Ha Britten egyetlen hangjegyet sem írt volna le első operája, a Peter Grimes partitúráján kívül, akkor is többet tett volna az angol opera ügyéért, mint előtte évszázadokig akárki. Márpedig az életmű java csak ezután keletkezett. A Grimes egyike az utolsó nagyközönség által is könnyen befogadható operáknak. Ha a klasszikus szerelmi háromszöget nem is, a hagyományos szoprán-tenor-bariton főszereplő hármast megtaláljuk benne, cselekménye izgalmas, zenéje dallamos és olykor húsba maró. Nem csoda, hogy ha egy színház a 20. századi darabok között keresgél, igen gyakran veszi elő Britten operáját.
Immo Karaman 2009-es düsseldorfi rendezésében egy végtelenül elembertelenedett társadalmat állít színpadra. Csupa eltorzult lelkű alak népesíti be a színpadot, akik egyetlen pozitív tulajdonságot sem tudnak felmutatni. Nicola Reichert kifejező szürke jelmezeiben szürke csupa beteg, magányos lélek bolyong, akik összekapaszkodni egyetlen pillanatra tudnak: amikor egyik társuk, Grimes pusztulását kívánják mámorosan. A halász találomra kipécézett áldozat, egyetlen bűne, hogy kapzsiságában véletlenül meghalt az inasa. A végtelenül nyomorúságos közegben senkit sem az ártatlan gyerek elvesztése háborít fel, egyszerűen örülnek, hogy végre valakit lehet együtt gyűlölni és ki lehet közösíteni. „Élj, ha hagynak és hagyj te is élni” – énekli Balstrode kapitány, de szavai a semmibe hullnak. Grimes maga sem pozitív szereplő, a főhős, a brutális halász pusztulását igazán nem sajnálja az ember. Egyetlen tiszta lélek van Karaman történetében, Ellen Orford. A tanítónő megpróbálna kitörni a sivár világból és összekapaszkodva Peterrel emberpárként élni, de Grimes erre alkalmatlan. Az előadásban ő a valódi áldozat. Az utolsó képben, amely Britten szándéka szerint azt hivatott ábrázolni, hogy az élet ugyanolyan békésen folyik tovább Grimes halála után is, Karaman Ellent ugyanarra a ládára ülteti, melyen a halász ült a nyitójelenet bírósági tárgyalásán. Nem kétséges, hogy a közösség új elpusztítandó áldozatot talált. Kaspar Zwimpfel nyomasztó színpadán semmiféle természetes dolog nem található. Egy önmagát túlélt társadalom megmaradt lényei bolyonganak a kies tengerparton, ahol még a föld is összetákolt fémekből van. Ahogy közeledünk a 2. felvonás végi tragédiához, a második inas balesetéhez, úgy nő jelenetről jelenetre a fémtenger a színpadon. Amikor a kisfiú a mélybe zuhan, a fém szökőár is az égig emelkedik, hogy aztán a 3. felvonásban jelenetről jelenetre ismét elsimuljon – akár a vihar utáni tenger.
A címszereplő Corby Welch Mozarttól érkezett Brittenig. A szerep korábbi alkotóival ellentétben a dallamra helyezi a hangsúlyt a szöveg helyett. Alakítása még kissé egysíkú, inkább a gyerekkel kegyetlenkedő férfi dominál benne, mint a mindinkább magába forduló nagy lélek. Hamvasi Szilvia az előadás legizgalmasabb szereplője. Egyedül száll szembe a világ mocskával, semmi sem tántoríthatja el igazától, személyiségének olyan ereje és tekintélye van, melytől mindenki meghátrál. Tisztasága, melyet egy letűnt világ utolsó képviselőjeként hordoz bukásra van ítélve. Minden fekvésben kiegyenlített jungdramatische szopránja szépségesen cseng. Miközben nagy operaházakban énekel nagy premiereket, Tomasz Konieczny mindvégig a Deutsche Oper am Rhein tagja maradt. Félkezű, sánta Balstrode-ként nagystílű dolog felléptetni. A kapitány figurájáról Britten nem sokat árul el, Konieczny az egyetlen megmaradt utat választotta: amennyire teheti, távolt tarja magát az eseményektől. Immo Karaman nagy gondot fordított arra, hogy az összes kis szereplőnek határozott karaktert adjon. Mindegyikük kész személységként állt a színpadon, üresjáratoktól mentesen. Marta Márquez érezhetően kimeríthetetlen eszköztárából a Csavar fordul egyet loncsos házvezetőnője után morfiumfüggő gazdag özvegyként is remeket alakított. Günes Grüle álszent Swalow-ja, Bruce Rankin kéjenc Adams-e, Florian Simon eszelős Bob Boles-a és Dawid Kimberg züllött patikusa mind olyan remekbe szabott kabinetalakítások, melyek a világon bárhol megállnák a helyüket.
Néhány kezdeti szétcsúszás ellenére szépen szólt az énekkar, de mintha nem bíztak volna még saját erejükben, melyre elengedhetetlen szükség lenne ahhoz, hogy a Peter Grimes néhány nagy jelenete valóban katartikusan szólaljon meg. A Deutsche Oper am Rhein 1955-ben jött létre, ekkortól fuzionál a düsseldorfi és a duisburgi színház. Egyes produkciókat mindkét házban másikat csak az egyikben játszanak, így biztosítva az alig 30 kilométerre lévő városok operaéletét. A Peter Grimesten a Duisburgi Filharmonikusok játszottak. Wen-Pin Chien ezúttal is inkább a formákhoz ragaszkodott, mint a színekhez. A zenekar kicsit harsányan, inkább a 21., mint a 19. század felöl közelítette meg a művet, inkább a rezesekre és az ütőkre építve a hangzást.
Négy nap alatt három nehéz Britten opera előadása egy 570 ezer fős német városban. Amíg a Billy Budd előadásán (egy hatos sorozat utolsó, hétköznap estéjén) nagyjából harmadára telt meg az ezer fős színház, a másik két estén nagyjából 80%-os házak voltak. Az idősebb, bérletes közönség mellett bőven lehetett látni fiatalabbakat is. Úgy tűnik, Brittenek van közönsége arrafelé. Nem szabad elfelejteni, hogy Düsseldorf 50 kilométeres vonzáskörzetében még legalább nyolc kisebb-nagyobb operatársulat – Duisburg, Essen, Köln, Dortmund, Wuppertal, Münster, Bonn, Aachen – működik. Így ha az egyik városban épp nem akad megfelelő Manrico és ezért egy évtizeden keresztül nem játszanak Trubadúrt, a közönség körében nem tör ki a pánik és nem kezdik el átkozni azonnal a „Verdi-gyűlölő” igazgatót, hanem egyszerűen átmennek valamelyik másik városba előadást nézni. Németország vonatközlekedése ráadásul olyan csodálatos, hogy előadás után is vannak – színházjeggyel kedvezményes! – vonatok, így a nézők könnyedén hazajutnak egy órán belül. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy az opera élőbb műfaj arrafelé, mint bárhol.
Fotó: Hans Jörg Michel, Deutsche Oper am Rhein
