Caruso

 E, mint Elektra. Richard Strauss egyike a legfurcsább zeneszerzői tehetségeknek. Ha meghallgatjuk a Salome, az Elektra, vagy A rózsalovag szenvedélyes muzsikáját, nagyon nehéz elhinnünk, hogy szerzője nem egy lobogóhajú megszállott volt, hanem egy udvari kapellmeister, aki a délelőtti próba után hazament ebédelni egy jót, komponált pár órácskát, majd némi pihenés után visszaslattyogott a színházba vezényelni. Elképesztő, hogy ezek a zenék egy hivatalnoki tisztaságú íróasztalon, szabályos órákban születtek. Márpedig az ifjú Strauss csupa lázadó, a maga korában szokatlan, és gyakran megbotránkozást keltő zenét komponált. A Salomét például az operaszínpadokon akkoriban elképzelhetetlen erotikájú Hétfátyoltánc, és a Keresztelő Szent János levágott fejének énekelt monológ miatt több országban éveikig, évtizedekig nem lehetett bemutatni. Az Elektráról pedig úgy tartották, hogy zenetörténeti végállomás, mivel olyan színen állandó a feszültség a kétórás operában, hogy azt már nem lehet fokozni.  Ezt maga Strauss is így gondolhatta, mert visszafordult az úton, s az ókori kegyetlen tragédiák helyett következő témájául inkább a Mária Terézia-korabeli Bécset választotta, hogy – sokadik Straussként – keringőzve nézze végig a Monarchia összeomlását. Ám nem ez volt zeneszerzőként az utolsó pálfordulása. 1948-ban, 84 évesen írta a szépséges Négy utolsó éneket, mellyel a termékeny komponista nemcsak a lantot tette le, de két világháborút megélt mester a romantikus zenetörténet című fejezetre is betette az utolsó pontot.

 Vannak énekesek, akiknek nagyságán lehet vitatkozni, de azt mindenki érti és érzi, mitől is voltak jelentős művészek. Egy Saljapinról, vagy egy Callasról lehet azt mondani, hogy modorosak, nem tetszik, amit csinálnak, de azt mindenképpen le kell szögezni, hogy korszakalkotó személyiségek voltak az előadó-művészet történetében. Korunkban – az elmúlt 20 – 30 évben – az ennyire karizmatikus művészek már jóval ritkábbak. Hogy kevesebben születnek, vagy a körülmények nem alkalmasok a nagy egyéniségek kiteljesedéséhez, vagy el sem jutnak odáig, hogy éneklésre adják a fejüket, ez más kérdés. Valaha fontos és jelentős dolog volt a operaműfaj, ma már koránt sem meghatározó.

A világ és az operavilág is átalakult, másfajta egyéniségek töltik meg az élet és a színházak színpadait, mint egykor. Mint annyi minden más, ez az értékrend-változás is sokkal dinamikusabb lett az elmúlt évtizedekben. Egy 15 éves lány általánosan elfogadott képe sokkal kevesebbet változott például 1650 és 1850 között, mint 1960 és 2010 között. Bizonyos embertípusok el is tűntek, vagy átalakultak az elmúlt évtizedekben. Nagyszüleinknek még természetese volt a romlatlan szőke, kétcopfos Gretchen (azaz a Faust Margitja, a Lohengrin Elzája, a Carmen Micaelája, vagy a Rigoletto Gildája), hiszen ők maguk is így jártak iskolába. Mára ezek a naivák a színpadon avíttá, hiteltelenné váltak. A mai közönség nem tud hinni abban, hogy egy 18 éves lány semmit sem ismer a világból. Hogyan is hihetne, amikor egy mai fiatalt annyi és olyan szabályozatlan inger éri, hogy alig győzi feldolgozni azokat. Pontosan ennek következtében a fent említett darabok is más megvilágításba kerülnek.

Épeszű néző nem tudja elfogadni, hogy egy lány egyedül egy Hattyúlovagtól remél oltalmat, aki hívó szóra meg is érkezik. Ezért a Lohengrinnél a színpadra állítónak ki kell találni valamit, hogy a történet a mai néző számára is mondjon valamit. Ez természetesen sokszor elutasításra talál, de igen gyakran elgondolkoztató is lehet. Mindezt azért írom le, mert nemrég Pesten is bemutatkozott világhírű Patrizia Ciofi egészen más utat választva jutott igen izgalmas eredményre.

A most 44 éves olasz szoprán lassan 15 éve visszatérő vendége a jelentős operaszínpadoknak. Nem túl nagy repertoárján Mozart, a preklasszikus, a bel canto és a könnyebb Verdi szerepek dominálnak. Ellentmondásos művész hírében áll, vannak, akik rajonganak érte, és vannak, akik elutasítják a művészetét. Tehetségét valóban nem könnyű megfejteni. Maga a hanganyag nem a legizgalmasabb, az idő is nyomot hagyott rajta, néha kicsit alacsonyan intonál, de énekelni azért nagyon tud. Ebben még nincs igazán semmi különös, ilyen énekesnő mászkál jópár a világban. Azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs benne az első tízben, akikkel egy szerepet cd-n mindenképpen meghallgatnék. Pusztán vokálisan Gildát - Pesten ebben a szerepben lépett fel - sokan énekelték jóval kifejezőbben Roberta Peterstől Leontina Vaduváig. Ciofi titkát máshol kell keresni. Nyilvánvaló, hogy a szerepet az elmúlt években számtalanszor alakított mindenfelé, sokféle rendezésekben, karmesterekkel. Meggyőződésem szerint azok közé az énekesek közé tartozhat, akinek egy szerepről megvan a saját kialakult felfogása, amit bármikor elő tud venni. Az elmúlt évtizedekben sok nagyszerű énekesnő lépett fel Pesten Gildaként, de mint említettem, maga a szerep egyre távolabb került a mai kor emberétől.

