Caruso

Ismét sikerült szótlanul elmenni egy kerek évforduló mellett, pedig Berkes Jancsi mindenképpen megérdemli, hogy megálljunk egy pillanatra a tiszteletére. A tenorista annak a generációnak a tagja, akiket még annyira ismert és szívébe zárt a nagyközönség, hogy keresztnevét napjaikban is inkább becézett alakban használja.

Berkes operaházi gyerek volt, édesapja negyed évszázadot húzott le az énekkarban. Ő maga negyvenöt éve, 1971-ben lett a színház ösztöndíjasa, majd egy évre rá tagja. Az Operaháznak nem kis szüksége volt ekkoriban egy fiatal lírai tenorra, a szerepek akkori birtokosai – Bartha Alfonz, Korondy György, Réti József, vagy Szigeti László – már kezdtek kevéssé illúziókeltőekké válni. Lukács Miklós igazgató és Mikó András főrendező – mindketten zeneakadémiai tanárai – már főiskolásként felléptették Berkest A rózsalovag 1971-es másodpremierjén Faninal udvarmesterének kicsi, ám kényes szólamában, s a következő szezontól is érezhető, hogy mennyire tudatosan építették a kezdő művész karrierjét, hiszen több rutinszerzésre alkalmas feladat mellett már ekkor elénekelhette Lenszkijt és a János vitéz címszerepét. Aztán sorra megtalálták azok a feladatok – Don Ottavio, Almaviva gróf, Fenton, A legény, Nemorino, Ottó, Rinuccio, Alfred Germont, Edgardo, Pinkerton, Rodolphe és végül Cavaradossi – melyeket évtizedeken át énekelt két, olykor három rendezésben, nem változó minőségben. Szám szerint nem olyan sok szerep, de hány estén lépett fel bennük! És hány délelőttön. Mert aligha van az Operaháznak még egy tenoristája, aki annyi matinén állt a legkényesebb közönség, az ifjúság és a múltba révülő idősek elé, mint Berkes Jancsi. Majd’ félévszázad alatt sok ezer fiatalnak lehetett az ő az első és meghatározó Nemorinója vagy Alfredója – és hányszor mondhatták el róla, hogy bezzeg, amikor Pataky, Réti…

Az operát köztudottan a főúri családok mulattatására találták ki több mint négyszáz évvel ezelőtt. A műfaj idővel demokratizálódott, s a köznép, majd a "kakasülő közönsége" is magáénak érezte, ám azt, hogy az arisztokrácia nem szívesen vegyült velük, mai is számos, elsősorban 19. századi színházépület bizonyítja, ahol a legfelsőbb emeletre külön lépcsőház vezet - nemcsak tűzrendészeti okokból. Noha a kispénzű fanatikusok lettek a leghangosabb rajongók, akik sztárokat emeltek fel és taszítottak a feledés homályába, az igazi bevétel azonban a mai napig a páholyok eladásából származik. Az opera valójában mindig arisztokrata műfaj maradt, hiába próbálták kivinni például a Hyde Parkba. A született és pénzarisztokrácia egyik találkozóhelye mar is a dalszínházak foyer-ja. Hogy a leghíresebb uralkodócsalád legrégebben ülő királynője, II. Erzsébet a lelke mélyén szereti-e az operát, valószínűleg sohasem fog kiderülni. A legtöbb előadás minden bizonnyal a Covent Gardenben látta, melynek bársony függönyén 1953 óta olvashatók nevének kezdőbetűi.

1. A II. világháború utáni megnyitó előadás a Covent Gardenben, 1946-ban - a Királyi páholyban VI. György és családja

Az Operaházi Botránykrónika egyik legkiemelkedőbb pillanata az a Walkür-előadás, amelyre 1920. április 5-én szélsőségesek rontottak be, hogy a Wotant éneklő Rózsa S. Lajos ellen tüntessenek. A történet szerint a baritont annyira feldúlta az esemény, hogy ledobta főisteni lándzsáját és meg sem állt Amerikáig. Mint minden legendának, ennek is van bőséges valóságalapja, ám jóval összetettebb és árnyaltabb az eset annál, mint ahogy emlékezni szokás rá.

