Izgalom az Operaház színfalai mögött, taps a nézőtéren
Tegnap este Puccini Turandotját játszották az Operaházban, de a Turandot előadások történelmétől eltérően ezúttal nem hét, hanem hat órai kezdettel. Ezt azért fontos megemlítenünk, mert az Altoum császárt megszemélyesítő Toronyi Gyula, biztos lévén a hétórai kezdésben, nem jelent meg időben az előadáson. Az ügyelő csengője már szólította őt, de ekkor derült ki, hogy nincs a színházban. A színfalak mögött érthető zűrzavar támadt. Komor már vezényelte az előadást, amikor életmentő ötlete támadt a Pong főpohárnokot éneklő Fekete Pálnak. Korábban már énekelte a császár áriáját, vállalta tehát, hogy most is beugrik.
A bonyodalmat csak az okozta, hogy a főpohárnoknak és a császárnak szinte annyira egy időben kell a színpadon tartózkodnia, hogy Feketének percnyi ideje sem maradt volna az átöltözködésre. Császárnak öltöztetett tehát egy statisztát s ő, jelenése után a császárbáb mögé lopódzott, ügyesen elrejtőzött és kitűnően elénekelte hátmögül Altoum áriáját, miközben a császárbáb nagyszerű szájmozgatással utánozta az éneklést. A közönség semmit se vett észre a színpadon játszódó kegyes csalásból. Áriája után lelkesen megtapsolta Altoum császárt. A színfalak mögött később lelkesen ünnepelték színésztársai az előadás sikerét megmentő főpohárnokot.
Világ, 1948. január 28., Fotó: Operaház Emlékgyűjtemény
A tavalyi Verdi bicentenárium jó alkalom lehetett volna a szerző életművének újragondolására. Hogy ez mennyire történt meg, azt mindenki eldöntheti a saját tapasztalatai alapján. Számottevő felfedezést-rácsodálkozást keveset tartogatott az „ünnepi év”. Kérdés, hogy ez egyáltalán elvárható-e egy ilyen alkalomtól. Valószínűbb, hogy az életmű egyes darabja „maguktól” kerülnek előtérbe, amikor valamilyen történelmi-társadalmi okból éppen beérnek. Nem véletlen, hogy Verdi huszonnyolc operájának nagy része az ősbemutatójukat követő érdeklődés-hullám után hosszú évtizedekre – olykor akár egy évszázadra is – eltűnt a közönség látóköréből. Az olasz komponista születésének centenáriuma körül ritkán lehetett találkozni a Rigoletto, Trubadúr, Traviata, Álarcosbál, Aida, Otello mesterhatoson kívül bármelyik művével. Az 1920-as évektől kezdték csak újra játszani A végzet hatalmát, a Simon Boccanegrát és a Don Carlost, Verdi három talán legsötétebb, legmélyebb drámáját. A lombardok újra felfedezésében pedig oroszlánrésze volt a Lamberto Gardelli által vezényelt 1974-es budapesti előadásnak. De éppen a Lombardok példája mutatja, hogy az egykor népszerű darabok el is tudnak tűnni a kőrforgásban: a bicentenárium alatt öt hamburgi előadáson kívül csak koncertszerűen szólalt meg pár helyen.