Ciofi nagysága számomra pont ebben keresendő: ő az első művész, aki egy olyan Gildát állított elénk, aki teljesen hiteles, akinek a története 100%-ban elfogadható. Ezt a lányt idegenek nevelték a világtól elzárva, mígnem három hónapja beállított egy ijesztő ember, aki azt mondta magáról, hogy az apja, és magával vitte. Gilda hiába faggatja őt a múltról, csak ködös-szép meséket mond neki Rigoletto. A teljesen gyökértelen teremtést, aki tükröt valószínűleg sosem látott, továbbra is bezárva tartják, éjjel-nappal felügyelnek rá, de egyszer a templomban valaki rámosolyog. Ez a pillanat  sosem érzett érzéseket ébreszt benne. Aztán őrei eltűnnek és a kis kertben ott áll az ifjú. Gyönyörűen beszél hozzá, megsimogatja, Gilda megremeg az idegen kezének finomságától.

Az udvaroncok elrabolják őt, de ettől nem igazán ijed meg, hiszen az első, akit a palotában megpillant a fiú, akinek boldogan adja oda magát, nem tudván, mit is tesz valójában. Amikor az akció után riadtan kirohan, ott találja a feldúlt apját – bohócruhában. Fázósan zavartan próbálja elmesélni neki az imént átélteket, amit igazán maga sem ért. Apja szörnyű haragját csodálkozva nézi.

Rigoletto magával rángatja, s hogy feledtesse lányával a Herceget, megmutatja neki, hogy az hogyan csapja a szelet másoknak. Gilda értetlenül hallgatja, hogy egy másik lány hogyan csábul el ugyanazokra mézes szavakra, melyeket eddig megismételhetetlennek gondolt. Amikor egyedül visszatér, meghallja, hogy szerelmesét meg akarják ölni, öntudatlan életét könnyedén áldozza fel. Gilda azt hiszi, Maddaléna, a bérgyilkos férfifogó húga is egy szegény lány, s halálával nemcsak a Herceget menti meg, hanem őt is boldoggá teszi. A gyilkos szúrás után csodálkozva látja, hogy nem az Álomherceg karjaiban ébredt, hanem szegény púposéban, aki őt siratja. Próbálja vigasztalni a zokogó férfit, ismeretlen anyját véli látni a mennyben, majd kileheli a lelkét.

Egy értelmetlen élet? Ciofi Gildája a történet alatt végig érintetlen marad az őt körülvevő tragédiától. Miután nincs múltja, nem is érti a dolgokat, szinte csak csodálkozva szemléli, mi történik körülötte, vele. Egyetlen dologban hisz, a Herceg szép szavaiban. Amikor ez a kötelék megszűnik, értelmetlen létét könnyedén dobja oda. Nagyon szép és átgondolt alakítás, mely számomra azt bizonyította, hogy ha valaki ilyen kész személyiséget képes ábrázolni a színpadon, az bármiféle rendezésben, bármilyen körülmények között meggyőző. Ez a Gilda időtlen alakítás, éppen ezért örökérvényű.

Gárdonyi Géza helyének maghatározása a magyar irodalmi életben semmiképpen sem ennek a blognak a feladata. Arra viszont érdemes emlékezni, hogy a kötelező Egri csillagok írója a történelmi regényen kívül más műfajokban is otthon volt. A Magyar Hírlapban 1892-től heti rendszerességgel publikálta Göre Gábor leveleit, melyeket később nagy népszerűségük miatt tíz apró kötetben is közreadott. A sorozat ma is igen szórakoztató és tanulságos olvasmány!

Göre egy megrendíthetetlen öntudatú falusi bíró, aki az égvilágon mindent csak és kizárólag a saját szemüvegén képes nézni. Olyan ember, aki roppant kíváncsi a világra, ezért például időnként fellátogat Pestre, de kísérőivel, Durbits sógorral és Kácsa cigánnyal eljutnak a Tátrába, sőt a Párizsi Világkiállításra is. Színes mondanivalóját elképesztő helyesírással veti papírra. Görbe tükör? Századfordulós pamflet? Annál sokkal több, mert Gárdonyi érti és szereti főhőseit.

„Arrúl is vót mán szó, hogy hogyan köll az én könyveimet olvasni? Hát úgy köll olvasni, ahogy én szoktam olvasni mindön könyvet vagyis fönhangosan. Aki tsak a szömivel olvas annak vagy a foga fáj, vagy nem magyar embör.”

Egyik kötetben, A pesti úrban egy színházba is ellátogat Göre, ahol éppen Robert Planquette Rip van Winkle, avagy a Kékhegy legendája című operettjét adják. A maga korában igen népszerű művet hazánkban a Népszínház (a későbbi Blaha Lujza téri Nemzeti Színház épülete) mutatta be 1883-ban. Sokat játszották évtizedeken át úgy Pesten, mint vidéken, utoljára talán az Operaház újította fel az 1930-as évek közepén. Az operett meséje egy amerikai legendán alapul. Főhőse Rip, a vadász, aki megszállottan kutat egy régen elrejtett kincs után. Amikor végül megleli a barlangot, megiszik valamit, amitől húsz évig alszik. Mire felébred, a felesége meghal, a lánya felcseperedik. Rip leszámol hajdani ellenfelével, és megleli a békéjét.