Rózsa S. Lajos pályájának kezdete nem tartalmaz különösebb izgalmakat – a lexikonok ugyan bővelkednek ellentmondásos adatokban. Nővére elmondása szerint Körmenden született 1879-ben (máshol 1877-et és Budapestet is írnak) Rosenzweig Sámuel néven, a tizennégy testvér közül ő volt a legkisebb. Pécsi kereskedősegédként figyeltek fel a hangjára, Kövessy Albert léptette fel először társulatában, majd a budapesti Népszínház (az 1965-ben felrobbantott Blaha Lujza téri Nemzeti Színház) kóristája lett. Első szólószerepét beugrással kapta, de hogy a Bob herceg Pomponius-át énekelte Kovács Mihály, vagy Béldi Izor Katalinjában Gregor pópát Pusztay Sándor helyett, az egyelőre kérdéses.

A siker után vette fel a Rózsa Sándor művésznevet, melyet később – talán mert sokan a híres betyárra asszociáltak róla – Rózsa S. Lajosra cserélt. A Népszínházból a korszak egyik legkiemelkedőbb igazgatója, Krecsányi Ignác szerződtette Buda-temesvári társulatába, ahol fokozatosan vette birtokba az operettek és operák bariton főszerepeit. Rózsára az Operaház is felfigyelt és 1909-ben, majd 1910-ben vendégszerepelni hívták. A pesti társulatnak 1910. április 1-én lett tagja, s napra pontosan tíz évet töltött a színháznál.

Néhány kisebb szerep eléneklése után fokozatosan birtokba vette a teljes bariton repertoárt, s Takáts Mihály 1913-as halála után fachjában vetélytárs nélkül maradt. Kritikusai szerint nem volt szerepeiben elmélyedő művész, figuráit elsősorban hatalmas és gyönyörű hangjával teremtette meg. Az összes nagy Verdi és Wagner főhős mellett énekelte Escamillót, Toniót, Scarpiát, Petur bánt, Salamon királyt és Rákóczit Zichy Géza trilógiájában; sokat járt vidékre, sőt Ludwig Rozsa néven vendégszerepelt Berlinben (1915) és Bécsben (1916) is. Egyike volt az első magyar operaénekeseknek, aki felismerte a hanglemez fontosságát – vagy a kiadók láttak fantáziát a művészben –, s ennek köszönhetően ma is több tucat felvétele (elsősorban magyar nóták) hallgatható.

Fényképeiről jótartású, makulátlanul öltözött úr mosolyog ránk, pedig Rózsa nem volt egészséges ember. Húszéves korában leesett egy létráról és a nyílt sebe, cukorbetegsége miatt sohasem gyógyult meg teljesen, emellett vesebajban is szenvedett. Miközben fontos volt számára a pénz, jótékonyságáról is keringtek történetek. Amikor Grossmann József kóristát harmincnyolc évnyi szolgálat után elküldték az Operából, Rózsa egy kávéházban tetemes summát énekelt össze kollégájának, akit később Amerikából is rendszeresen támogatott.

"Az Operaház mai előadását egy botrányos és gyötrelmes jelenet szakította meg. Egy őrül ember az elmebajosok furfangjával és erejével utat lelt a nézőtérre, felkapott a karmester emelvényére, kivette a vezénylőpálczát a dirigens kezéből és az őskori ember kosztümteleségében végig akarta dirigálni Wagner mitológiai operáját, a Lohengrint.

