Bartók Péter
Bartók színpadi műveinek előadásai még ma sem akadálymentesek. A szerzőt halála után hetven évig védi a szerzői jog. Amikor nyáron a Mandarin tiranai előadására készültünk, természetesen nekünk is meg kellett keresni a jogutódot, a produkció engedélyeztetése végett. Először a rettegett Vásárhelyi Gábor úrral beszéltünk, de kiderült, hogy ő csak a magyarországi színrevitelek jogai felett diszponál. Így jutottunk el Bartók Péterhez, a komponista Floridában élő nyolcvannyolc esztendős fiához. Bartók úr minden levelünkre postafordultával és nagyon kedvesen válaszolt. Egyetlen kérése volt csupán, hogy tartsuk tiszteletben édesapja zenéjét és Lengyel Menyhért librettóját. Megnyugtattuk, hogy eszünk ágában sincs kiforgatni a művet, csupán néhány helyen igazítjuk a kinti állapotokhoz a történéseket. Ezután, úgy éreztem, hogy szép lenne, ha írna nekünk néhány sort a tiranai bemutató műsorfüzetébe. Pár nap gondolkodási idő után az alábbi levelet kaptuk. Miután csak albánul lesz publikálva, úgy érezem, érdemes itt megosztani Bartók Péter gondolatait. Ezúton is szeretnénk megköszöni a szép sorokat, egy olyan embertől, aki lassan hetven éve elhagyta Magyarországot, és aki számára ma is érdekes, mit csinál egy ifjú koreográfus Albániában édesapja művével.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Egy professzionális balett-együttessel színpadra vinni egy fantasztikus darab új koreográfiáját, élvezet. A két szólista pár Pesten is megállná a helyét, a Csavargók korrektek, a „kisfiú” ugyan nem érti, hogy el kéne játszania, hogy először simítja meg egy nő bőrét, és az öregúr is csak bágyadt mosollyal az arcán téblábol, de ezek csak apróságok, amik megoldására még remélhetőleg van idő. A színpad nagyjából áll, és világítani is elkezdtünk, ami nem akármekkora kihívás egy angolul pötyögő bávatag mosolyú ügyelő segítségével – a kihívás kemény, de egyelőre győzzük.
Idén március 16-án múlt 555 éve, hogy Hunyadi László feje porba hullt, midőn a bakó a legenda szerint harmadszor sújtott rá. A huszonhat éves ifjú ekkor Magyarország egyik legnagyobb klánjának volt a feje, ami sokaknak csípte a szemét. Hogy rendelkezette-e „Vajdafi” László édesapja és öccse erényeivel, az nem derülhetett ki. Egy biztos, Mátyás bölcsebb volt, mint heves vérű bátyja, akinek gyilkosain nem állt bosszút, sőt kibékült velük és maga mellé állította őket. László testét pedig kihantoltatta és Gyulafehérvárra vitette, ahol édesapjuk mellé temetett. Ott is nyugszik a mai napig. Évszázadokig háborítatlanul pihent, míg az 1840-es évek nemzeti romantikája fel nem fedezte magának, s egyfajta „magyar Sasfiókként” bele nem kapaszkodott homályba veszett alakjába. Hunyadi László végzete tökéletesen alkalmas volt arra, hogy bukásából egy bús történetet kanyarítsanak, mely pontosan illeszkedett a romantikus, múltban igazolást kereső korhangulathoz.
Egy készülő produkció több kulcsfontosságú helyen bukhat el. Egyik ilyen az első nagyszínpadi próba. Ekkor derül ki, hogy mennyire volt eredményes a kisebb próbaszínpadon, vagy balett teremben végzett munka. Gyakran omlik ilyenkor atomjaira több hét fáradozása. Jól dolgozhatott Barbi és Dávid a betanításkor, mert a koreográfia a felmoshatatlan, szürke linóleummal borított tiranai színpadon is felismerhető maradt. A táncosok kipróbálhatták a lépcsőket, melyet értelemszerűen nem voltak a próbateremben, elkészült a kút jelzése is, és nagy nehezen egy viszonylag használható szobrot is sikerült felhozatni a kelléktárból. Előkerült egy szomorú szemű fiú is, aki valószínűleg az ügyelő lehet. Minden kérésünkre könnybe lábadt a tekintete, nagyot sóhajtott, aztán másnapra többé-kevésbé teljesíti a kéréseket, noha nehézkes viselkedésével érzékelteti, hogy tökéletesen értelmetlennek tartja az egészet.
