Bizonyára sokan ismerik Hofi Géza történetét arról a napról, amikor Debrecenben be kellett ugrania a János vitéz Francia király szerepébe. Sajnos a kísértetiesen hasonló eset nem az alföldi mezővárosban történt az 1960-as években, hanem a bécsi Staatsoperben, és nem Kacsoh remek operettjét adták, hanem Verdi egyik legcsodálatosabb-legmélyebb operáját, Az álarcosbált. A Hofi által elmeséltek szerint a két előadás minősége azonban ugyanolyan lehetett.
A bécsi produkciót egy bizonyos Gianfranco de Bosio nevű jelenleg nyolcvanhét éves olasz úr rendezte, 1986-ban. Mielőtt belemélyednénk abba, hogy mit lehet látni a színpadon, előre kell bocsátani, hogy a premier idején, az operatörténet már majd egy évtizeddel volt túl Patrice Chéreau bayreuthi Ringjén, és négy évvel Ljubimov pesti Don Giovanniján. A darab svéd változatát játszották, de félő, hogy nem minden énekeset értesítettek erről az apróságról, ezért időnként különös nevek és megszólítások hagyták el a művészek ajkait. Svédország. Erről kipattant egy remek szikra a már negyedszázada is hatvankét esztendős rendező agyából: Drottningholmi Udvari Színház! Hiszen, mint ismeretes, III. Gusztáv királyt 1792-ben egy álarcosbálon szúrta le Jacob Johan Anckarström ezredes a stockholmi operában. Így hát megcsinálták a Drottningholmi Színház oldalkulisszáit és festettek egy csomó perspektivikus falat, amik az adott jeleneteken belül is kedvükre mozogtak ki-be. A Verdi által első képnek aposztrofált maximum negyedórás jelenetben például öt ilyen mozgást csináltak – tökéletesen értelmetlenül. Amiről pedig a Hofi-jelenetre szintén hasonlított az előadás, hogy száz éve nem volt ennyi alonge paróka egyszerre színpadon. Szegény fodrászoknak napokba telhetett, amíg a molyirtóból kiszedett kóckötegeket bedauerolták... De a látvány megérte a befektetett munkát! Ezen kívül játszott még az előadásban egy üst, amit a Jancsi és Juliska Boszorkányától kölcsönöztek. Ulrica áriájának végén valódi szárazgőz-zuhatag borzolta a nézők idegeit. Az utolsó képben pedig egészen a Sacher Hotelig kinyitották a falakat, középen egy festett nézőtérrel majdnem olyan értelmetlen vizuális kuszaságot eredményezve, mint a színházi kulisszák közé nyomorított Akasztófa heggyel. Huszonhat év múltán nehéz egy rendezést bárkin számon kérni, de itt világosan látszik, hogy a darabról annak idején sem juthatott semmi de Bosio úrnak eszébe, ami pedig mégis eszébe juthatott, az már annak idején is kínos lehetett. Ha valaki mindezt ellenőrizni akarja, érdemes rákeresni a youtube-on, ahol a premier megtalálható.
Csak hát 1986-ban Luciano Pavarotti és Piero Cappuccilli állt a szereposztás élén, az előadást pedig Claudio Abbado vezényelte. Ilyen zenei megvalósítás mellett háttérbe szorulhat a színre állítás esetlegessége. Ioan Hollender is ügyelt hosszú igazgatósága alatt arra, hogy Az álarcosbál mindig kiváló szereposztásban kerüljön a bécsi közönség elé. Ezt a hagyományt próbálta az új vezetés is folytatni, hiszen több szerepcserével végülis nagyágyúkat sikerül a színlapra csábítani. Gustavo szerepét a hatvankét éves Neil Shicoff énekelte a három januári estén. Az ifjú, játékos, szerelemre lobbanó király életkora mindenképpen messze van már a tenoristáétól. Shicoff bonyolult lelkű hősök (Hoffmann, Peter Grimes, Eleazar) megformálójaként vált elismerté. Erre Gustavo, főleg rendező hiányában kevesebb lehetőséget ad. Shicoff darab elején nem is érzi jól magát, az énekelni-való is kifog rajta olykor. A király sorsa Ulrica jóslatakor fordul meg: megérzi, hogy az asszony nem csapja be, hálás is ezért, s megdöbbentő módon megöleli a jósnőt. Innentől nincs előtte titok, tudja mi vár rá, belenyugodva fejezi be életét.
Az előadás másik veteránja az Anckarström gróf szerepébe beugró hetvenéves Leo Nucci. A hang mely sohasem szépségéről volt híres, már szintén kopófélben van, de az énektudás lenyűgöző. Egyedül a III. felvonásbeli ária fog ki rajta, éppen az a pont, amikor a szürke, kötelességtudó hivatalnokból kibújik a sértett ember. A monológot lezáró "d’amor" kiáltása megrázó. Csak egy nagy művész tud két szótagba sűríteni egy egész sorsot. Shicoff és Nucci - ma már nyugodtan kijelenthetjük - utolsó bölények. Ilyen nagyságok már alig vannak színpadon. A következő generációhoz tartozik az Ameliát éneklő Barbara Haveman, aki két éve Pesten Manonként debütált. Remek hang, csodálatos énektudás, valódi élmény, de… De, hol az az egyéniség és egyediség, ami Nucciék generációjának még védjegye volt? Ők egyediek, lecserélhetetlenek, míg Havemant hallgatva nehéz őt megkülönböztetni a jelenleg futó kiváló szopránoktól. A többi szerepben a Staatsoper együttesének tagjai léptek fel, Ulricát a nagyszerű ukrán Zoryana Kushpler énekelte, Nádor Magda egykori Oscar jelmezébe a Domingo-verseny győztes Julia Novikova bújt, aki meglepően pici hangon abszolválta a szerepet. De Bosio úr az Apróddal bánt el a legkegyetlenebbül, valamilyen oknál fogva cuki udvari bolondot játszatva a művésznőkkel. A zenekart Philippe Auguin, a Washingtoni Nemzeti Opera főzeneigazgatója vezényelte, meglepően koncepciótlanul, hacsak azt nem tekintjük vezérelvnek, hogy Havemannon kívül a többi főszereplőt nem volt hajlandó, vagy képes lekísérni.
Ne tévedjünk, sétáltak ki az előadás után boldog hölgyek "Ach, diese wunderschöne Kostüme" felkiáltással. Egy színháznak mégsem lehet az ő kielégítésük a feladata. Bécsben is akadnak szép számmal avítt repertoár-előadások, melyeket csak világsztárokkal lehet megnézni. Velük viszont kötelező, ugyanis, ha lassan ők sem lesznek, teljesen értelmetlenné válik a nagyszínházak fenntartása.