A napokban bejárta a világsajtót a megrendítő hír, miszerint a Dominique Meyer által vezetett bécsi Staatsoper a csőd szélén táncol. Ennek ellenére tegnap ismertették a színház következő szezonjának műsorát. A Staatsoperben jövőre hat opera, egy gyerekopera és két balett-est bemutatót terveznek. Október 5-én újítják fel Mozart Idomeneóját. Az előadást Kasper Holten rendezi és Christoph Eschenbach vezényli, a főszerepeket Michael Schade, Margarita Gritskova, Maria Bengtsson és Chen Reiss éneklik. Több mint húsz év szünet után, november 15-én kerül vissza a Staatsoper játékrendjére a Hovanscsina. A szereposztás élén Ferruccio Furlanetto, Christopher Ventris, Herbert Lippert, Andrzej Dobber, Ain Anger, Elisabeth Kulman, a karmester Semyon Bychkov és a rendező, a szentpétervári Lev Dogyin neve áll. A Rigoletto három évtizedes produkcióját december 20-án Pierre Audi új rendezése váltja fel. A manutai herceg Piotr Beczala / Saimir Pirgu, a címszereplő Simon Keenlyside, Gilda Valentina Nafornită lesz, a karmesteri pultot Franz Welser-Möst foglalja el. Március 29-én szintén a főzeneigazgató vezényletével, az Elektra kerül új rendezésben (Uwe Eric Laufenberg) kerül színre. Évtizedek óta nem játszották a Staatsoperben a Don Pasqualét. Az április 26-i felújítást a bel canto specialista Jesús López-Cobos vezényli és Irina Brook rendezi. A főszereplők Michele Pertusi, Juan Diego Flórez, Alessio Arduini, Valentina Nafornită lesznek. Thomas Adès angol zeneszerző Vihar című Shakespeare ihletésű operája az évad utolsó premierje. Az előadást maga zeneszerző vezényli és Robert Lepage rendezi, Prosperót Adrian Erőd, Trinculót David Daniels énekli. A Staatsoper teraszán felállított sátorba április 18-ántól Lortzing Udinéjének gyerekváltozatával várják az ifjú közönséget. A balett egy Richard Strauss – John Neumeier és egy van Manen – Ekman – Kylián esttel készül az új évadra.
„Az Operában ma este a Denevért játszották. A második felvonásnál tartottak, ahol Orlovszky herceg fényes szalonjában estély van. A fináléhoz készültek, amikor egyszerre besietett a sötét nézőtérre egy sereg fiatalember. Egészen a zenekarig mentek és ott harsány hangon kihirdették, hogy megalakult a szovjetköztársaság. A közönség az első percben ijedten sietett a kijáratok felé, a színészek is szétrebbentek, de ekkor Kornay Rezső operaénekes a színpad elejére állott, felgyújtatta a nézőtér lámpáit és megnyugtatta a közönséget, megmondta, hogy miről van szó. A benyomult fiatalemberek elkiáltották magukat: Éljen a szovjetköztársaság! A közönség, amely ismét megtöltötte a nézőteret, velük együtt éljenzett. A zenekar pedig, amely a riadalom első perceiben elnémult, rázendített a marseillaise-re. Mikor az utolsó hangok elhaltak, Dalnoky Viktor a színpadról megkérdezte: Folytassuk az előadást? Folytassák – zúgta rá a közönség. S ezután tovább folyt az előadás ott, ahol elhagyták, a második felvonás híres fináléjánál.” - írta a Pesti Napló 1921. március 22-én.
Kevés izgalmasabb pillanat van az éve első negyedében, mint átböngészni egy-egy színház következő évi műsortervét. Kivált, ha ez az operaház a világ legnagyobbja, a jórészt konzervatív ízlésű amerikaiak által fenntartott 
Azt hiszem, Szinetár Miklós emlegette először az operanénik kifejezést. Nem csak hölgyeket jellemzett ezzel a szóval, hanem férfiakat is, és nem kötötte korosztályhoz, a néni szó egy belső lelki alkatra utalt, nem pedig életkorra. Szinetár – akinek munkáit az utóbbi évtizedekben nem lehet modernséggel vádolni – mélységesen elítélte ezt a színházlátogató csoportot. De hát kik is azok a kortalan-nemtelen operanénik? Ők a színház, a haladó, a gondolkodtató színház legnagyobb ellenzői. Magukat a konzervatív jelzővel bástyázzák fel, mintha e szó mögött bármiféle érdemi tartalmat őriznének. Véleményüket sohasem mondják, mindig megkérdőjelezhetetlen ítéletként interpretálják. Nem műveletlenek vagy tájékozatlanok, de tudásuk közel sincs azon a szinten, amilyen magas lóról néznek lefelé. A prózai színházakról már régen lemondtak, ott már képtelenség számon kérni, hogy Hamlet mért nem fekete reneszánsz ruhában, koponyával a kezében elmélkedik a lét és nemlét kérdésein, mint Gábor Miklós, vagy Ódry Árpád tette egykor. A kelet-európai operaházak környezetre lassabban reagáló világában azonban még gyakran megjelennek a nénik, pávaként felfuvalkodva, ha olyat látnak a színpadon, amivel gyerekkorukban nem találkoztak.