Ma már nehéz megérteni, mi izgatta a korabeli közönséget ebben az operettben. Valami titoknak mindenesetre kellett lennie, ha maga Göre Gábor bíró uram is megtekintette azt!

John Quindor: Rip visszatérése

A vadász igy járt

 

Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá, hogy a városba jártunk, láttuk kiirva, hogy aszondi Rip van Vinkle, eleinte nem ügyeltünk rá, de hogy a harmadik negyedik sarkon is mögen ki vót irva, hát ott tüneködünk, hogy mi löhet az, hát aszondi egy ur azt jelönti az, hogy az egy embörnek a neve.

- No mondok bizonyosan nímöt embör az, mert én ijen nevet sohase hallottam.

- Az tsak olyan komégyiás név, aszondi, mert komégyiások vannak a városba.

- No mondok ezt mögnézzük. Hát beváltakoztunk a szinház pallására este a sógorral, oszt ott hallgattuk hogyan muzsikálnak odale.

Etzör tsak fölhúzódik a fal, oszt láttyuk hogy ott összevissza énekölnek, ki szaladgálva, ki álltában, de mindönféle idegön ember.

- Mi lösz ebbül sógor mondok, mert hiába nints soha szaladgálás.

- Aszondi talán tűz van odaki.

- Mondok az möglöhet. Maragygyon tsak itt kend én majd mögnézöm.

Avval leballagok oszt körüljárom a házat. Mondok egy tüzoltónak:

- Nints tüz?

- Nints aszondi.

- Hát mondok mi baj van, hogy ugy zavarognak odabe.

- Aszondi nem tudom, mer én tsak ideki vigyázok.

Vissza akarok mönni, hát elájja a zutamat egy vörösgalléros embör.

- Jegyet aszondi.

- Mondok tán a reskontót kéri? Váltottam mán mondok.

- Hát hun van?

- Odaattam a zasszonynak?

- Mitsoda asszonynak?

- A ki odafönn van a palláson.

- Aszondi beszélhet kend, jegy nélkül nem eresztem be kendöt.

- De mondok kétször a patikába se köll füzetni. Húsz krajtzárt fizettem én. Mitsoda huntzutság-e? Elvöszik az embörtül a tzédulát, oszt hogy mögen váltsak!

Addig addig veszeköttünk, hogy odagyütt egy úr oszt uj czédulát adott.

Fölmászok vele a pallásra, mögen kéri az asszony.

- Csak azt lesse mondok, hogy odaaggyam. Vögyön magának odale ha akar.

- De aszondi ide köll adni.

- Majd ha fagy mondok, nem vagyok bolond.

A szinház népe is odafordult, oszt sziszögtek mint a liba, hát beszélni kezdöm, hogy mit akar az asszony, hadd tuggyák odale is.

- Hallgasson kend aszondi a röndér mert kitöszöm.

- Azt szeretném látni mondok. Nem azér fizettem én.

Hát akkor elhallgatott.

Nézzük oszt, hogy mi van odale, hát gyön ám egy vadász a röttentő erdőbe, oszt ott hujángat mög danógat magába, de nem magyarosan. Egyször tsak előtűnik a sok késértet, a vadász mögijed, de rajtam is végig futkosott a hideg, még a szűröm szőre is fölborzolódott, mert késértetöt tsak etzör láttam életömbe, akkor is tsak öggyet.

A sok késértet innya adott a vadásznak, hogy ne féjjön, mink is előszöttük az kulatsot, hogy ne féjjünk, de a sok késértet tsak ott maratt, oszt úgy danótak majd föl vötték a házat.

Féltömbe aztán öszve szödöm a lölki erőmet, oszt nagyot huritok:

- Mindön jótét lélök ditséri a zurat!

Hát nem hogy eloszlott vóna a sok késértet, hanem még nevettek. A röndér mögen odagyön, hogy aszondi nem igazi késértet az, hallgasson kend!

- De a kutya ugassa mög mondok, ha nem igazi ne rémijje a bötsületös embört.

Hát mi történt a vadászszal? Nem jó bort attak neki innya, hanem valami maszlagosat. Ugy összerogyott tűle, hogy a fejit is alig birta. A késértetök mög rádanótak, hogy aszondi: Husz évig itt alunni fogsz!

- De mondok ez nem igasság, ezt föl köll jelönteni, mert mög is halhat.

- Hagyja kend ö. m. a f. - feleli a sógor, vannak itt ölögen majd elvégzik.

Avval, hogy leeresztötték a falat, szöggyük a kalapot oszt indúlunk.

Aszondi egy úr:

- Föléled mögen, ne búsújjanak.

- Mondok ha föléled is, ki tuggya mögérjük-e?

Aszondi komégyia ez tsak.

- Tudom én mondok, de éppen az a gyisznóság benne, hogy komégyia oszt mégis húsz esztendeig köll várakozni.

Avval visszamöntünk a kotsmába.

