Caruso

Boldog korban élünk. Legalábbis abból a szempontból feltétlenül, hogy az elmúlt ezer évben talán még soha nem voltak számunkra ennyire nyitottak Európa határai, s talán sohasem volt még ennyire könnyű utazni, mint az elmúlt néhány évben. Az én generációmban már csak halványan él a hegyeshalmi kocsisorok emléke, a vörös és kék útlevelek, a három évenkénti „nyugati” turistaút lehetősége állami valutakeretből pedig számunkra is csak szüleink történeteiből ismert. A jót könnyű megszokni, amikor manapság egyszerűen átugrunk Bécsbe, eszünkbe se jut, hogy pár évtizede elérhetetlen távolságban volt a vasfüggönnyel elválasztott két főváros. Márpedig a nyugati országhatáron túli világ joggal izgathatta az ötvenes években itthon-rekedtek fantáziáját. Nem lehetett kivétel az a felcseperedő művész-generáció sem, amely a színházi öltözőkben hallgathatta a vasfüggöny mögött rekedt nagy öregek történeteit. Az 1948 és az 1956 előtti időszakból egyedi disszidálásokról alig tudunk. A leghíresebb történet talán a Rab István – Kováts Nóra sztár-táncospáré, akik 1953-ben egy Kelet-berlini turné során átmetróztak nyugatra. Elképesztő arculcsapása volt ez akkor a szocialista kultúrának, hiszen az Operaház elsőszámú álompárja voltak, egy ország büszkeségei, talán a legfiatalabb Kossuth-díjasaink. Disszidálásukkor szinte gyerekek voltak, egyikük sem töltötte még be a huszonkettedik életévét. Távozásuk után még az emléküket is megpróbálták kiirtani, egy 1956-os szakkönyvben egyszerűen a nevüket sem írták le, még az 1977-es Balettlexikon is csak pár sorban emlékezik meg róluk. A mai napig csak néhány fotójukat ismerjük, külföldi karrierjük valós alakulásának csak a sarokpontjait.

Ma húsz éve, hogy a nagy szoprán, Lucia Popp elhunyt. Viszonylag fiatalon, mindössze ötvennégy évesen érte a halál, karrierje delelőjén alattomos kór, agydaganat végzett vele. Nagyon fiatalon 1993 márciusában jutott el életemben először a Bécsi Staatsoperbe. A rózsalovagot adták, Lucia Popp-al. Ez volt az első „külföldi” operaelőadás, amit élőben láthattam. Minden új volt: a hatalmas színháztól az állóhelyért való rafinált közelharcig. Már akkor is Otto Schenk rendezését adták, mely ma is (1968 óta folyamatosan) a színház féltve őrzött és gondosan ápolt múzeumi produkciója. Az előadás sztárja Lucia Popp volt. A szoprán harminc éven keresztül Bécs házi-kedvencének számított. Ezen az estén is nagy szeretettel ünnepelték mesterien kimunkált, hibátlan alakítását, makulátlan énekét. Senki sem sejthette akkor, hogy többet nem lép színpadra az osztrák fővárosban.

Valószínűleg sokan látták a helyszínen, vagy a tévében az Erkel Színház újranyitó előadását. A hosszú gálából bizonyára mindenki számára maradtak emlékezetes pillanatok. A monstre egyveleg arra mindenképpen hasznos, hogy egyfajta körképet adjon a mai magyar operaénekesekről.  A fiatal, és a karrierjük csúcsán lévő művészek mellett fellépett néhány olyan nagyágyú is, akik már túl vannak pályájuk zenitjén, mégis talán az ő közreműködésük okozta a legnagyobb örömöt. Közéjük tartozik Berczelly István.

Úgy tartják, hogy a beavatatlanok számára a krikett a legértelmetlenebb sport. Az operagálák gyakran még a kriketten is túltesznek, sport a hangszalag-akrobatika is, de értelmet, pláne művészetet varázsolni egy teljes darabból kiragadott pár percnyi áriában szinte lehetelten vállalkozás. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna tökéletes gálát. Hiába léptek fel világnagyságok ragyogó formában, valami hiány mindig maradt bennem a parádék után. Most vasárnap délelőtt sem történt másként, a Staatsoper O Sole nostro című jótékonysági gáláján.

