Nehéz megfejteni, mi történhetett az 1970-es években a Zeneakadémián, de Sass Sylvia berobbanása után az intézmény a következő évtizedben szinte ontotta magából a jobbnál jobb szopránokat. E generáció tagjai nemcsak itthon, de már a nyugati világ színpadjain is rendszeresen meg tudták mutatni tudásukat. Bár a Kodály-módszerre még javában építő Zeneakadémia remek énektanári kara biztos technikai alapot biztosított számukra, nagyszerűségük sokkal inkább egyedi, összetéveszthetetlen hangjukban és színpadi lényükben rejlett. Ennek a generációnak egyik kiválósága, Szűcs Márta ünnepli ma kerek születésnapját.
Fotó: Weiszenberger Erzsébet, forrás: Operaház Emléktár
Első igazgatója, Mihály András még ismerhette Gyurkovics Mária 1937-es Rigoletto-beli szenzációs debütálásának legendáját, hiszen a friss diplomás szopránt ő is a mélyvízbe dobta: apró szerepek helyett azonnal Gildaként mutatta be a pesti közönségnek. Szűcs Márta nem vallott kudarcot, sőt néhány hónappal később a Budapesten vendégeskedő, pályája zenitjén lévő Piero Cappuccilli partneréül is kiírták. „Eddigi pályám legkitűnőbb Gildájával énekeltem most, az Erkel Színház színpadán!” – nyilatkozta nem sokkal később a sztár-bariton.
Piero Cappuccilli partnereként
Tanulságos végigolvasni a korabeli kritikákat, melyek legalább annyit árulnak el az előadásokról, mint a cikkek íróiról. Úgy tűnik, mintha a korszak tisztelt „nagy nevei” a kezdeti időszakban értetlenül álltak volna a „Szűcs Márta jelenség” előtt. Míg a pályakezdő művész énektechnikáját próbálták atyáskodva és bölcselkedve górcső alá venni, rendre rácsodálkoztak, miképpen lehetséges, hogy az általuk felrótt problémák ellenére a közönség estéről-estére tüntetően ünnepli a fiatal szopránt. A közönség előbb zárta a szívébe Szűcs Mártát, mint a kritika? És talán előbb, mint az igazgatói…
Violettaként - Forrás: Operaház Archívum
Olybá tűnik, Petrovics Emilen kívül az Operaház mindenkori vezetése nem kezelte kellő figyelemmel és gondoskodással a szárba szökkenő primadonnát. Aligha akad ugyanis a magyar operajátszás történetében még egy vezető énekesnő, aki huszonkét éves karrierje alatt mindössze kilenc (!) főszerepet énekelt: Gilda, Lammermoori Lucia, Violetta Valery, Norina, Boleyn Anna, Gounod Júliája, A lombardok Giseldája, a Mózes Anaidéje és a Bánk bán Melindája szerepelt a hazai repertoárján. Négy operaházi premierje – a nemrég CD-n is megjelent 1987-es Boleyn Anna, a Rómeó és Júlia (1988) és a Lammermoori Lucia (1995) Kelen Péterrel, valamint a Mózes, melyben Szűcs Márta egyedüliként képviselte a hamisítatlan bel canto éneklést – megkérdőjelezhetetlen siker volt. Mégis: hiába az egyedi hangszín, a tökéletesre csiszolt énektechnika, a pompás színpadi megjelenés, sőt, a nívós külföldi meghívások, direktorai nem építettek rá további premiereket – miképp tette egykor Tóth Aladár a pályája csúcsán lévő Gyurkovics Máriával. A világsztár Hamari Júlia jubileuma kellett ahhoz, hogy Bellini Rómeója méltó Júliát kapjon, ahhoz pedig, hogy Szűcs Márta A puritánok Elvirájaként is elkápráztathassa néhány koncerten az Operaház közönségét, már önmaga kalapozta össze a pénzt.