D, mint Dózsa György. Mert furcsa dolog ez a mi szembenézésünk a saját nemzeti operatörténetünkkel. Átkozzuk a világot, hogy nem kíváncsi ránk, közben nekünk magunknak sincs fogalmunk a saját alkotásainkról. Hogyan is lehetne, ha az elmúlt negyed században, pesti színházban csak a Hunyadi Lászlót, a Bánk bánt, a Dózsa Györgyöt, A kékszakállú herceg várát, a Háry Jánost, a Székely fonót és A vajda tornyát lehetett látni a II. világháború előtti 150 év operaterméséből. (Az azóta elveszett első magyar opera, Czanyuga József Pikkó herceg és Jutka Perzsi bemutatója 1793-ban volt Budán.) Ezt Debrecen megtoldotta pár éve Poldini Farsangi lakodalmával, ami valószínűleg nem véletlenül nem állta ki az idő rostáját. Honnan tudnánk, mit kellene ápolni, elővenni, újragondolni, ha a magyar operák jelentős része 5 -10 előadás után tűnt el az elmúlt két évszázad süllyesztőjében? Félő, hogy jelentős részük okkal, de talán várna ránk pár érdekes kaland például Dohnányi, vagy Hubay opusai között. Prágában, a másodvonalbeli szerzők művei is hozzáférhetők minden nagyobb turistaboltban, míg nálunk a jelentősebb operákból sem készült felvétel az elmúlt 20 évben. Azt már az általános iskolában is megtanítják, hogy Erkel Ferenc volt a nemzeti opera megteremtője, ő írta a Hunyadi Lászlót, - hallgassuk meg a Meghalt a cselszövőt - és a Bánk bánt, - tudjátok, gyerekek, Hazám, hazám. A másik hét operáját – Bátori Mária, Erzsébet II. felvonás, Sarolta, Dózsa György, Brankovics György, Névtelen hősök, István király – jótékony csend takarja. Kolozsvárott az elmúlt években sorra mindet bemutatták, de az előadások csak Erkel szülővárosáig, Gyuláig jutottak.

Miről szól a darab? 1514-ben Budán II. Ulászló király harci sikereiért nemes rangra emeli Dózsa Györgyöt. Ez a legkevésbé sem tetszik a főuraknak, de igazán akkor haragszanak meg, amikor észreveszik hogy „a paraszt” is szemet vetett a szépséges Csáky Lórára. Előkerül Dózsa otthonhagyott menyasszonya Rózsa és régi barátja, Barna. A múltra, egykori falujára emlékeztetik Györgyöt, de ő már ennél magasabbra tekint. Amikor azonban megtudja, hogy az egyik főúr, Zápolya (Szapolyai János) szerelmével üldözi Rózsát és megölte az édesanyját, kardot ragad és bosszút esküszik.
A királynál vidám lakoma zajlik, egyedül Csáky Lóra aggódik a haza sorsáért, az urak szemében vágja, egyetlen férfi van az országban, a keresztes hadak vezetője, Dózsa György. A nemesek a feldühödött Zápolya vezetésesével elindulnak móresre tanítani a szerintük túl magasra jutott népvezért.
Nyüzsgő tábori életet találnak Rákos mezején. Zápolya meg akarja mutatni a parasztseregnek, hogy ki az úr és letépi Dózsa melléről a keresztet. Ezt György nem tűrheti el és nekiesik a főúrnak. A hallatlan tettől felbuzdulva a parasztok elverik a nemeseket.

Derkovits Gyula fametszete

  
Kondor Béla rézkarca

 Az ősszel múltál 30 éves. Ez fordulópont egy táncos életében?

 A Szabadságharc előtt a magyar balettélet még igencsak gyermekcipőben járt. Sem professzionális művészképzés, sőt professzionális tánckar se nagyon volt Pesten. A balettegyüttes körülbelül 30 tagból állt, férfitáncos egészen az 1900-as évekig egy volt, az is csak jó esetben. Miután Bécs egyre inkább behódolt a táncművészetnek, mi is szerettünk volna felzárkózni a császárvároshoz. Ezért szerződtették az olasz származású Campilli Frigyest, - aztán kis kisebb megszakításokkal évtizedekre Pesten ragadt – aki egyszemélyű felelőse volt a Nemzeti Színházban bemutatandó táncműveknek. A balettek főszerepekre igen gyakran vendégművészeket hívtak, elsősorban Bécsből. Így került sor a Gizella, vagy a villik című ábrándos balett bemutatására is 1847 júniusában, Maywood Augusta kisasszony és Borri Pasquale úr közreműködésével. A színlap szerint Gautier, Coralli és Saint Georges librettója alapján a koreográfiát Borri és Campilli készítette. A balett története egy korabeli leírás szerint:

„Alberto Szilézia hercege Lajos álnéven paraszti ruhát öltve megnyeri a vincellér lányának, Gizellának szívét. A lány megálmodja, hogy Lajos herceg és menyasszonya van. Egy alkalommal előkelő társaság érkezik Gizelláék házához. A szüreti mulattság ünnepelt hősnőjében Bathildban Gizella felismeri álombeli Lajosának menyasszonyát, aztán Bathild vőlegényében Alberto hercegben pedig felismeri szerelmét, Lajost. A leány elkeseredésében Alberto kardjával öngyilkosságot követ el.

A második felvonás a temetőben játszódik le. Az öngyilkossá lett menyasszonyok a népmese szerint villik képében visszajárnak a sírjukból. Alberto eljön a temetőbe Gizella sírjához és ekkor a leány több villi kíséretében megjelenik, s táncol kedvesével, aztán újra eltűnik a sírjában. Alberto végülis Bathild karjai közt meghal."

