla tudomást (az I. felvonás úrvacsorájánál leengedett egy előfüggönyt, így a jelenet egyszerűen nem történt meg). Nincs Grál, nincs dárda. Miután nincs bűnbeesés, a megváltás is elmarad.
Castellucci történetében egy csapat fiatal félve a felnőttként rájuk váró feladatoktól (nemiség, párválasztás) elbújnak egy erdőbe, kvázi növényekké válnak. Kundry, az erdőbe idegen testként bemerészkedő fiatal lány „balzsama” lemossa az arcokról a festéket. Hogy ne kelljen megválni az álarcuktól, inkább fogságba ejtik, és talán fel is áldoznák, ha nem tévedne arra a szintén mai fehér ruhát viselő ifjú Parsifal. Titurel helyett három favágó jelenik meg, a játéknak vége. Klingsor számára a nők nem többek, mint húsok, a legjobb esetben is kötözött sonkák. A kezében lévő Kundry más eszközzel próbálja meghódítani Parsifalt: hófehér menyasszonyként. Ám első csókja után a fiú elképzeli az egész szeretkezést. Nem kér a dologból. Parsifal kiszabadítja a megkötözött lányokat. Kundry egyetlen megmaradt ágacska alatt keres menedéket a világ elől, de Gurnemanz azt is kitépi. Hosszas meditációba kezdenek, majd végtelen útra indulnak, melybe Parsifalon kívül rengetegen csatlakoznak. Felbukkan a tömegben Amfortas is, végül megérkeznek egy nagyvárosba. Az emberek szétszélednek, Kundry még egyszer találkozik Parsifallal, majd magára hagyja a fiút.
Jelenet a II. felvonásból
Miért nem tört ki hatalmas botrány a konzervatívnak mondott Olaszországban az előadás után? – kérdezhetjük joggal. Castellucci operarendezői kudarca ellenére kiváló színpadra állítónak bizonyult. Az előadásban végig történik valami látványos, szerepeltet egy gyönyörű farkaskutyát és egy kígyót, vetítései precízek és lenyűgözőek, gyakran változó színpadképei mindig szépek. Az opera jelképei helyett saját jelképeket rak a színpadra, megkötözött meztelen nőket, piros kötelet, melyet olykor kifeszítenek, egy fém korongot, melyen át Parsifal szemléli a „lovagokat” és a „viráglányokat”. Azonban, hogy ezek hordoznak-e valós jelentést, nem derült ki. Mindez a cilinderből előhúzott eszköztár olyan, mintha mesélne valamiről, mintha lenne mondanivalója. Ugyanez a „mintha” érzés szól a zenekarból. Wagner Parsifalját játsszák, de egészen más szólal meg, mint amit megszoktunk ezen a címen. A bolognai zenekar nem fárad el, végig tudja játszani a hatalmas művet, de azok a motívumok, apró részek, amit megszoktunk, elsiklanak, helyettük a dallamíveken van a hangsúly. A január 21-i este azért is volt jelentős, mert ezen az előadáson emlékeztek meg a városban előző reggel elhunyt Claudio Abbadoról. A produkciót a nagy maestro unokaöccse, Roberto Abbado vezényelte, akinek ez volt élete első Wagner darabja. Merész váltás a korábban bel canto és maximum Verdi operákat dirigáló karmesternek, aki érezhető ambícióval vetette bele magát a mamutzenekar hangorgiájába.
Az est legnagyobb sikerét Bretz Gábor aratta Gurnemanzként. Méltán. Jó érzés látni, hogy a gyönyörű matéria nemzetközi színpadon is állja a versenyt. Bretz fölényesen győzi hanggal a terjedelmes szólamot. Az agg grál lovag tulajdonképpen nem is szerep, „csak” mesélő – jó órányi énekelnivalóval. Így az énekművész feladata hatványozottan nehéz, hiszen nem segítik őt színészi eszközei. Bretz bemutatkozása Gurnemanzként jó időben történt, a következő években-évtizedekben remélhetőleg bőven lesz még alkalma elmélyülni a szerepben – szerencsés esetben nemet anyanyelvű karmesterek segítségével. A másik emlékezetes alakítás Andrew Richards Parsifalja. Nemes tartású, útkereső fiatalembert formál, kidolgozott szólamvezetéssel, gondosan ügyelve a zene és a szavak kapcsolatára. A svéd Anna Larssonban is benne van egy jó Kundry lehetősége, de az énekesnő fél a II. felvonásban szólamtól. Az indokolatlan aggodalom ránehezedik az alakításra, és kissé unalomba fullad az a felvonás, melynek katalizátor szerepét a nő hivatott betölteni. Detlef Roth 2008 óta Bayreuth Amfortasa is. Ez a tény önmagában az operavilág hanyatlását jelenti. A szimpatikus úriember ezzel a hanganyaggal egy „jobb korban” kisebb német színpadokon elismert Danilo lehetne, de nem több. Az egyetlen olasz főszereplő Lucio Gallo volt. Kopásnak indult baritonján az énekelni valónál csak a német nyelv fogott ki jobban. A kisebb szereplők vagy nem jelentek meg a színpadon, vagy a felismerhetetlenségig erdőnek voltak öltöztetve. Az olasz énekesek – így a viráglányok – korrektek voltak, a Titurel és a II. Grál lovag szólamát éneklő orosz művészek foglalkoztatását nehéz értelmezni.
Jelenet a III. felvonásból
Parsifal Bolognában, az Wagner-kultusz bölcsőjében. Az olasz közönség végigüli az öt órát, kicsit háborog a meztelen lányokon, kicsit derül a kutyán majd elégedetten távozik. Nemzetközi szereplőgárda, feledhető karmester, látványosan félrebeszélő rendező. Úgy tűnik, 2014-ben ennyi kell a tisztességes sikerhez.
Fotó: Rocco Casaluci