Júlia szerepében - Forrás: Operaház Archívum
Hogy mi lehet Szűcs Márta titka, melyet a közönség azonnal, a kritika idővel, a direkció pedig csak fogcsikorgatva érzett meg? Annyi bizonyos, hogy lénye a primadonnaságnak valami egészen régi, 1800-as évek első harmadából való ethoszát hordozza. Szűcs Márta a színpadon érinthetetlen volt, nem evilágból való tünemény. Ítészei a szemére vetették, hogy nem igazán „játszik”. Nem ismerték fel, hogy a művész önmaguk búrájába zárt figurái egyszerűen felette álltak az őket körülvevő színpadi világnak. Giseldája magányos virágként árválkodott a háremben, miként Melindája is Gertrud királyné udvarában. Amint leszakították, összetört, egyetlen útja a megváltó halál lehetett. Az a Mantuai herceg pedig, aki meggyalázta ezt a nőisége tudatában sem lévő, szó szerint angyali Gildát, nem tehetett mást, mint a mocsár-menti csapszékben próbált írt találni lelkiismerete furdalására. Szűcs Márta Luciája az opera két „realista” jelenetében, a II. felvonás Enrico-duettjében és az Esküvői képben csak a testével vett részt, lélekben a kisszerű politikai játszma helyett továbbra is a saját álomvilágában élt, a házassági szerződést keze ugyan aláírta, de szelleme nem is tudta, mit cselekszik.
Boleyn Annaként - Forrás Operaház Archívum
A legkülönlegesebb Szűcs Márta-alakítás talán Violetta volt, hiszen kevés figura állt távolabb a szoprántól, mint Verdi tüdőbeteg „tévedt nő”-je. Már az I. felvonás hófehér báli ruhája is a halál angyalát idézte, a fűző egy olyan nőt rejtett, akinek testét talán megkaphatták a párizsi urak, de a lélekig semmi pénzért sem juthattak el. A legidősebb operába járók még olykor felidézik Nádasdy Kálmán Don Carlosának utolsó felvonását, ahol a térdelő infáns (Simándy József) a spanyol etikettnek megfelelően egyszer megérinthette Erzsébet királyné (Osváth Júlia) ruhaujjának szegélyét. A szemtanúk évtizedekkel később is emlegették ezt a pillanatot, mint a színpadi erotika netovábbját. Valahogy ugyanez a különös erotika lengte körbe Szűcs Márta Violettáját. Az utolsó képben pedig, amikor mezítláb kikelt az ágyból, az ember legszívesebben felrohant volna a színpadra, és a karjaiban vitte volna vissza, hogy meg ne fázzon. Nem Violettát – akinek már mindegy volt –, hanem Szűcs Mártát!
Fotó: Weiszenberger Erzsébet, forrás: Operaház Emléktár
Valaha öles táblák hirdették az Opera és az Erkel Színház előcsarnokában az esti szereplőváltozásokat. B. Nagy Jánoson kívül aligha akadt az elmúlt évtizedekben olyan hazai énekes, aki több előadást mondott volna le, mint Szűcs Márta. Egykori csalódottságunkat ma már ne vessük a szemére! Nem szeszély vagy bizonytalanság lehetett ugyanis ez a részéről, hanem gyötrelmes küzdelem önmagával, hiszen ő csak akkor állt színpadra, amikor biztosan érezte, hogy aznap tökéleteset tud nyújtani. De megesett az is, hogy amikor a meghirdetett világsztár helyett neki kellett megmenteni egy emelt helyáras Lammermoori Luciát. A közönség nem csalódott. Szűcs Márta azon az estén újfent bebizonyította, hogy a legnagyobbak között van a helye! S miután csak akkor állt színpadra, amikor biztos volt önmagában, nézőinek nem kellett drukkolnia azért, hogy sikerül-e egy frázis, kijönnek-e a csúcsmagasságok. Így nem maradt más dolguk, mint csodálni őt – és nagyon szeretni. Hogyan csinálta? Ez az ő titka marad.