Különleges fricskával kezdte a 2014-es Richard Strauss emlékévet a 
Vannak időszakok, amikor a halál sűrűbben jár közöttünk, amikor a Nagy Kaszás valamiért harsány vagdalkozásba kezd. Mostanában ismét gyakrabban szállnak a lelkek az ég felé. Hiábavaló volna listát írni, gyászolják a filmesek Jancsó Miklós, a táncosok Nagy Ivánt, az irodalomkedvelők Gyartmathy Fannit, a komolyzene rajongói Claudio Abbadót, az operabarátok Nicolae Herleát. A múlt héten még valaki elment csendben, Alice Herz Sommer zongoraművész. Mondhatnánk, nem mindennapi életet élt, de a pusztító 20. században élete mindennapinak számított. A prágai kislány 1903-ban, jóval az I. világháború előtt született. Zongorista lett, s amikor a családjával Terezinbe deportálták, ez mentette meg az életét. A cseh gyűjtőtábor zenei életéről volt híres. Több száz muzsikus koncertezett rendszeresen. Ezek az előadások – miközben a náci propaganda sűrűn mutogatta a minta gettót – reményt önthettek az eltört szívekbe. A Herz-Sommer családból csak Alice és kisfia élte túl a háborút. Először Prágában próbálták meg felvenni életük megszakadt fonalát, majd Izraelbe költöztek, végül 1986-ban Londonban telepedtek le. Alicéből nem lett neves zongorista.
Hubay Jenőről két dolog biztos nem mondható el: hogy haladó szellemű zeneköltő lett volna, és hogy jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Szabó Ferenc János zenetörténész, a századelő magyar hangfelvételeinek kutatója egy különleges cikkre bukkant. Mint ismeretes, Richard Strauss Saloméjának 1905. decemberi premierje a századforduló egyik legfontosabb operapremierje és leghangosabb estéje volt. A színházak versengtek a zenedráma színreviteléért, a hatóságok több helyen – így Bécsben – betiltották az erkölcstelennek bélyegzett darab előadását. Az osztrák premierre 1906 májusában került sor a szerző vezényletével Grazban. A bemutatónak olyan nevezetes vendégei is voltak, mint a Pestről álutazó Puccini, Arnold Schoenberg, Alban Berg, Alma és Gustav Mahler sőt, valószínűleg a tizenhét éves Adolf Hitler is. Több magyar újságíró mellett a kíváncsi Hubay Jenő is vonatra szállt, hogy megszakértse az újdonságot. Hosszú írásában hű képet ad arról a döbbenetről, ami a Saloméval először találkozókat érhette száz éve. A cikket eredeti helyesírással közöljük..jpg)
„Amerikában kevés ember akad, aki őszintén érdeklődne a művészetek iránt. Mézesmadzag kell nekik. Azonkívül az ország oly nagy, az élet oly gyorsütemű, hogy a legnagyobb szenzációt is könnyen elfelejtik, szinte egyik napról a másikra. Mindig kell valami, ami ébren tartja az érdeklődést, ami izgalomba hozza az embereket. Aki azt akarja, hogy észrevegyék, annak jól ki kell nyitnia a száját, hogy a többieket túlkiabálja.” – Leo Slezák majd egy évszázados szavai ma is íródhattak volna. Mintha a nagy morva tenorista megérzett volna valamit a ránk leselkedő globalizációból. 