Este féltizenegy órakor jelent meg a nézőtéren az őrült. A bal széksorok mellett vezető úton egyenesen lerohant a zenekarhoz, ott átvetette magát a korláton és ifj. Ábrányi Emil karnagy mellett termett, kiragadta kezéből a karmesteri pálczát és olyan mozdulatokat tett, mint a ki vezényli a zenekart. A közönség csak ekkor vette észre a megdöbbentő jelenetet. Láttára óriási riadalom támadt a nézőtéren, a hölgyek menekültek. Néhány bátrabb férfi és Domonkos Gyula ügyeletes rendőrkapitány odarohantak a zenekari mélyedéshez, rávetették magukat a bikaerejű őrültre és hosszú, nehéz birkózással sikerült is nekik legyűrni és az egyik öltözőbe vinni. Ott lepedőbe takarták a födetlenségét, aztán az időközben előhívott mentők bevitték a főkapitányságra. Ott újból dühöngeni kezdett, elannyira, hogy kényszerzubbonyt kellett ráadni, de azt is letépte magáról. Utóbb, mikor lecsendesedett, opera-áriákat kezdett dúdolni, majd egy láthatatlan zenekart vezényelt megint. A ruháját megtalálták az Opera egyik bejárójánál. A zsebében lévő iratokból megállapították, hogy Szabó Pál Istvánnak hívják s foglalkozására nézve soffőr. Az operaházi izgalmas jelenetnek tanúja volt Jankovics miniszter is, ki egy páholyból nézte az előadást.

Érdekes, hogyan tudott az őrült ember feltűnés nélkül egészen az Operaház nézőteréig jutni. Úgy tíz óra tájában behúzódott az Opera dalszínház-utczai részén lévő egyik kapu aljába, ott levetkőzött, ruháját otthagyta és a díszítőmunkások külön lépcsőjén át osont a földszinti páholysor folyosójára. Onnan lekerült a földszinti nézőtérre. A bejárónál két szolga észrevette és elébe állt, de ő a falhoz vágta őket és berohant a nézőtérre. Írásaiból kitűnik, hogy a nyár folyamán Boriszlavból, a hol mint soffőr volt alkalmazásban Budapestre jött, itt júniusban kiváltotta a soffőrigazolványát, de úgy látszik, nem igan volt állásban azóta, mert ruhája teljesen le volt rongyolva. Találtak nála megkezdett, de teljesen értelmetlen színdarab-jeleneteket és regényvázlatokat.

Még az éjszaka beszállították a lipótmezei tébolydába."

Az Újság 1913. december 18-i cikkét eredeti helyesírás szerint közöljük.

Papíron remek ötletnek tűnt a Volksoper részéről, hogy műsorukra tűzték az Igor herceget. Borodin különleges darabja 1960 óta nem szerepelt a bécsi operaházak műsorán, az elmúlt évtizedekben csak egy szófiai és egy varsói vendégjátékot láthatott a közönség. (Érdekes, hogy a keleti blokkhoz tartozó Budapesten is 1962-ben játszották utoljára a művet.) Miközben az Igor herceg napjainkban is szinte valamennyi orosz nyelvterületen lévő operaház állandó repertoárdarabja, addig a világ többi színházában sohasem sikerült a Muszorgszkij, vagy Csajkovszkij darabokéhoz hasonló térhódítás.

A Bayerisch Staatsoper majdnem húsz éve, 1997-ben mutatta be Herbert Wernicke Elektráját. A produkció annyira jól sikerült, hogy szokatlan módon, kisebb megszakításokkal ugyan, de azóta is műsoron tartják. Az időszakos pihentetések ellenére – hiszen Richard Straus zenedrámája még Münchenben sem töltené meg évadonként fél tucatszor a nézőteret – a színház vezetése érezhetően törekszik arra, hogy a remekművet minden esetben Németország, sőt talán a világ egyik legkiválóbb operaházához méltó szereposztásban prezentálja. Mindez a gondosan karbantartott Elektra esetében nemcsak az jelenti, hogy a főszerepekre kiválóan éneklő énekeseket szerződtetnek, hanem efölött olyan művészeket igyekeznek találni, akik személyiségükkel is be tudják töltetni a hatalmas teret.

Meglehetősen izgalmas kirándulások várhatnak azokra, akik hajlandók lemerészkedni a Mozarttól Pucciniig tartó kitaposott ösvényről. Szerencsére napjainkban a színházak egyre tarkábbá váló repertoárja és az immáron szinte követhetetlenné duzzadt cd kiadás is segíti a felfedezőket. A látókörét mindenki a saját ízlése-belátása szerint szélesítheti, mindenesetre az új művek megismerésének egyik érdekes vonala, ha az ember megpróbálja meghallgatni azokat a műveket, amelyek valaha az Operaházban színre kerültek. Az elmúlt százharminc évben több mint négyszázötven opera volt repertoáron, melyek közül akadt olyan, amelyre ezernél is többször telt meg a színház, de olyan is, amelyik csak egyetlenegyszer hangzott fel – okkal, vagy ok nélkül.

