Rolf Liebermann első hamburgi operaigazgatósága (1959 – 1973) legendás korszakot jelent a 20. századi operatörténetben. Ez idő alatt nem kevesebb, mint huszonnégy operát rendelt zeneszerző kortársaitól, melyek közül nem egy ma is felbukkan a színházak repertoárján. A svájci komponista-direktor igen büszke volt az általa kinevelt közönségre is, akik meg tudták ítélni (de el is tudták ítélni) a bemutatásra került művek értékét. A lengyel Krzysztof Penderecki A hirosimai áldozatoknak című elégiájával, majd az 1966-os Lukács passiójával robbant bele a nyugati világ zenei köztudatába. A jó szimatú Liebermann egészestés operát rendelt tőle Hamburg számára. Penderecki maga készítette a librettót Aldous Huxley A loudoni ördögök című műve nyomán (magyarul ötvenkilenc éves késéssel jelent meg a Loudon ördögei, Cartaphilus, 2011). Az opera ősbemutatója 1969. június 20-án zajlott Hamburgban – és ragyogó szereposztás (Tatiana Troyanos, Andrzej Hiolski, Bernard Ladysz, Hans Sotin) ellenére akkorát bukott, hogy a próbafolyamat alatt végig jelenlévő szerző a negyedik előadás után letiltotta operáját.
A loudoni ördögök két nappal később Stuttgartban, Günther Rennert rendezésében hatalmas sikert aratott. A furcsa jelenség magyarázatát a kétfajta közönségben, a szerző olykor terhes jelenlétében és az eltérő felfogású színpadra-állításban kereshetjük. Penderecki műve nem tartozik azok közé a 20. századi zenedrámák közé, melyek önállóan, azaz kizárólag hallgatás útján megismerhetőek lennének, mindenképpen megkívánja a színpadot és a világos rendezői koncepciót. Mintha film kísérőzenét hallgatnánk, mely koncertszerűen, a markáns történet nélkül nem biztos, hogy megállná a helyét. A műben klasszikus értelemben vett áriák, kettősök nincsenek, harminc általában rövid jelenet alkotja a három felvonást.
Keletkezése idején Pendereczki kompozícióját avantgárdnak tartották, a komponista hírnevének köszönhetően fél Európát bejárta, sőt színpadra-kerülésének gyakorisága máig nem csökkent. A loudoni ördögök egyike azon II. világháború után íródott operának, melyek viszonylag gyakran felbukkannak az operaházak repertoárján. Legutóbb néhány napja a hannoveri Staatsoper mutatta be
A hannoveri vezetőség darabválasztásának időzítése tökéletesnek bizonyult. Ugyan nem láthatták előre az elmúlt héten kirobbant, a katolikus egyház tekintélyét megtépázó botránysorozatot, mely megdöbbentően rímel az opera cselekményére. Pendereczki hűen követi Huxley regényének fő vonalát, amiből Ken Russell híres-hírhedt filmje is készült. Németország 1945 után kénytelen volt nagyon élesen szembenézni magával és a múltjával. Ez az önreflexió azóta is folyamatosan érezhető. Egyik jellemző példája a magyar mozikban is sokáig vetített A hullám (Die Welle) című Dennis Gansel film.
Egy loudoni ördögök előadás alapja a precíz zenei megszólaltatás, Stefan Klingele maximális pontossággal vezényelte a darabot. A premier alapján egészen kiváló együttes a hannoveri, nincsenek benne hatalmas egyéniségek, hangnagybirtokosok is alig, viszont zeneileg kikezdhetetlenek a szólisták, az énekkar – melyre igen nagy feladat hárult az operában – felveheti a versenyt a legnagyobbakkal. A világ minden tájáról egy-két évre ideszerződtetett művészek Pendereczki partitúrája elképesztő nehézségeket ró a megszólaltatóira. A szerepek zeneileg is igényesek, vokálisan pedig a rövid szólamok is igen megterhelők. A legkiemelkedőbb alakítást a grúz mezzoszoprán Khatuna Mikaberidze nyújtotta Jeanne nővér szerepében. A másfél óra alatt végig jelen van a színen, kisugárzásával uralja a színpadot. Korrekt alakítást nyújtott Brian Davis Grandier szerepében, akinek énekelnivalója nem sok volt, megtörhetetlenül járta végig a pap kálváriáját, az utat, melyen a szerelmes reverendás férfiből véres hús marad csak.
Egy 20. századi lengyel szerző több évtizedes operája meglepően meleg fogadtatásban részesült a hannoveri közönség által. Úgy tűnik, az ottani közönség kíváncsi az újra is, színházba járva a szellemi kihívásokat keresi, s nem elégszik meg a színpadra épített élethű piramisokkal.
Foto: Thomas M. Jauk