Az est kettős céllal jött létre. A bécsi operaélet mára legendássá vált étterme, az Annagasséban található Sole idén ünnepli fennállásának 30. jubileumát. Az éttermet és vezetőjét, Aki Nuredinit a Staatsoper színpadán köszöntötték művészbarátai. Elképesztő utat járt be a macedóniai albán származású vendéglős apja belgrádi gyorsbüféjétől a császárváros egyik legelitebb vendéglőéig. Élettörténete exkluzív könyv formájában meg is jelent a jubileumra, melyet a gála minden nézője ajándékként hazavihetett.

Nuredini egyik leghűségesebb vendége Ramon Vargas. A mexikói tenorról kevesen tudják, hogy kisfia születés közben maradandó agyi károsodást szenvedett és hat éves korában váratlanul elhunyt. Édesapja az ő emlékére alapította Fondo Memorial Eduardo Vargas elnevezésű alapítványt, amely a fogyatékkal élő mexikói gyerekeknek nyújt segítséget. A november 3-i gála bevétele is őket illette. Miközben az osztrák jótevők elégedetten nézték a kisfilmet az elképesztő körülmények között élő gyerekekről, nem lehetett másra gondolni, mint a kontrasztra, mely a két világot elválasztja egymástól.

Napra pontosan száz éve, 1913. október 22-én egy igen kínos történet borzolta fel Budapest kényes orrú polgárai kedélyét. Békebeli izgalmak a Monarchia utolsó pillanataiból. Az Est tudósítását szöveghűen közöljük.

Rendkívül gonddal titkolt, kínos ügy került az Operaházból a nyilvánosság elé. Semmi köze hozzá a művészetnek, a zenének, az ambíciónak, a munkának, a mely a színház embereit elönti és elfoglalja, - egészen és szigorúan háziügy, a mely mégis ezer szempontból kívánkozik a közönség elé. Az alábbiakból kiderül, hogy miért.

Az Operaháznak tudvalevően több bejárata van, nemcsak a közönség, hanem a tagok és az alkalmazottak számára is. A Hajós-utcai utolsó bejáratnál, a hajós-utca 10. szám alatt házmester, Boczka Péter, a ki előbb évekig mint háziszolga volt alkalmazva, két év előtt, pontosan 1911. október 18-án, midőn az eddigi házfelügyelő, Kreiner János,  nyugdíjba ment, elnyerte a házmesteri állást. Úgy halljuk most: akkoriban sokan ellenezték, hogy Bocka legyen a házmester, Christofan József műszaki felügyel jóakarata, a melylyel Boczkát be akarta segíteni a jó állásba, győzedelmeskedett az ellenvetéseken.

80 éves a kiváló operaénekes és pedagógus  

„Kivételes jelenség, tele energiával, életkedvvel.” Gombos Éváról ezt 1963 októberében írta a Film Színház Muzsika, melynek címlapján közölt képe is a Lohengrin Ortrudjának fenséges színpadi jelenségét sugározza.

Az opera már gyermekkoromban vonzott, szerettem gazdag világát és változatosságát ennek a – ma már tudom – legösszetettebb színpadi műfajnak. Leginkább a mezzoszoprán karakterek bűvöltek el igazán és bevallom, ha „az” énekesnőre gondolok, ma is egy drámai mezzoszoprán jut elsőre az eszembe. Még inkább és végérvényesen így van ez azóta, hogy személyesen is megismertem Évát.