Néhány hete hatalmas búúzás kísérte A trubadúr Erkel színházi felújítását. Mindig örömteli, ha a közönség hangosan mond véleményt, sokkal tisztább képlet, mint bátran álnevek alatt írogatni. Hogy maga az előadás jó vagy sem, ítélje meg az, aki megnézte. Azonban 2016-ban „hagyományos Trubadúrt” reklamálni – jelentsen bármit is a jelző – több mint anakronizmus. Remélhetőleg nem nagyon akad épeszű néző, aki az operairodalom egyik legkuszább librettóját a maga valóságában akarná látni, műtűzzel és kasírozott várbörtönnel, kidülled szemű narancssárgára kent cigányasszonnyal, fehér álszakállas roskatag öreg harcossal és kardcsörgető énekkarral. Aki erre vágyik, nézze meg az 50-es években készül olasz filmet, tökéletes élményben lesz rész. A trubadúrba számos rendezőnek tört bele a bicskája, sőt talán egyáltalán nem született teljesen elfogadható színrevitele az elmúlt évtizedekben. De éppen ez a kísérletezés lendíti előre a műfajt.

 1. Nem Galgóczy Judit volt az első magyar alkotó, akinek haragos közönséggel kellett szembenéznie, hanem az Oscar-díjas Szabó István, akit 1995-ban a bécsi publikum fujjolt ki. Rendezése valójában egyetlen látványos ötletre épült: Kovács Attila díszlete a bebombázott Staatsopert ábrázolta, melyet az előadás alatt újjáépítettek.

A világ jelentős operaházai közül utolsóként a Wiener Staatsoper tegnap hirdette meg a következő szezonját. Valamikor a Magyar Királyi Operaház vezetői „vágyázó szemüket” állandóan Bécsen tartották, az ottani sikerekkel próbálkoztak Pesten is, az ott bevált művészeket hívták vendégszerepelni. Aztán a vasfüggöny elszakította ezt a függő viszonyt is, a rendszerváltás után olyan jelentős volt a két színház költségvetése kötött a különbség, hogy magyar igazgató csak nyálat csorgatni járhatott Ausztriába. Napjainkra az internetnek hála, minden információ elérhetővé vált, így nem kell 250 kilométert utazni, ha valaki képet akar kapni egy operáról vagy egy művészről.

Friedmann Mór, a Dohány utca első főkántora előbb a Bazilikával szemben, majd a zsinagóga közelében, a Károly körút 13-ban lakott. Az épület helyén ma nagy árkádos, klinkertéglás ház áll. Itt élt a házaspár – a feleség Goldmark Johanna, a zeneszerző testvére volt – és gyermekei: Henrietta (1858 - ?), Szidónia (1858 – 1920), Gizella (1860 – 1876), Sándor (1862 - ?), Arnold (1863 - ?), Lajos (1866.IV.16. – 1936) és Rudolf (1872 – 1918). Az öt idősebb testvérről nem találni adatokat, ám a két fiatal fiú kisebb-nagyobb nyomot hagyott operatörténetünkben. Az asszimiláció hatására mindketten divatos, magyar történelmi keresztnevet kaptak, egyiket az elkoptathatatlanul népszerű, Kossuth Lajos, másikat a várva várt trónörökös, Rudolf után nevezték el. Folytatva apjuk beilleszkedési törekvését, amire művészi pályára léptek, megszabadultak a gyakori és zsidós hangzású Friedmann vezetéknévtől, és az igazán ősi Kárpáthra (gyakran Kárpátnak írtál) cserélték. Keresztnevüket is megváltoztatták, Lajos Ludwigként lett világhírű, Rudolf pedig Rezsőként került a színlapra.