Azt hiszem, az öt órás – barokkos hosszúságú – előadás felénél éreztem azt, hogy meg kell bolondulni. Ülök a salzburgi Haus für Mozart nézőterén, az Il Giardino Armonico a Julius Caesart játssza. Händel műve önmagában nem különlegesség, hosszú áriák sora, általában fájdalomról, vagy a bosszúvágyról, mindez a legváltozatosabb zenei köntösbe burkolva. Andreas Scholl, Cecila Bartoli, Anne Sophie von Otter, Philippe Jaroussky neve a szereposztás élén. Négy olyan művészé, akik közül egyet is nehezen fizet meg egy átlagos operaház, ők pedig itt együtt állnak a színpadon. Nyugodtak, magabiztosak, egyszer sem hibáznak. Élvezik a közös muzsikálást Giovanni Antonionival és zenekarával.
S, mint Sámson és Delia Talán nem is gondolta David Roberts, amikor elkészítette első egyiptomi témájú litográfiáit, hogy miféle divathullámot fog elindítani az öreg kontinensen. Az orientalizmus sokakat ejtett rabul, többek között természetesen a zeneszerzőket is. Sorra készültek az egzotikus szimfonikus költemények (közülük az egyik leghíresebb Goldmark Károly Sakuntala-ja), táncok, és az olyan operák, mint Meyerbeer Afrikai nője, vagy Massenet Lahore királya. Merthogy a zenei fűszerezéshez akkoriban a franciák értettek a legjobban. Camille Saint-Saens (1835 – 1921) megszállott utazó volt. Kíváncsian járta be azokat a vidékeket, ahova az európaiak ezekben az időkben kezdtek csak elmerészkedni. Így első kézből szívhatta magába a mesés kelet minden varázsát. A jeles komponistát élete főműve mégis olykor maga alá gyűrte. Nem bízott a sikerben és ezért a második felvonás után félre is tette operáját néhány évre. Liszt Ferenc bíztatására volt szüksége, hogy befejezze. Szokatalan módon a bemutatóra sem francia földön, hanem Weimarban került sor, s csak évekkel később jutott el megérdemelt helyére, a párizsi Opéra színpadára.
Először majdnem húsz évvel ezelőtt, 1993 nyarán jutottam el Veronába. Elég fiatal voltam és egyetlen (?) bécsi kiruccanás után ez volt az első igazi operatúrám. Ahogy ez ilyen fontos élményekkor lenni szokott, minden igen élesen vésődött a tudatomba. Nemcsak a három előadásról – 
Napra pontosan negyven éve, 1972. augusztus 18-án jelent meg az alábbi cikk a Kábel című újságban. A magam részéről sohasem hallottam a nevezett periodikáról (amennyiben valaki igen, kíváncsian várom a felvilágosítást), rejtély, kiknek és miről szólhatott a lap. Az biztos, hogy a cikkírónak sok köze nem lehetett a kulturális újságírás akkoriban virágzó műfajához. Megkockáztatom, hogy operában sem járt soha. Két dolog miatt mégis érdemes elolvasni a pársoros írásművet. Elsősorban természetesen elámulhatunk azon az ismert tényen, hogy pár évtizedet miféle vendégjárás zajlott Budapesten (nem feledve azt sem, hogy a világsztárok bagóért jártak át kalandozni a vasfüggönyön túlra, hála elsősorban a lehengerlő Failoni Nelly néni szervezőzsenijének, ami ma már – még? – elképzelhetetlen.). Másodsorban pedig egy játékot ajánlok. A cikk hemzseg a helyesírási és névelírási hibáktól – melyeket ezúttal nem a blogger vétett. Lehet versenyezni, ki talál belőlük többet. Jó szórakozást!
Ha nyár és Olaszország és opera, akkor Verona a legkézenfekvőbb megfejtés. A kilencvenkilenc éve alapított fesztivál idén kerül kilencvenedszer megrendezésre. Matuzsálemi kor. Ha megéri valaki, lehet tökéletesen friss és nyitott az élet újdonságaira, de magába zárkózott, a változásokat nem tudomásul-vevő aggastyán is. Elnézve a 
Van abban valami jelkép értékű, hogy éppen a ma száz éve elhunyt Jules Massenet mellszobra áll a Monte-carlói Opera előtt. A színház egykori legendás direktora, Raoul Gunsbourg ugyanis nem kevesebb mint nyolc ősbemutatót tartott az akkor már legendás komponista operáiból, igaz, a művek közül három már szerzőjük halála után került színre. A vállalkozó biztosra ment: ha Massenet tolla meg is kopott élete vége felé, hírneve aligha.
