Pelle Erzsébet váratlan halálával az utolsó aktívan működő klasszikus értelembe vett operaénekesnő tűnt el a pesti színpadról. Kor vagy fachtársai: Fekete Veronika, Misura Zsuzsa, Rohonyi Anikó és Sudlik Mária már hosszú évek óta nem léptek fel, míg Erzsike a legutóbbi időkig szerepelt. Az első szó, ami beugrik róla, az öröménekes. Az éneklés nem csak szakmája, hivatása volt, hanem szenvedélye is. Természetes volt számára, hogy amikor tavasszal játszott egy szériát a Madách Színházbeli Operaház fantomja produkcióban, hetekkel előtte végigénekelte Turandotot és Aidát, csak, hogy szóljon a hangja. Számára a színpad volt a természetes létforma. Emlékszem egy reménytelenül hosszú Trubadúr próbára jó tizenöt éve az Erkel Színházban. Erzsikét talán ki se tűzték akkor Leonóra szerepére, mégis végig ő dolgozott mások helyett. Kéznél volt és szó nélkül járt be naponta. Az utolsó felvonás nehéz áriája után a darab rendezője, hogy húzza Erzsikét, felszólt a színpadra, hogy akkor most előröl ismételjük. A művésznő – aki aznap másodszor énekelte végig hanggal a teljes szerepet – szeme felcsillant, és csak annyit mondott: Mehet!
Pedig nem volt könnyű élete. Pályája későn indult. Hosszú éveket töltött az akkor csúcsformájában lévő Állami Népi Együttesben, majd Debrecenben lett szólista, és a város ünnepelt szépsége. Akik csak Pesten látták, nehezen tudják elképzelni, de énekelte lent Melindát, Mimit és Violettát is. Az Operaházba Petrovics Emil szerződtette, 1988-ban. Hatalmas társulata volt ekkor még a háznak és nagy repertoárja. Erzsike szereplistája lassan bővült, évi egy-két szereppel. Általában olyanokkal, amikre éppen nem akadt más. Így került hozzá Nedda és Pamina (!) után Szilágyi Erzsébet, A trubadúr és a Fidelio Leonórája, Tosca, Turandot, Aida, Abigél, vagy az Istenek alkonya Brünnhildéje, amit ha háromszor énekelhetett. Nem létezett számára lehetetlen szólam. Látszólag mindegyik szerepét szerette, és mindegyikbe egyforma vehemenciával vetette magát. A Rajna kincse Frickájával indult el a karakterszerepek hosszú sora, melyek mindegyike üdítő és emlékezetes színfoltja maradt az előadásoknak. Egészen apró gesztusokkal tudott teljes életeket ábrázolni. A sevillai borbély Bertájaként áriája végén a fogával húzta ki a borosüveg dugóját, majd azt úgy köpte ki, hogy a dugó kirepült a színpadról. Ebbe a cseppségbe bele tudta sűríteni egy vénlány minden vágyát és lemondását, véleményét a férfiakról. Egy végigélt élet minden tudása tört ki belőle.
Erzsike tökéletesen hétköznapi életet élt. Villamossal járt be a színházba. Nem hiszem, hogy a négyes-hatoson bárki is gyanakodott volna, hogy a cekkeres asszony két órával később, mint szűz kínai császárlány sorra vágatja le a kérői fejét. Néhány éve az Operaház Műsorkalendáriumához készítettünk jelmezes fotókat. Nagyon szerettem volna, ha ő is szerepel A denevér képen. A megbeszélt időpont előtt majd két órával érkezett a színházba, izzadtan a rekkenő hőségtől, festék nélkül, nagy szemüvegben, ritkás hajjal. Becsődült az összes öltöztető és fodrász. Kintről sokáig csak a folyamatos káromkodását lehetett hallani. Olykor kimenekült egy-egy dühödt leány. Erzsikének semmi se volt elég jó. Tökéletes akart lenni. Úgy készült a tíz perces délelőtti fotózásra, mintha élete legfontosabb fellépése lenne. Aztán kitárult az öltözőajtó és megjelent egy gyönyörű díva, aki köszönőviszonyban se volt azzal az asszonnyal, aki a színházba érkezett. Néhány éve ünnepelte a sokadik jubileumát. Ilyenkor az énekesek maguk választhatják ki, miben szeretnének fellépni. Erzsike utoljára el akarta énekelni egyik legnagyobb szerepét, a Toscát, melyre évek óta nem tűzték ki. Papíron túl volt már a szerelmes primadonna szerepkörön. Fájós lábával nehezen lépett be a színpadra. Aztán megtörtént a csoda. Róma legszebb asszonya érkezett a templomba, egy hatalmas szívű vérbő olasz színésznő. Egy gazdag pálya ékköve lett az este. Nagy siker, virágeső. Aztán Erzsike hazavillamosozott.
