„Az Operaház kövei nem mozdulnak el, az arannyal futtatott színházterem nemes arányai maradnak Ybl műalkotásának pontos és művészien kimért formái közt, estéről-estére bejön a közönség, elfoglalja helyét a nézőtéren, új meg új hallani-látnivalóra nyílik szét a piros-bársony függöny, a karmester vezényel, a zenekar játszik, az énekesek énekelnek. Az idő – mily kegyetlenség! – nem áll meg. Minden megy tovább. Csak éppen Székely Mihály (1901-1963) nélkül. Székely Mihály csodálatos varázsú, egyszervolt, és soha el nem felejthető orgonabasszusa nélkül.” – Szenthelyi István búcsúzott e sorokkal a páratlan énekművésztől. Most, Halottak napján e bejegyzés azoknak állít emléket, akik életük jelentős részét az Operaház színpadán töltötték egykor. Wittmann Árpád fagottművész néhány éve végigjárta Budapest temetőit és jegyzékbe vette a még fellelhető művészsírokat. Az ő gondos munkájának eredménye két fényképalbum, melynek gazdag anyagából származnak e fotók is.
Erkel Sándor (1846-1900), nemzeti zeneköltőnk negyedik, legtehetségesebb fia több hangszeren játszott, majd kartanítóként és karmesterként dolgozott. Édesapja halála után lett csak az Operaház főzeneigazgatója és a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya.
A „magyar Carusoról”, Környei Béláról (1875-1925) nekrológjában így emlékezik meg Lányi Viktor: „Kedvelt és becsült énekes volt. Az énekmodorának lehettek és voltak bírálói, de nemes és telt ércű hangja, amely középen tömör volt és olvadó, fönt pedig átható csengéssel szárnyalt, ez a baritonból lett és a szó legjobb értelmében baritonális színű hőstenor-orgánum eleven hatást tett a közönségre. És eleven hatást tett éneklésének sajátságos kesernyés mellékíze: mintha az ősi magyar fájdalomnak és dacnak ürömcseppje keveredett volna az édes tokaji aszúba.”
Alszeghy Kálmán (1852-1927) énekkari tagként kezdte pályafutását még a régi Nemzeti Színházban, később ügyelő lett, végül az Operaház főrendezője, és első örökös tagja, 1909-ben. Dolgozott Puccinivel és Richard Strauss-sal operáik pesti bemutatója alkalmából. Kedvelt nyaralóhelyén, Leányfalun, ahol pályatársait is szívesen vendégül látta, emlékét a róla elnevezett tér őrzi.
A csodálatos koloratúrszoprán, Szabó Lujza (1904-1934) először hegedülni tanult többek között Hubay Jenőtől. Hogy énektanulmányait fizetni tudja, egy újpesti moziban koncertmesterkedett – naponta háromszor. Zeneakadémiai vizsgája után Radnai Miklós azonnal az Operaházhoz szerződtette, melynek pillanatok alatt egyik legnépszerűbb művésze lett. Korai halálát tragikus kimenetelű fogyókúra okozta.
„Több, sokkal több volt Basilides Mária (1886-1946) Operaházunkban egy nagy, a maga nemében felülmúlhatatlan énekművésznőnél. Nemes zengésű alt hangja bizonyára megszabta nála is szerepköre határait. De ez a hang a maga fejedelmi szépségében sem akart sosem több lenni, mint hű tolmácsa, engedelmes szolgáló leánya a léleknek. És nagy lelke szerepköre határait szinte a végtelenbe tágította, fel tudta bennünk idézni a zenedráma, az opera teljes életet.” – írta dr. Tóth Aladár a művésznő nekrológjában.
Pesten alussza örök álmát a nagy karmester, Sergio Failoni (1890-1948) is, akinek többek között a Székely fonó ősbemutatóját és A kékszakállú herceg diadalmas felújítását is köszönhetjük. Szintét Tóth Aladár gyászbeszédéből való a következő idézet: „…ha operakultúránk fel tudott emelkedni, mikor körülötte egy egész nemzet süllyedt egyre mélyebbre, ha a magyar dalszínház nem tévesztett utat egy útját vesztett országban: akkor elsősorban legelsősorban annak a férfinak köszönhetjük, aki itt fekszik előttünk a ravatalon.”