A mű a megnyíló Operaház repertoárjára már nem került át, ott csak igen későn, 1958 februárjában Leonyid Lavrovszkij átdolgozásában mutatták be. A moszkvai Nagyszínház koreográfusa másfél hónapot töltött Budapesten, Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor pedig még előtte kint tanulták be szerepeiket. A korabeli sematikus kritikák alapján nem lehet megítélni az előadást. Mindenkit dicsérnek, csak egy-egy halk megjegyzést lehet kiolvasni a sorok között, amiből arra lehet következtetni, hogy nem lehetett könnyű a romantikus mesevilágot szinkronba hozni a szocialista realizmussal. „A Giselle is a szerelem boldog-fájdalmas költészetéről dalol, s ez az érzés itt is diadalmaskodik. Győz, de csak a túlvilágon – hiszen a gyenge szívű Giselle végzetes csalódása, amely halálát okozza, „e világból való”. A herceg felelőtlen könnyelműsége, kétszínű játéka embert öl, és a legenda villi-törvényei szerint ez a korai vég – bosszút, halált követel. Giselle tiszta szerelme azonban megtöri a tündérek kegyetlen hagyományát, a törékeny leányka nemes érzelme a síron túli világban kegyelmet, életet ad viszonzásul szeretett elpusztítójának.

C, mint Cosi fan tutte. A Cosi talán az egyetlen igazán híres opera, aminek eredeti olasz címét egyik nyelvre sem fordítják le. Nem is hangzik túl szépen: vettem két jegyet a Mind így csináljuk-ra. Ám ez nem volt mindig így. Azaz nem is olyan régen még nem sokan akarták megnézni a Cosit. Sőt az 1800-as években kifejezettem Mozart feledésre ítéltetett művei közé sorolták. Aztán a XX. század szemüveges zenetudósai „Öt Nagy” opust kanonizáltak Wolfgang Amadé operái közül: a Szöktetés a szerájbólt, a Don Giovannit, a Figaro házasságát, a Cosit és A varázsfuvolát. A mindenben kétkedő ezredforduló mintha felülírná az urak döntését, A Szöktetés nem nagyon foglalkoztatja a színházakat, annál inkább az eddig leginkább megtűrt királyi drámák a Mitridatesz, az Idomeneo és a Titus kegyelme. A Cosi – mely az Operaházban csak 1930-ban szólalt meg először – ma is a színházak repertoárjának egyik alappillére, hiszen a közönség bármikor szívesen ül be egy kis „könnyű Mozartot” hallgatni, egyszerű előadni, mert nem igényel sok énekest. A harmadik ok az, hogy olyan kíméletlen éleslátással mesél a darab a párkapcsolatokról, ami ma is minimum erősen elgondolkoztató.

Miről szól az opera? Van a Cosinak egy alcíme is: La scoula degli amanti, azaz A szerelmesek iskolája. Ez nagyjából a történetet is előrevetíti. Adva van két elbizakodott nyalka ifjú katona Ferrando és Guglielmo, akik egy szépséges és ártatlan testvérpárnak udvarolnak. Fiordiligi Guglielmo, Dorabella pedig Ferrando menyasszonya. A fiúk természetesen meg vannak győződve a hölgyek kikezdhetetlen erényeiről. Barátjuk, a filozófus Don Alfonso fogadást ajánl: be tudja bizonyítani, hogy minden nő egyforma, bármelyik lehet hűtlen. Az ifjak ráállnak az alkura. Alfonso először a lányok legnagyobb rémületére közli, hogy azonnal csatába kell indulni a két katonának, majd szövetkezik Despinával, a cserfes szobalánnyal. A mély gyászba esett elárvult hölgyekhez két gazdag albán toppan be – természetesen Ferrando és Guglielmo az, álruhában – akik hevesen udvarolni kezdenek egymás menyasszonyának, egyelőre sikertelenül. Alfonso nem adja fel ilyen hamar, elmondja a lányoknak, hogy az albánok szerelmi bánatukban mérget ittak. Azok gyorsan orvosért küldnek (ezt Despina játssza) aki egy mágnes-vassal kiirtja a testekből a mérget, de a végleges gyógyuláshoz a lányoknak meg is kell csókolniuk az ifjakat…

A lányok inognak. Fiordiligi még tartja magát, de Dorabella már választott – Guglielmót. Alfonso kerti ünnepséget rendez, hogy ezzel megkönnyebbítse a közelebbi ismerkedést az árnyas kertben. Dorabella és Guglielmo szívet cserélnek, Ferrando ostroma hatástalan marad. Amikor értesül menyasszony hűtlenségétől, teljesen kétségbe esik, ki akar szállni a játékból, de Don Alfonso nem hagyja, ráveszi, hogy torolja meg Guglielmo sikerét. Fiordiligi teljesen kétségbeesett, a harctérre menekülne vőlegényéhez, mert már a saját érzelmeiben sem biztos. Ekkor toppan be Ferrando, szenvedélyesen ölelik megy egymást. A lányok elvesztek, kérik Despinát, kerítsen egy jegyzőt, mert azonnal össze akarnak házasodni a két szívdöglesztő albánnal. Abban a pillanatban, amikor mindenki aláírta a házassági szerződést, megszólal a harci induló, mely az eredeti vőlegények visszatértét jelzi. A pánikhangulatban eltűnik a két albán, helyettük beállítanak a katonák. A lányok zavarukban lelepleződnek, Don Alfonso előlép és elmagyarázza a játék tanulságát. A fiatalok megkönnyebbülten borulnak egymás karjaiba.

