Caruso

Néhány napja – értelemszerűen szerény körülmények között – emlékezett meg a világ arról, hogy Európában 75 éve ért véget a II. világháború. A náci Németország kapitulációjának évfordulóján, Győzelem Napján elsősorban a sok millió áldozatra szokás emlékezni, ám emellett a harcok során megszámlálhatatlan épület is örökre eltűnt a föld színéről. A bejegyzés tíz megsérült vagy elpusztult operaháznak állít emléket.

1. Bécs bombázásakor, 1945. március 12-én érte végzetes találat a Staatsopert. Lee Miller néhány hónappal később készült fotóján Irmgard Seefried, a világhírű szoprán látható. (Fotó: @Lee Miller Archive, England)

Lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy útravalóul mindnyájan azonos számú szívdobbanást kapunk, aztán mi döntjük el, hogy milyen iramban fogyasztjuk el azt a tarisznyánkból? Más magyarázatot nehéz lenne találni arra a végtelen igazságtalanságra, hogy  hogyan tűnhet el egy életerős 44 éves nő egyik napról a másikra a föld színéről. Dóra nem hétköznapi lángon égett, ő sokkal hevesebben-sebesebben használta a szívét és a tüdejét, mint az átlagemberek. Mintha valahol mélyen megérezte volna, hogy a békés nyugdíj, de még forrón szeretett kisfia felcseperedése sem adatik meg számára.

Kevés nagyobb vállalkozás van egy színházi szakember életében, mint beülni a Wiener Staatsoper igazgatói székébe. Szomorú csendben ért véget Dominique Meyer tízéves pusztítása, ám a francia direktornak nincs oka az aggodalomra, a milánói Scalában folytathatja érdemtelen működését. Hogy mennyire fontos Ausztriának a Staatsoper, jól jelzi, hogy a szerb Bogdan Roščić már 2016 decemberében (!) kapta a megbízatást a 2020-ban kezdődő vezetői ciklusára. Így bőven volt ideje előkészíteni az első évadját, melynek műsortervét most hozták nyilvánosságra. A tervek impozánsak, 10 opera, 2 balett és 2 gyerekopera premierje szerepel a kalendáriumban. A szám bécsi mércével igen magasnak tűnik, még akkor is, ha az operák jó része régebbi produkciók átvétele, zeneileg pedig állandó repertoárdarab.

Hogy kik voltak azok a tapsoncok, klakőrök, bértapsolók? Zömében olyan fiatalemberek, akik azzal tettek szert némi zsebpénzre, hogy megtámogatták a művészek esti sikerét. Az efféle rásegítés ugyan nem egészen etikus, de nem törvénysértő, sőt az sem biztos, hogy feltétlenül kártékony. Az is megállapodás kérdése volt, hogy kaptak-e egyáltalán az ifjak néhány forintot, vagy az ingyenjegy is meghozta kedvüket a lelkesedéshez. Ha voltak is a klakknak bármiféle szabályai, azt nem hagyományozták az utókorra. Egykori tevékenységük szinte feledésbe merült, egyetlen név maradt fenn itthon az idő rostáján, az 1910 decemberében elhunyt Weidinger Henriké. Évtizedeken keresztül ő irányította a Nemzeti Színház, majd az Operaház bértapsolóit. A klakőrség természetesen nem volt hivatalos állás, főhősünk tevékenységét is inkább eltűrték, mint támogatták. Egy letűnt színházi világ jellegzetes, és igencsak ellentmondásos alakja Weidinger. Életében rengeteget átkozták és gúnyolódtak rajta, majd – ahogy ez már lenni szokott – halála után emlékezetét nosztalgiával vegyes legendákba burkolták.

A Deutsche Oper „Best of Meyerbeer” sorozatának utolsó napján, a Hugenották előadáson mintegy két tucat ember mosolygott össze a szünetekben. Idegenek, Berlinből és a világ majd minden tájáról, akik három egymást követő estét töltöttek együtt a német-francia komponista zenéjének bűvöletében. A Meyerbeer-tisztelőket ne tévesszük össze – szerencsére nem is lehet – a Wagner-rajongókkal, látszólag ugyanis hiányzik belőlük az a félreismerhetetlen felsőbbrendűség, melynek ormairól a germán zseni csodálói letekintenek a földi halandókra. Persze Meyerbeer maga sem kizárólag e kiváltságosok számára komponált, inkább azon munkálkodott, hogy jól átgondolt művei minél szélesebb közönségrétegeknél találjanak megértő fülekre, szemekre, sőt agyakra. A kassza egykor őt igazolta. Még Wagner ellenében is.

