Néhány éve, a Táncművészeti Főiskola egyik vizsgakoncertjén nem lehetett nem felfigyelni egy fiúra. A következő évben Simon István a Giselle Albertjével bizonyította, hogy 19 évesen is érett táncos, akiből ha szerencséje lesz és vigyáz magára, percek alatt nemzetközi szintű művész válhat. István egy remek döntéssel az Aaron S. Watkin által éppen akkor újjászervezett drezdai Semperoper balettegyütteséhez szerződött, ahol kartáncosként kezdte pályafutását, majd folyamatosan kapta az egyre nagyobb feladatokat David Dawson, Jacopo Godani, Forsythe és Kylián egyfelvonásosaiban, Lucentiót Cranko Makrancos Katájában, Bennót, a herceg barátját Watkin Hattyúk tava adaptációjában és Ferencet Balanchine Coppéliájában. Ismét egy kiváló táncos, aki nálunk tanult, majd örökre eltűnt a szemünk elől – gondoltam. Szerencsére nem így történt. 2010. januárjában két előadás erejéig bemutatkozhatott az Operaházban is. Seregi László negyedszázados Rómeó és Júliájában egyszemélyben lehelt új életet az elszürkült produkcióba, újragondolva és korszerűvé téve Rómeót. A 18 éves Felméry Lili partnereként végre valóban két kamasz szerelmi tragédiája elevenedett meg, közelebb hozva a balettet a mostani fiatalokhoz, a leendő közönséghez és táncművészekhez. A vendégszereplésnek egyelőre nem lett folytatása.
Ha az ember Simon István művészetében szeretne gyönyörködni, Drezdába kell utaznia. Többekkel együtt én is kimentem párszor elmúlt években. Már maga a Budapesttől 700 kilométerre fekvő város is megér egy kirándulást. Fantasztikus látni, ahogy az egykori szürke NDK-s romhalmazba lassan visszaköltözik az élet, s ahogy szinte hónapról hónapra éled újjá az 1945-ben lebombázott Elba-parti Firenze. A Semperoper ma egyike Németország vezető zenés színházainak. Zenekara a legjobbakkal vetekszik, akik úgy tudják eljátszani még Delibes agyoncsépelt Coppéliáját is, mintha egy Beethoven szimfóniával lenne dolguk.
A balettegyüttest 2006 óta a kanadai Aaron S. Watkin vezeti. Watkin abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 5 éve korlátlan lehetőséget kapott társulata újjászervezéséhez. Megtartotta a régi együttes egy részét, és a világ minden pontjáról válogatta össze táncosait, Európa egyik legdinamikusabb és legizgalmasabb társulatát hozva létre. A csapat egyértelműen nemzetközi, a 65 tag és 18 gyakornok közül jelenleg mindössze kettő német. A Semperoper Ballet évi közel száz előadást tart, az anyaszínházban és a legváltozatosabb helyszíneken, múzeumoktól az üveggyárig. A repertoárt a kezdeti években inkább a kortárs táncalkotások (elsősorban az akkori rezidens koreográfus, David Dawson munkái) uralták, ám Watkinnak be kellett látni, hogy Drezda még nem érett meg erre, így mostanában egyre több az egészestés, cselekményes balett. Maga az igazgató is előszeretettel dolgoz át klasszikus műveket, így a társulat az ő Csipkerózsika, Bajadér, és Hattyúk tava adaptációját játssza.