Miért izgalmas a darab? Például mert nincs eldöntve, hogy a végén melyik párok maradnak együtt. Nagyon kegyetlen és mai játék ez a valamikor ártatlannak, vagy butácskának értelmezett fehérparókás komédia. Nyilván volt időszak, amikor ez a „Veszedelmes viszonyok” kívül rekedtek a polgári operaközönség értékrendjén. Ma, egy jóval szabadabb és értékkeresőbb világban sokmindenre figyelmeztet a Cosi. Ismerjük magunkat? Ismerjük a párunkat? A barátainkat? Meddig lehet elmenni egy játékban? Mi van, ha túllépjük a határt és a dolog beválik? Van visszaút? Ez a négy fiatal – vágyteli szüzek – belekerül Don Alfonso félelmetes labirintusába, ami kicsit olyan, mint a Szentivánéji álom erdeje. Két álruhás idegen megtehet olyan dolgokat is, amit két vőlegény nem. Két albánnal a lányok tovább mehetnek el, mint választottjaikkal. Aztán hazaérkeznek a fiúk. Vajon hogy képesek folytatni az életüket ezután a nap után? Lehet még egymás szemébe nézni, meg lehet bocsátani egymásnak – önmagunknak? Mozart a nagy operái fináléját sosem zárja le egészen. A Szöktetésben úgy hajóznak el a párok, hogy sajnáljuk az ott maradt Szelim basát és Ozmint, a Figaro örült napja után a társaság kintreked a dermesztő hajnali kertben, Don Giovanni halála után megfakulnak az életben maradottak, A varázsfuvola fehér-fekete birodalmának sem ismerhetjük meg a jövőjét. A Cosi előadásról is kénytelenek vagyunk úgy hazamenni, hogy még sokáig rágódunk a feltett kérdéseken. Szerencsére. Mert ez azt jelenti, hogy Mozart ma is aktuális, él.

 Tóth Aladár (1898 – 1968) a neves zeneesztéta, kritikus, az Operaház egykori igazgatója (1946 – 1956) hosszú cikket írt a Pesti Naplóban, a színház fél évszázados jubileumi évadjának végén. Érdemes elolvasni néhány pontot az 1935-ben megjelent írásból, melyek jellemzően az akkori Magyarország zenei életére reflektálnak, de ma is elgondolkoztatóak.

Scheiber Hugó: Operabál

„Magyarország lassan eszmélt. De ma már ott tart, hogy belátja: nem dísz, nem nagyúri fényűzés, hanem hatalmas fegyver, sőt, ma az egyetlen fegyver, amellyel megmutathatjuk teljes nemzeti nagyságunkat. Az utóbbi években rájöttünk, hogy ami kevés barátot ez az elhagyatott nemzet szerzett magának, azt elsősorban a Szépség jegyében szerezte, a magyar föld és a magyar lélek szépségének jegyében. A világ szeme megakadt rajtunk. Kultúrpolitikánk nem űzheti immár bűntelenül a „kakas is úr a maga szemétdombján” politikáját.

Ebben az új atmoszférában természetesen többet várunk az Operaháztól is. Többet, mint amennyit valaha adott, sőt többet, mint amennyit a jelen pillanatban adhat. Ne feledjük: eddig azt követeltük tőle, vaktöltésekkel üdvlövéseket adjon, és elnyomjuk, vagy kiüldözzük az élestöltéssel harcoló Mahlereket; így aztán operakultúránknak nincs olyan gyökeres tradíciója, melynek alapján most a gyorsan megváltozott körülmények között élharcosa lehetne a magyar kultúra nemzetmentő küzdelmének.  Az operakultúra nagy szellemi küzdelmének bizony nincs nálunk tradíciója az intézet keblén belül végzett művész munkában; nincsen tradíciója az általános zeneéletben; és végül nincsen tradíciója a magyar társadalmi és állami életben sem.

A közvélemény nyugtalan és elégedetlen, mert csodálkozva látja, hogy a velünk szomszédos Ausztria, a mienkhez hasonló elszegényedett állapotban is meg tudta őrizni operaházának „kultúrfölényét”. Igen, meg tudta őrizni, mert a bécsi opera már régen kiépítette mind a három tekintetben a maga mély és szilárd tradícióját. Ezt a tradíciót nekünk most kell pótolnunk. (…)

Az Opera körül támadt mai nyugtalanság azért ilyen káros, ha hebehurgyán, külsőleges látszatsikerekért meg akarja kerültetni ezt az alapvető munkát, ugyanolyan hasznos is lehet, ha ennek a nagy és komoly építőmunkának elvégzésére ösztökéli az Operaházat, az általános zenei életet és magát az államot, társadalmat. (…)

Operaházunkban Trianon előtt csak a „díszt” szerettük: ezért nem fejlődött ki nálunk igazi nagy operakultúra. Ha most, Trianon után Operaházunkban nem szeretünk egyebet, csak a nemzeti kultúrfölény-politika „harci eszközét”: sohasem fejthetjük ki benne igazi kultúrfölényünket. Nekünk az operát magáért az operáért kell szeretnünk. Operakultúránkat az Orfeóért, a Zauberflötéért, a Meistersingerért, a Székely fonóért kell felvirágoztatnunk. Ha képesek vagyunk ilyen tiszta szeretetre, ha állam, társadalom, zeneélet és maga az Operaház együttesen ilyen tiszta művészi ideálnak szolgálatában dolgozik a magyar operakultúráért: akkor majd megoldódnak a legnagyobb problémák, és a Magyar Királyi Operaház fegyver is lesz a kezükben, egyike azoknak a fegyvereknek, amelyek ki tudják vívni a magyarság méltó helyét a nap alatt.

1935. június 23. „

Giselle szerepe, amiben ma mutatkozol be az Operaházban minden balerina egyik álomszerepe…

Igen, izgalmas lett volna húsz évesen is eltáncolni.

De Te húsz évesen nem Giselle voltál!

Valóban nem, amikor az 1999/2000-es szezont Madridban Victor Ullate társulatánál töltöttem, repertoáron volt ez a balett és én 28 előadásban Myrthát, a villik kőszívű királynőjét táncoltam. Pár évvel később Pesten ugyanezt a szerepet kaptam az akkori balettigazgatótól Harangozó Gyulától is.