Blum Tamás ragyogó megfogalmazása szerint „Hogy a magyar zseni – nem Bartókra gondolok –, kicsit link, kicsit felületes-e, vagy nem, igazán tud zongorázni, hegedülni, énekelni, vagy sem, azt külföldön tudta csak bizonyítani. Pesten szabad egy kicsit hamisan is játszani, ha a közvélemény kimondta rá, hogy zseni.” Peskó Zoltánról nem mondható, hogy a fenti értelemben  magyar zseni lett volna. Sokkal inkább világpolgár, és a kiváló magyar karmesterekben dúskáló 20. század utolsó harmadának Solti György melletti legjelentősebb magyar dirigense. Bár szülőhazája mintha éppen e két ténnyel nem tudott volna mit kezdeni, vagy nem akart róluk tudomást szerezni. Munkásságát egyetlen árva lovagkereszttel (nekrológjai tévesen Bartók–Pásztory-díjat emlegetnek) jutalmazták, azt is kissé késve, a 70. születésnapján kapta. Kétségtelen, hogy a világpolgárt mint jelenséget mindig gyanakodva szemlélték a Kárpát-medencében, őt ráadásul sok honfitársunkkal ellentétben nem kínozta honvágy, bárhol otthonra tudott lelni.

Hogy ki volt Döme Zoltán? Úgy tűnik, erre a kérdésre már a kortársai sem tudtak pontos választ adni, nemhogy az utókor. Sőt, mintha maga Döme lett volna a legkiválóbb nyomeltüntető és hamis hírforrás. Életét már fiatal korában legendákkal burkolta be, nevét hol túlzó reklámokba csomagolva próbálta reflektorfénybe állítani, hogy épp ellenkezőleg, igyekezett láthatatlanná tenni Ambiciózus tehetség, vagy ragyogó testi adottságaiból élő zsúrfiú? Nehéz ítéletet mondani az imponálóan felépített életmű felett.

„Egy opera előadásánál már eddig is 999 akadályt ismertek, most Párizsban föltalálták az ezredik akadályt is. Meyerbeer híres „Le pardon de Ploërmel”-jét egy időre ott, mint a lapok jelentik, azért nem adhatják, mivel a kecske, mely benne Dinorah köténye után szokott futkosni, kimúlt. Hogy az opera újra adathassék, előbb egy új kecskét kell betanítani.” – Így idézi a rég letűnt korok operaelőadását a Budapesti Hírlap 1859 decemberében. Egykor ugyanis az operaházak egy fél állatkereskedést is kénytelenek voltak eltartani, lovakat, csacsikat, kanárikat, az épületekben megbúvó egerekre vadászó macskákat, s ki tudja mit még. De az idomított kecske mai szemmel mindenképpen a színházi elmebaj csimborasszójának tűnik. Nem is az egyetlen Meyerbeer művében! Az operaműfaj elrettentő példaként előszeretettel idézik a Così fan tutte vagy A trubadúr meséjét, pedig ezek a librettók abszolút Shakespeare-remekek a Dinorah-éhoz képest.

Az operaénekesek valaha a társadalom különleges, állandó reflektorfényben álló tagjai voltak. Életük majd minden mozzanatáról örömmel számolt be a szenzációéhes sajtó. Nagy részüknek teljesen hétköznapi élet és halál adatott meg, de természetesen akadtak kivételek. Az alábbi tíz operaénekes halála sem volt hétköznapi.

 1. Marie Wilt (1833–1891) korának egyik legnagyobb énekesnője volt, Bécs mellett Pest kedvence is. A testes asszony hangja az 50-es évei közepén kopásnak indult, így hiába lakott palotában, hiába viselte ragyogó ékszereket, a felkérések elmaradtak. A művésznő szerelembe esett egy fiatalemberrel, de a viszonynak a fiú, családja kívánságára idővel véget vetett. Wiltné bánatában felöltötte legszebb ruháját és az egyik Stephansdom melletti ház harmadik emeleti ablakából a mélybe vetette magát.

Amikor mintegy 20 éve felújították a Deutsche Oper metróállomást, José de Guimarães portugál képzőművész speciális csempéket tervezett egy-egy népszerű zeneszerző neve köré. Az illusztris társaságban kissé meglepő módon Giacomo Meyerbeer neve is helyet kapott, akinek művei az elmúlt 75 évben (Nyugat-)Berlinben legalább elvétve színre kerültek, ellentétben a világ többi színházával. Nyilvánvalóan a csempéktől teljesen függetlenül nemrég a Deutsche Oper „gyámság alá vette” a komponista műveit és sorra felújította azokat – Dinorah (koncertszerűn, 2014), Vasco da Gama (2015), Hugenották (2016), A próféta (2017). Idén február 2. és március 8. között „Best of Meyerbeer” gyűjtőcímmel három operát is elővettek, oly módon, hogy az utolsó márciusi hétvégén egymás utáni napokon játszották el A prófétát, a Dinorah-t és a Hugenottákat. A színház jogosan büszkélkedett a páratlan tettel, hiszen a három mű előadása (és befogadása) semmivel sem könnyebb, mint például három Wagner operáé.