Lehet-e egy érzékeny nemzetnek nagyobb opera-tragédiája annál, mint hogy egyik legfontosabb dalműve előadhatatlanná válik? Márpedig ezzel a szomorú ténnyel kellene szembenéznünk a Háry János esetében. Noha a probléma már a daljáték 1926-os születésekor csírájában megjelent, tapinthatóvá csak a mű újbóli színreviteleinél vált, először 1952-ben, s  azóta szinte folyamatosan. Hogyan lehetséges, hogy egy zeneművel, melyet megjelenése pillanatától kezdve tisztelünk és csodálunk, egyre kevésbé tudunk színpadilag bármit is kezdeni? Többféle magyarázat is adódik. Először is Kodály daljátéka igen speciális történelmi környezetben keletkezett. Azt is mondhatjuk, hogy a Háry János csak Trianon után és csak Magyarországon születhetett meg. Ez nemcsak annyit jelent, hogy magán viseli a nemzet sorstragédiáját, a darab ennél mélyebbre hatol: megmutatja azokat a gyökereket, melyek a tragédia kiváltó okai lehetnek. Éppen ezt a szembenézést szokás elmulasztani a Háry színrevitelekor. A címszereplőről folyamatosan kiemelik, hogy nem pusztán a magyar Münchausen báró, inkább egy álmodozó igaz magyar parasztember. Pont ebben az álmodozásban, a tények állandó ki- és átszínezésében, illetve egy saját valóság kreálásának mámorában lebeg Magyarország immáron egy évezrede. Jól tudta ezt a néplélek nagy ismerője, Kodály, s tartotta mosolyogva görbe tükrét az Operaház úri közönsége elé.

Giuseppe Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére Wellmann Nóra készített szubjektív fotóválogatást az Operaház Archívumának képeiből.

Bignio Lajos (1839 - 1907) bariton, az Ernani kottájával

Nem tudom, létezik-e férfiember számára nehezebben kimondható-leírható szó, mint az apa. Sokszor annyira mély, ám mégis szemérmesen takargatott kapcsolatot feltételez, mellyel nagyon nehéz szembe nézni. Mire minden előjelű érzelem és indulat nélkül, reálisan tudja az ember az édesapját szemlélni, már gyakran késő. Különös tragédiája ez a férfisorsnak. Erre a szembenézésre vállalkozott Tóth Dénes Árpád debreceni újságíró és tanár, Ricercare (Apakönyv) című füzetében.

Kodályból 1952-re állami intézmény lett, vagy ennél is több: élő legenda. Természetes, hogy 70. születésnapát (és a soron következőket is) az akkor elképzelhető legnagyobb pompával ünnepelték meg. Az évfordulóra 1952. december 16-án és 1953. január 3-én újították fel a Háry Jánost. Az előadásnak éppoly tökéletesnek és klasszikusnak kellett lenni, mint a Bolsoj Borisz Godunovjának. Különös módon, noha a kor kultúrpolitikájának figyelme mindenre kiterjedt, Kodály librettistái felett szemet hunytak. Pedig Paulini Bála, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője 1945-ben éppen a vörös katonák zaklatása miatt lett öngyilkos, Harsányi Zsolt pedig a Horthy korszak egyik kedvelt ponyvaírója volt. Oláh Gusztáv ezúttal nemcsak a díszleteket tervezte, hanem a darabot is maga rendezte. A jelmezek Márk Tivadar kezét dicsérték, a koreográfiát Harangozó Gyula készítette, az előadásokat Ferencsik János, majd Kórodi András vezénylete. Ekkor került vissza az előadásba az addig kihagyott Piros alma, és a mester néhány új kísérőzenét is komponált. A két szereposztásban Háryt a veterán Palló Imre és az ifjú Melis György alakította, Örzse Mátyás Mária és Tiszay Magda, Marci bácsi Maleczky Oszkár és Radnai György, a Császárné Báthy Anna majd Virág Ilona, Mária Lujza Palánkay Klára és Tamássy Éva volt. Az előadás „a nép győzelmes optimizmusát hivatott hirdetni” - az egyik újságcikk szerint. Kritikát az előadásról alig találni, ellenben minden napilap megírta a díszvendégek listáját Dobi Istvántól a szovjet nagykövetig. Később beállt a produkcióba Tóth Péter karmester, Hámory Imre (1958-tól ismét Háry lehetett), Lőrincz Zsuzsa (Örzse), Lorencz Kornélia (Császárné), Sándor Judit (Mária Lujza), Katona Lajos (Marci bácsi). A társulat híres, 1958-as moszkvai vendégjátékán a Háry Jánost is bemutatta a Nagyszínházban. 1962 áprilisában a 150. operaházi előadáson öltötte utoljára magára Háry jelmezét a hetven éves Palló Imre.