Szeretted táncolni?

Izgalmas kihívásnak éreztem Giselle lélekkel Myrthát játszani. Nehéz volt hidegnek és kegyetlennek lenni egy ilyen szép zenére. Érdekes, hogy amíg én abszolút Giselle-nek érzem magam, egykori mestereim közül volt, aki még ma is inkább villikirálynőként tud csak elképzelni. Remélem, ma bebizonyíthatom nekik is, hogy ez mennyire nem így van…

Aztán Giselle is lehettél…

Kaptunk egy felkérést állandó partneremmel, Oláh Zoltánnal Gregus Zoltántól, akinek Athénban balettiskolája van, hogy működjünk közre az ottani növendékek vizsgaelőadásán. Nagyon kellemes élmény volt az előadás, és Zolival azóta is szívesen járunk vissza Athénbe.

Giselle-t általában 16 éves kislánynak szokták ábrázolni. Te most a duplája vagy. Nem zavar ez a szerep táncolása közben?

A legkevésbé sem. Az én Gisellem nem 16 éves. Egy naiv lélek, de az őrülési jelent alatt és főleg a II. felvonásban már egyáltalán nem egy kislány története ez. Ezt a lányt Albert gróf becsapja, de az ő tiszta szerelme a síron túl is kitart. Számomra Giselle szívbeteg, akit az anyja túlságosan óv a külvilágtól, ami nem egészséges. Szinte agyonnyomja a szeretetével és nem engedi felnőni. Ettől torzul a személyisége. Ez ma sem lenne egészséges, hiszen a világban farkastörvények uralkodnak.

Mi lesz a szereplőkkel, amikor legördül a függöny?

A sírjából kiszállt Giselle nyilván villivé fog válni. Megmentette Albertet, a földön kívül örök és sosem betejesedő szerelem diadalaként. Számára egyedül Albert a fontos, annak ellenére, hogy a gróf megbántotta őt, aki megbántotta őt. Giselle-nek szó szerint, megszakad a szíve a fájdalomtól. Ez a balett csodálatos példája a megbocsátásnak.  Hillariont, a rámenős vadászt, akit Giselle a földön sosem szeretett, hagyja elpusztulni. A lány be fog állni a sorba, és a következő éjjeleken ő is halálba fogja táncoltatni az arra vetődőket. És Albert? Azt remélem, hogy nem fogja elvenni Bathilde hercegkisasszonyt, hanem az éjszaka hatására remete lesz.

Mennyire nehéz szerep ez?

Maga a lépésanyaga nem olyan nehéz, viszont nagyon kényes. Nagyon fontos, hogy az ember végig benne maradjon a darab stílusában, precízen szépen és légiesen kell táncolni, rettentő érzelem dúsan. A két felvonás lépésanyaga is egészen más. Az elsőben  a rövid szoknyában nagyon fontos az apró lábmunka, míg a másodikban a hosszú fehér szoknya még többet takar, ott viszont lényeges a karmunka. Sajnos csak egy zenekaros próbát kaptunk, és úgy vettem észre, hogy a zenekar nem játssza tiszta szívből Adam zenéjét. Tudom, hogy ez nem mérhető egy-egy operához, vagy Csajkovszkij baletthez, mégis, ha ők elhinnék, hogy ez is jó zene, mindenkinek könnyebb lenne…

Milyen volt a felkészülés?

A Giselle alapmű. Evidencia, hogy az ember már a balettintézetben ismeri. Pont ettől nehéz, hogy a saját és mások emlékeiből pontosan hámozza ki az ember az alapokat. Ehhez fontosak a források. Számomra Volf Katalin volt az utolsó Giselle akiben megvolt az az értelem és érzelem, amit a szerephez elengedhetetlennek gondolok. Az ő felvételeit sokat néztem. Jó volt együtt dolgozni Olga Vtorushinával, aki számtalanszor táncolta a szerepet Szentpéterváron, és mindig öröm táncolni Oláh Zoltánnal, akivel azt hiszem, minden rezdülésünket érezzük a színpadon.

Alexa Anna Kareninaként, Cserta Józseffel:

fotók: Papp Tibor és Mészáros Csaba

 B, mint Borisz Godunov. Muszorgszkij operája nem tartozik a száz leggyakrabban játszott mű közé, bár az elmúlt évtizedek divathulláma felkapta és a világ jelentős dalszínházai sorra előveszik. A Borisz nyugati bemutatóját Szergej Pavlovics Gyagilevnek köszönhetjük, aki az 1908-as egyik első párizsi évadja során bemutatta az európai fülnek és szemnek akkor még bizonyára szokatlan mesterművet. A siker valószínűleg nem lett volna olyan egyértelmű, ha a címszerepet nem a XX. század elejének legnagyobb basszistája, Fjodor Saljapin kelti életre. Ekkor lett egyik napról a másikra Saljapin Párizs kedvence, ezzel nyitva meg az utat a 28 éve halott Muszorgszkij opusa a többi orosz opera előtt. Az őrült cár figurája évtizedekig rányomta bélyegét a zenedrámára, minden jelentős orosz és más anyanyelvű basszista elénekelte a címszerepet (Ezio Pinza, Alexander Kipnis, Ivan Petrov, Mark Rejzen, Boris Christoff, Székely Mihály, George London, Martti Talvera, Jevgenyij Nyesztyerenko, Ruggerio Raimondi, Samuel Ramey, hogy csak a legjelentősebbeket említsük), s a mű egészét igen sokáig csak körítésként képzelték el. Aztán jött az 1989-es Közép-európai rendszerváltozás-hullám, a népek – nemzetek megdöntötték az évtizedes kommunista diktátorokat. Ekkor került elő a Borisz, a legjelentősebb rendezők mutatták be az operán keresztül az uralkodó – nép viszonyt.