Nem Frédi és Béni, vagy Stan és Pan operai megfelelőiről lesz szó, hanem a keresztnevükön teljesen ismeretlen Fellner és Helmer bécsi tervezőiroda színházairól. A képzeletünkben ma is élnek a Boldog Békeidők, melyeknek a kőbe vésett maradványai szerencsére megtalálhatók Budapest, és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területének nem földig romolt városainak utcáján. Közép-Európa nagyobb helyiségeit a közös építészeti múlt is összeköti. A ma látható városmagok és elsősorban a közintézmények az 1870-es, 80-as években vették fel ma is felismerhető alakjukat. Ezért van, hogy akár Pozsonyban, akár Brünnben, akár Zágrábban otthonosan mozgunk, hiszen hasonlóak a főtereink, kórházaink, színházaink.
Kisnemzetségünkből adódó komplexusunkat olykor hajlamosak vagyunk úgy kompenzálni, hogy igyekszünk jelentősebbnek feltűntetni bizonyos dolgainkat, mint amekkorák azok valóban. Például folyamatosan szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy Erkel Ferenc művészete tévedésből, - vagy netán nyelvi akadályok miatt - nem került bele soha a nemzetközi operai vérkeringésbe. Pedig, ha egyszer elfogulatlanul hallgatnánk műveit, rájönnénk, hogy a számunkra valóban fontos érzelmeket megpendítő komponista zenéje a világnak nem mond semmit sem, operái nem mérhetők össze Muszorgszkij zenedrámáival, Smetana vagy Moniuszko jobb műveivel. Másik jellegzetes törekvésünk, ahogyan igyekszünk mindenkiben meglátni a magyar vonatkozást, így lett Verne Gyulánk és Clark Ádámunk. De még azokat a nagy művészeket is szeretnénk kicsit a sajátunknak érezni, akik Pest visszajáró vendégei voltak. A sor hosszú lenne, de gondolhatunk itt Jevgenyij Nyesztyerenóra, Jurij Szimonovra, vagy a régiek közül magára Giacomo Puccinira is. Mindeközben az emlékezetünkből könnyen kikopnak a saját, itt élt, vagy innen elszármazott művészeink, alkotóink. Ilyen az elfeledett magyar zeneszerző, Lendvai Ervin.
Egy fesztivál rangját nagyrészben a kora határozza meg. Fontos, hogy mikor alapították, illetve, hogy mióta működik folyamatosan. Ha így nézzük Európa három legelőkelőbb fesztiválja időrendben: a bayreuthi, a veronai és a salzburgi. A két német nyelvterületen fekvő ünnepi játék keletkezésüktől a mai napig igen erős befolyással bír a nemzetközi operaéletre. Ami ott történik, mindig hangsúlyos és sokszor útmutató is a jövőre nézve. Verona aranykora hangnagybirtokosok - Callasok, de Monacók, Bergonzik – eltűnésével leáldozott, mára turista-attrakcióként funkcionál. A nyári fesztiválok feladata nyilvánvalóan különbözik a színházakétól. Az elsődleges feladat ritkábban a tökéletes színpadi-zenei megvalósítás, gyakrabban a népünnepély-jellegre tolódik át a hangsúly. De valljuk be, a közönség egy forró júliusi estén sokkal inkább egyszerűen hátradőlve élvezni szereti a szép látványt és az andalító melódiákat, mint gondolkodni.
R, mint A Rajna kincse Richard Wagner harmincöt évesen, 1848-ban operatervet kezd szövögetni az ősi germán Nibelung-ének alapján, eredetileg a mitológia hős, Siegfried halálát akarta megzenésíteni. Aztán szépen lassan évek alatt a téma egyre inkább dagadni kezdett: Siegfried ifjúság, majd bűnös-boldog fogantatása az ikerpár – Siegmund és Sieglinde nászából, végül a történet előjátéka, A Rajna aranyának elrablása. Már ekkor tudhatta, hogy egyedülálló tettet fog végrehajtani az opera-műfaj történetében, soha senki addig – és később sem jellemző – nem komponált egy témára összefüggő ciklust. A szövegkönyv elkészítése négy évet vett igénybe, de már 1850-től elkezdett motívumokat komponálni a Tetralógiához, melyek majd behálózzák a zenedrámákat. A végül több mint tizenhat órányi zene megírása mintegy negyed évszázadot vett igénybe. Wagner hosszú évekre félbe is hagyta a komponálást, A nürnbergi mesterdalnokok és a Trisztán és Izolda kedvéért. Noha a szerző ellenezte, „megbízója” és rajongója , II. Lajos bajor király előadatta A Rajna kincsét és A walkürt Münchenben a teljes Ring elkészülte előtt. Wagner álma az volt, hogy művei számára egy saját speciális színházat építsen. A helyválasztás végülis a bajor kisvárosra Bayreuth-ra esett. A zeneszerző szedte össze a pénzt magán-operaházára, mely 1876. augusztus 13-án nyílt meg, a tetralógia első teljes előadásával.