A bajadér drezdai premierje 2008. novemberében volt. A történet szerint Níkia, a bajadér (templomi táncosnő) és Gamzatti, a rádzsa lánya egyenlőtlen küzdelmet vív a daliás harcos, Szolor szerelméért. A fiú Níkiának esküszik örök hűséget, a rádzsa lánya férjéül szánja. Níkiát megmérgezik, ám holtában is visszatér, és amikor Szolor a hitvesi esküre emelné a kezét, a templom a násznépre omlik. A drezdai előadás legfőbb erénye a sűrítés, a 4 felvonás játékideje mindössze kétszer egy óra. Színre került a
Pesten kihagyott utolsó rész is, Szolor és Gamzatti esküvője, és a templom összeomlása is. Évtizedek óta vita tárgya, hogy szükséges-e ez a felvonás, vagy az Árnyak táncával is kerek a történet. A magam részéről kedvelem az utolsó részt, nekem így teljes a mese, ha… Ha be van fejezve. Watkint itt egy kissé cserbenhagyja dramaturgiai érzéke. Lelassul a történés, hosszú ál-indiai esküvőt látunk, a templom összeomlása után pedig egy pas de deux követetik ahol Níkia árnya boldogan egyesül a halott Szolorral a romokon. Nagy emelés, fény, függöny.
A bajadér tipikusan női balett, hálás táncolnivalót nyújt a két lánynak, a férfi táncos csak asszisztál nekik - gondoltam eddig jópár Bajadér előadás után. Drezdában a minap nem ez történt. Níkiát
Natalia Sologub, Gamzattit
Leslie Heylmann táncolta, mindketten precízen, nagyszerű technikával. Ám a hírhedten hűvös német közönség lábdobogós ovációban mégsem őket részesítette, az est legnagyobb szenzációja
Simon István Szolor alakítása volt.
István, tulajdonképpen „teljesen szabálytalanul”, ám kizárólag nemes eszközökkel, a kisugárzásával és átgondolt szerepértelmezésével felbillentette a darab cselekményét. Szolort tette meg az előadás főszereplőjének. Ami a színpadon történt („tettestársa”, a betanító balettmester, a Pesten sem ismeretlen Tim Couchman), az Szolor drámája volt, az ő szemszögéből láttuk az egész történetet. Ez a Szolor nem egy vívódó férfi, hanem egy akaratgyenge fiú, aki képtelen kiállni szerelméért, inkább eljegyzi Gamzattit, aki némi vívódás után elfordítja a fejét a haldokló Níkiától, s aki lelkiismeret furdalástól vezérelve a kábítószerhez menekül. A tudathasadásos fiú hol hús-vér menyasszonyát, hol Níkia árnyát kergeti; a templom összeomlása, a halál, megváltás neki, végső megoldás, megoldhatatlan problémái helyett. A felsőbb erők döntenek helyette: Gamzatti életben marad, így Szolor boldogan élhet Níkiával a túlvilágon. Voltaképpen egy akaratgyenge, kábítószeres srác drámája, akit egyedül István személyiségén keresztül tudunk megérteni és elfogadni. Eredeti és húsbavágóan mai értelmezés, hozzánk, rólunk szól. Azt gondolom, a klasszikus balett - a XIX. század túlfinomult művészete - így tudhat hatni ránk, ez az egyetlen esély, hogy magunkénak érezhessük ezeket a színes mesekönyveket.
A szerepfelfogáson kívül van még pár dolog, ami lenyűgöző István táncában (ne feledjük, a nézőtér 98 százaléka, nem balettértő, őket nem a hat forgás és egyéb technikai elemek fogják meg): a dinamizmus, a precizitás, az erő, a sugárzó tánc- és életszeretet. S még valami, amire most döbbentem rá: a kiszámíthatatlanság izgalma. Hiszen színházba nemcsak szépet látni megyünk, hanem izgulni is. Ha érezzük, hogy nem esik el a táncos egy nagy ugrásból, hogy biztosan kijön a tenoristának a magas C, nyugodtan ülünk. De ha el tud játszani velünk a művész, ha kétségek között hagy, akkor elkezdünk izgulni, együtt lélegezni, érezni és élni vele, hogy a végén megkönnyebbülten kiálthassunk fel: Bravó! István rendelkezik ezzel a különleges és taníthatatlan képességgel, uralja a nézőteret. Nem lehet másra figyelni, ha a színpadon van, és ő tudja ezt. Nem él vissza a képességgel, átgondolt alakításaival mindig mesél valamiről. Köszönjük. És reméljük, hogy mielőbb ismét Budapesten fog táncolni, mert nagy szükség lenne rá!