Sebeők Sárit (1886-1952) még maga Gustav Mahler szerződtette a Bécsi Udvari Operaházhoz, majd két évtizeden keresztül volt az Operaház vezető drámai szopránja lett. Az 1930-as évek közepén vonult vissza, hangfelvétel Magyarországon nem maradt fent vele, emlékét már csak néhány fotó őrzi, s a borostyánnal borított málló fakereszt. (Sebeők Sári sírját a Nemzeti Kegyeleti Bizottság példás gondossággal állította helyre 2012. nyarán.)
Kortársáról, a másik kiváló szoprántól, Medek Annától (1885-1960) legalább néhány lemezfelvétel megmaradt a magyar hangrögzítés fénykorából. „…olyan művész volt, akinek produkciói nem tűnnek el az elhangzás pillanatában, hanem tovább rezonálnak a hallgató szívében.” – olvashatjuk róla.
Rösler Endre (1904-1963) sírja a Kerepesi temető bozótjának mélyén lapul. Néhány éve csak az utolsó tanítványa, Marczis Demeter segítségével sikerült megtalálni. Azután a hatalmas kőtábla is leomlott. A síremléket a végső pusztulástól a Nemzeti Kegyeleti Bizottság mentette meg és állította méltóképpen helyre. Köszönet érte!
Losonczy György (1905-1972) és Rigó Magda (1910-1985) legendás művészházaspár voltak. Sok évtizedes pályájuk alatt természetesen a színpadon is gyakran énekeltek együtt. Amíg a Cosi fan tuttéban Guglielmo elcsábította Dorabellát, még rendben volt, de azután, hogy Tosca Scarpia báró szívébe mártotta a kést, Gerard meg akarta erőszakolni Maddalena di Cogny-t, vagy Don Juan menekült Elvira szerelme elől – furcsa lehetett békésen hazamenniük és megvacsorázni.
„…becsüljük meg ezután még jobban hazájukhoz, szülőföldjükhöz hű elsősorban saját népüket szolgáló nagyjainkat már életükben, mert ezáltal önmagunkat becsüljük s várhatjuk el a megbecsülést az utánunk jövő nemzedéktől! Aki Gyurkovics Máriát (1913-1973) hallotta, soha nem felejtheti, aki nem hallhatta, örökké sajnálhatja!” – írta Melis György a jeles koloratúrszoprán emléktábla avatásán.
Fiatalon elhunyt csodálatos tenorunk, Réti József (1925-1973) majdnem világsztár lett. Történt ugyanis, hogy 1990 nyarán Monique Montagne, Herbert von Karajan nevelt lánya, a Bal lábam című ír filmet nézte, melyben felhangzott az Un'aura amorosa kezdetű ária a Cosi fan tuttéból. Biztos volt benne, hogy sosem hallotta ezt a hangot. Hetekig nyomozott, mire kiderítette a felvétel eredetét. Magyarországra jött, ahol megtudta, hogy Réti József, tizenhét éve halott.
Palló Imre (1891-1978) a messzi székelyföldről érkezett Pestre, sőt, tehetsége Pietro Mascagni itáliai vándortársulatába is elröpítette az ifjú baritont. Ám ő hazatért, és hosszú pályafutása alatt végig az Operaházat szolgálta – az 50-es években rövid ideig igazgatóként is. A legszebb beszédű énekesként tartották számon, s valóban, felvételein ma is megcsodálhatjuk az első Háry János jellegzetes orgánumát. „Az én gyökereim mélyen lenyúlnak a magyar földbe és állandó élettérként nem tudnék más földet elképzelni.” – nyilatkozta egyszer a művész, aki régóta otthon van, a magyar földben.
Jámbor László (1911-1995) csendes és alázatos művész lehetett. Színpadra lépésének 40. jubileumát ugyanazzal a szereppel, A varázsfuvola Öreg papjával ünnepelte meg, melyben 1938-ban debütált. „..az Öreg papot a német terminológia Sprechernek, Szószólónak nevezi. Jámbor László is mindig szószóló volt a színpadon: a humánum, az emelkedett nemesség szószólója.”- írja egyik méltatója. A jeles bariton tizenhat éve örökösök nélkül hunyt el. Sírja elhagyatottan áll a Farkasréten, pedig élnek még tisztelői, tanítványai…