Cári szoba a Kremlben
az Operaház 1955-ös Oláh Gusztáv rendezte előadásához készült díszletrajz

Miről szól a darab? Oroszországban járunk a XVII. század elején. Az összeterelt nép némi ráhatással könyörög Borisz Godunovnak, hogy foglalja el a megüresedett cári trónt. Borisz először kéreti magát, aztán mégis elfogadja a koronát. Eközben egy kolostor mélyén Pimen, a krónikaíró szerzetes Oroszország történetén dolgozik. A cellában pihen Grigorij, aki elmesélteti az öreggel a cárevics halálának történetét. Kiderül, hogy körülbelül egyidősek lehettek… Griska elhatározza, hogy elszökik, és megpróbál az elhunyt Dmitrij helyébe lépve eljutni a trónig. Egy kocsmában majdnem elfogják a zsandárok, de sikerül átjutnia a litván határon. Évekkel később Borisz cárt lelkiismeret furdalás gyötri. Magához kéreti Sujszkij herceget, hogy az mesélje el, Dmitrij halálának körülményeit. Borisz volt a cárevics gyámja, Sujszkij azonosította a meggyilkolt gyermeket. A herceg kíméletlen részletességgel meséli el a szerencsétlen nap történetét, Borisz őrjöngeni és hallucinálni kezd: meglátja a szobában a halott gyermeket.

A lengyelországi Szandomir várkastélyában Marinát, a vajda lányát gyóntatója rábeszéli, hogy menjen hozzá udvarlójához, a feltörekvő Grigorijhoz. Grigorij elgyengült a szerelemtől, de a lány végül felpiszkálja hiúságát. A lengyelek minden eszközzel támogatják a cár ellen induló ál-Dimitrijt. Moszkvában éhínség pusztít. A nép hiába eseng alamizsnáért a vezeklő cárhoz. Borisz útjába akad egy bolond. A cár kéri, hogy imádkozzon érte, de az így felel: nem mondhatok imát Heródesért. Borisz összeomlik. A dumában már nyíltan lázonganak ellene a bojárok. A cárt egyre üldözi a meghalt fiú rémképe. Sujszkij Piment vezeti be, aki elmeséli, hogy a cárevics sírja csodatévő hely lett. Ez az utolsó csepp a pohárban. A tébolyult cár infarktust kap, a fiát kéreti, akit utolsó szavaival megpróbál felkészíteni a trónra, majd meghal. A népharagnak semmi sem állhat útjába, összevernek egy bojárt, szerzeteseket akasztanak fel. Ekkor jelenik meg Grigorij, lecsendesíti a tömeget, és együtt indulnak Moszkvába. A színen csak a bolond marad, a szegény orosz népet siratva.

Cella a Szent Csoda kolostorban
az Operaház 1955-ös Oláh Gusztáv rendezte előadásához készült díszletrajz

Miért izgalmas darab? A zenetörténet egyik legnagyobb csodája az autodidakta Muszorgszkij. Komponálni gyakorlatilag alig tanult, művei jelentős részét be sem fejezte. A Borisznak is több változata és átdolgozása ismert, a legelterjedtebb Rimszkij-Korszakov változata, de szinte nincs is két olyan színház, ahol azonos zenei anyag szólalna meg. Muszorgszkijnak sikerült két operájában (a Hovanscsina a másik) hatalmas történelmi tablókat festeni egy-egy adott korról, és emellett behatolni az orosz lélek, az orosz ikonikus figurák legmélyébe. A Korcsmárosné, a szökött szerzetesek, az írástudatlan határőr, mind olyan alakok, akik ma is ugyanúgy élnek Oroszországban. A duma ma is ugyanúgy vitatkozik, és ma is akadnak szent bolondok, akik bármit bűntelenül kimondhatnak.  

Megmagyarázhatatlan, hogy honnan volt a súlyosan alkoholista katonatiszt Muszorgszkijban az a tudás és tisztánlátás, hogy Puskin drámáját ilyen tökéllyel alkalmazta az operaszínpadra. A cáron elhatalmasodó elmebaj pszichológiai ábrázolása egészen egyedi a maga korában, sőt operaszínpadon következőleg talán csak Alban Berg Wozzeckje közelítette meg az 1920-as években. A művet általában Borisz és a nép drámájaként szokták értelmezni, de egyértelműen ott van harmadik szálként Grigorij története is. Dráma, hiszen a történelemből tudjuk, hogy Borisz halála után a fia, Fjodor uralkodik, őt taszítja le a trónról az ál Dmitrij, hogy végül Sujszkij herceg ragadja magához a jogart. 

Furcsa egy opera ez, ahol nem egy szerelmespár a főszereplő, ahol az egyes jelentetek között nem mindig van kapcsolat, ezért egyet-egyet néha el is hagynak, vagy szabadon megcserélnek. Az egyértelmű főszereplő basszus hangra lett írva, szoprán szinte egyáltalán nem szerepel a darabban, a tenor – Grigorij – pedig egyáltalán nem pozitív főhős, inkább egy karrierista férfi, akit ideig óráig felkap a történelem gépszíja. A mindenkori nyertes az intrikus Sujszkij, aki marionett figuraként irányít mindent és mindenkit. Örök vesztes pedig természetesen szegény nép, aki mindig hisz az új cárnak, mindig reménykedik, noha több kenyér sosem jut neki…