Tokió, december hó (Az Est alkalmi tudósítójától)
Az európai művészek és kritikusok körülbelül tudják, hogy az a japán élet, amelyet az európaiak a színpadukra vittek, nem igen hasonlít arra az életre, amelyet a japánok élnek. Ez az oka annak, hogy japántárgyú színdaraboknak, operetteknek vagy operáknak sohasem volt sikerük Japánországban. Ismeretes például, hogy Puccini híres operáját, a „Pillangókisasszonyt” alaposan kinevették, amikor legelőször színre került a tokiói operában. Egy angol operatársulat szembe akart szállni a japánok felfogásával és nagy bátorsággal elhatározta, hogy ismét előadja Puccini „Pillangókisasszonyát”. Tegnap estére volt kitűzve az előadás. A színház zsúfolva volt. A tokiói előkelőségek mind megjelentek. A lapok ugyanis napok óta azt írták, hogy az operatársulat szakít az európai tradíciókkal s úgy adja elő a „Pillangókisasszonyt”, hogy az alakjaiban magukra fognak ismerni a japánok. – Ezt meg kell nézni! – adták ki a jelszót az előkelő körök.
Ünnepélyes hangulat fogta el a nézőteret, amikor a zene első akkordjai felcsendültek. Ez a hangulat nem tartott sokáig. Amikor a szereplő személyek mozogni s énekelni kezdtek, a nézők jelentőségteljesen egymásra pillantottak, s feszengtek a helyükön. Meg kell említenek, hogy a japán férfi vagy asszony végtelenül fegyelmezett. Társaságban nincs rá eset, hogy japán ember úgy megfeledkezzék magáról, hogy kinevessen valakit. Ennek ellenére a földszint első soraiból egyszerre csak egy férfi – a külügyminisztérium igen előkelő tisztviselője – hangosan kacagni kezdett.
– Ha-ha-ha! – tisztán és csengőn betöltötte az egész termet. A színpadon a szereplők egy pillanatra abbahagyták a játékukat, – oly döbbenetes volt ez a nevetés. A többi nézők eleinte nem tudták magukat kivonni a „fegyelem” hatása alól, de ez mindössze néhány pillanatig tartott. Aztán felülkerekedett az a hatalmas komikum, amely elfogta a japán embert a „Pillangókisasszony” láttára. – De hiszen igazán nevetséges az, amit a színpadon művelnek, – kiáltotta egy másik férfi – ezen joga van mindenkinek nevetni. E megjegyzés megoldotta a kedélyeket. A fegyelmezettség utolsó foszlányai is eltűntek, még a legridegebbek is mosolyogni kezdtek. A kevésbé ridegek, persze, nemcsak mosolyogtak, hanem szívük mélyéből nevettek.
– Rettenetes, rettenetes, - dűltek jobbra-balra az emberek – mit gondolnak rólunk az európaiak. A szereplők néhányszor folytatni akarták az előadást, de mindössze néhány pillanatig énekelhettek. Bármit tettek, vagy bármit ejtettek ki a szájukon, ez a nézőtér számára oly hallatlanul nevetséges volt, – úgy a gesztus, mint a zene – hogy a jókedv ismét a tetőpontjára hágott. Nevettek, az oldalukat fogták, a könnyeik potyogtak, egy összefüggő mondatot sem tudtak kiejteni, csak gesztusokkal igyekeztek egymásnak tudtára adni, hogy milyen „együgyűek az európaiak”.
– Nevetés – írta ma egy reggeli japán újság – olyan mértéket öltött, hogy ilyen derűre senki visszaemlékezni nem tud. A legkomikusabb amerikai filmburleszk nem tudott ilyen óriási kacagást előidézni. A rendezőség jelentése szerint 14 nő rosszul lett a nevetéstől, ezeket a nőket a mentők vették pártfogásukba. Négy férfi szintén rosszul lett, ezeknek is orvosok nyújtottak segítséget. A lap elmondta, hogy főképp a mozdulatok nyomán támadt nagy derültség. Az angol színészek hetekig tanulmányozták a japán életet, hogy minél hűebben játszassák el szerepüket. Mégis oly groteszkül, annyira nem-japánul mozogtak és énekeltek a színpadon, hogy a japánok kénytelenek voltak visszafojtani kacagásukat. – A közönség nevében – folytatta a lap – bocsánatot kérünk, hogy ilyen udvariatlanságra vetemedtünk, de hát igazán nem tehetünk róla. A tomboló hahota következtében a „Pillangókisasszony” előadását félbe kellett szakítani. A tegnap esti esemény után természetesen szó sem lehet arról, hogy az angol társulat más japán városokban is előadja a „Pillangókisasszonyt”.
Az Est 1927. január 5-i számában megjelent cikket eredeti írásmóddal közöljük.