Néhány napja múlt, hogy a zenei világ megünnepelte Solti György születésének centenáriumát. Ha valaki figyelemmel kíséri a színházak és zenekarok internetes oldalait, elégedetten vehette tudomásul, hogy mindegyik jelentősebb hely megemlékezett a jeles évfordulóról. Volt egy magyar karmester-generáció, akiknek szűknek bizonyult, majd élhetetlenné vált ez az ország. Szenkár Jenő és Dezső, Sebestyén György (Georges Sebastian), Széll György, Ormándy Jenő, Doráti Antal, Reiner Frigyes és sorolhatnánk még Richter János és Seidl Antal világhódító utódait. A lista legfényesebb csillaga azonban mindenképpen Solti György.
Stern Gyuri 1912. október 21-én született a budai Vár aljában. A kor szokásainak megfelelően a zene a kezdetektől jelen volt a polgárcsalád életében. Gyuri zongorázni tanulgatott, húga Lily pedig később néhány évig énekesnőként működött Németországban. A fiút csak lassan kerítette hatalmába az eleinte kötelező penzumként kirótt muzsikálás. Végül mégis hivatásává vált, s szerencséjére a Zeneakadémia leginspirálóbb korszakát fogta ki. Kodály, Bartók, Dohnányi, Weiner, Székely Arnold és Molnár Antal szárnyi alatt végzett az ifjú zeneszerző-zongoraművész. Solti – gyakorlati munka után nézve – 1931-ben az Operaházhoz szerződött korrepetitorként. Emlékirataiban (Sir Georg Solti: Emlékeim, Seneca kiadó, 1998) nem fest túl hízelgő képet az akkori pesti színházi állapotokról. Sértettsége jogos: „Zsidóként semmi esélyem nem volt, hogy a budapesti Operaházban vezényelhessek, függetlenül attól, hogy korrepetitorként mennyi tapasztalattal bírtam.” – panaszkodik. 1933-ban Josef Krips Karlsruhéba hívja, de a „megváltozott viszonyok” miatt gyorsan távoznia kell, s 1933-tól ismét a pesti magánénekesekkel foglalkozik, s tanulja a színház alapjait. Aztán egy nap beérik a sok munka gyümölcse – s az a nem elhanyagolható szempont, hogy előző nyáron a Salzburgi Ünnepi Játékokon Toscanini elégedett volt a korrepetitorral – és 1938. március 11-én Solti mindössze huszonhat évesen elvezényelhette élete első előadását, a Figaro házasságát. A nemrég felújított előadás gazdája Sergio Failoni volt, aki akkoriban épp Olaszországban turnézott. Solti „természetesen” nem kapott zenekari próbát, és helyezetét az is nehezítette, hogy a ketten is lemondták az előadást, A grófnét Osváth Júlia helyett Nagy Margit, Bartolót Koréh Endre helyett Komáromy Pál énekelte. A kor sajtójának állapotára jellemző, hogy hat cikk jelent meg a dirigensi bemutatkozásról, s mindegyik bátorítóan írt. Soltit nagyon felbosszantotta, hogy a jól menő előadás közben A grófot éneklő Lendvai Andor teljesen belezavarodott szólamába. Később kiderült, hogy jogos volt mindkettőjük rémülete, a bariton ugyanis a szünetben kapta kézhez a legfrissebb bécsi lapokat – melyik az Anschliss-t adták hírül.
Solti nem kapott több lehetőséget Pesten, 1939-ben a törvények értelmében elbocsátották. Svájcba utazott, majd a háború után, még mindig csak harmincnégy évesen az újjáépülő Németország egyik legnevesebb színháza a Bayersische Staatsoper vezetője lett. A müncheni főzeneigazgatót Tóth Aladár hívta vendégszerepelni tíz évvel a bemutatkozása után. Két Varázsfuvola (1948. november 13. és 18.) és három Aida (november 21., 23., és 26.) előadást vezényelt. Mozart operáját pár héttel előtte újította fel a Budapesten élő Otto Klemperer, így cseppet sem volt könnyű dolga Soltinak. Az ítészek a német karmester csodálatában éltek, de elismerték a magyar dirigens erényeit: olaszos szenvedélyét és dinamikus temperamentumát. Az Aidát új, fiatal szereposztásnak tanította be Solti, Laczkó Mária, Birkás Lilian és elsősorban Simándy József neve állt a szereposztás élén (23-án Rigó Magda, Palánkay Klára és Laczó István énekelt) . A siker itt egyértelműbb volt. Hat előadás, összesen ennyi jutott a magyar közönségnek a 20. század egyik legelismertebb operakarmesteréből.
Több évtizednek kellett eltelnie, amíg Solti a Bécsi Filharmonikusok élén 1978. márciusában visszatért Pestre, aztán a diktatúra enyhülésével a meghívások is sűrűsödnek: 1985. novemberében az Operaházban ad koncertet a színház zenekarával, ahol a Figaro-nyitány mellett a Psalmus hungaricus is elhangzik Molnár Andrással, majd 1987-ben az Állami Hangversenyzenekart dirigálja. A rendszerváltás után 1990-ben zenekara a Chicagói Szimfonikusok élén tér vissza, végül nyolcvanhárom évesen, 1995 májusában a Budapesti Fesztivál Zenekart vezényelve búcsúzott a pesti közönségtől – kell-e mondani utolsó ráadásként a Figaro házassága nyitányával.
Mostanában elég pejoratív kijelentés lett, ha valakiről azt mondják „magyar származású”. Solti sosem tagadta meg származást: „Én magyar vagyok, bárhol élek is, bárhol dolgozom, mindig magyarnak hiszem, vallom magamat.”- nyilatkozta 1985-ben. Itthon. Könyvében már nem bíbelődik efféle önmeghatározással, inkább világfinak akar tűnni, s ezt írja: „Mint minden nemzetközileg elismert zenész, én is mindenkié vagyok, az egész világgal osztom meg, amit adni tudok.”