A napokban múlt tizenöt éve, hogy Kelen Tibor hangja utoljára felcsendült Budapesten. Nem tudni, kinek az ötlete lehetett annak idején a Zsidó Nyári Fesztiválon kántorkoncertet tartani, de annyi bizonyos, hogy a hatalmas Dohány utcai Zsinagógában egyetlen tűt sem lehetett leejteni a forró kora őszi estén. A többi közreműködőből nem sok maradt meg, azon az estén csak Őt hallgattuk. Egy számunkra már rég a legendák világában élő művészt, akinek néhány ránk maradt felvételét (a Manon Lescaut Lámpagyújtogatója mellett két áriát a Rigolettóból és egy lemezoldalnyi részletet A cigányprímásból) feltétel nélkül csodáltuk. Az élmény hibátlan volt. Műsoron egyházi énekek mellett operaáriák is szerepeltek. Nem úgy énekelt, mint egykor, egészen más helyen és hangképzéssel szólaltatta meg az ismerős áriákat. Akkor még igen keveset tudtam a kántorok egészen speciális énekiskolájáról, mely évszázadokig elzárva háborítatlanul virágzott – az operai énekmesterekkel párhuzamosan. Kelen Tibor ebből az iskolából adott felejthetetlen leckét.
Dávidot mégsem verték meg. Egyelőre. Az albánon kívül egyetlen nyelvet sem beszélő táncos nyugodtan vette tudomásul, hogy „ma nem ő próbál”. Egy slendrián vállrándítással hagyta el a termet. Fellélegezni azonban még korai egy olyan országban, ahol a vérbosszú ma is élő hagyomány. Majd elválik a következő napokban, hogy él-e még az ősi szokás.
Reggel hétkor indult a gépem Tiranába, s nem sokkal tizenegy óra után már le is szállt az albán fővárosba – müncheni átszállással, ugyanis ezzel az európai fővárossal Budapestnek nincs közvetlen összeköttetése. Úgy tűnik másoknak se nagyon, az Ausburg Airline gépe ugyanis utolsó volt a müncheni kifutópályán, mintegy negyedórás buszozás után érkeztünk meg a préri szélre a beszálláshoz. Tiranába érve Spethim, a nagykövetség sofőrje azonnal a színházba vitt, hiszen délben kezdődött az első összpróba. Az ötvenes években szovjetek által épített betonmonstrumnak nincs liftje így gyalog kell felkaptatni a harmadik emeletre, ahol az elnyűtt balett terem van. Mi tagadás, a nyaralásból nemrég hazatért albán táncosok nem különösebb kedvvel vetették bele magukat a szombati próbába.
Hogyan kerül az ember Tiranába, Európa talán legtitokzatosabb fővárosába? Természetesen kizárólag a fatális véletlennek, esetleg a vakszerencsének köszönhetően. Történt ugyanis idén tavasszal, hogy Tirana polgármestere az Operaházba látogatott. Megtetszett neki a Ház, a műfaj, vagy a magyar operajátszás? Ki tudja. Mindenesetre megkívánta a dolgot. S egy polgármester szava Albániában is szent. Lassan, de biztosan mozgásba lendültek a dolgok. A rejtélyes tervek szerint szeptember végén egy magyar-estet kell a Tiranai Opera színpadára varázsolni. Valakiknek. Budapest főpolgármesterén keresztül fonódtak a szálak az Operaházig. Ismeretlenek úgy álmodták meg, hogy egy Hunyadi László keresztmetszet és A csodálatos mandarin kiválóan alkalmas nemzeti zenés színházi kultúránk bemutatására. Valóban az. Az ismeretlenek azonban sajnos itt megálltak a gondolkodásban, hiszen a megvalósítás mikéntjéről nem igazán volt fogalmuk. A ping-pong asztalra felkerült a kinti magyar nagykövetség, a Tiranai és a pesti Opera, az albán és a magyar főváros vezetése is. Valószínűleg. Szervezője, vagy felelőse ugyanis a mai napig nincs a projektnek, csak a tehetetlenség gördítheti előre a megvalósulás felé.
Hogy Caruso a világ legnagyobb tenoristája volt, vitán felül áll. Ma, halála után kilencven évvel is közszájon forog legendás neve. Híre azokhoz is eljutott, akik sosem hallották a felvételeit. Azt azonban kevesebben tudják, hogy mi volt az, ami a nagy tenoristát az éneklésnél is jobban izgatta. Elárulom: a hasa. Bármerre is járt, mindig gondosan megválogatta az éttermeket, ahol hatalmas vacsoráit elköltötte egy-egy fárasztó fellépés után. Sőt, maga a nagy Caruso is szívesen ragadott fakanalat, és örvendeztette meg barátait néhány alaposan kigondolt ínyencséggel. Hogy az alábbi recept valóban az ő kreálmánya, vagy sem, ennek kiderítése mára a legendák homályába veszett. Mindegy is. Akinek nincs ötlete a vasárnapi ebédre, - vagy valamikor meg akarja lepni operarajongó vacsoravendégeit - mindenesetre ne fogja vissza magát, és készítse el Spagetti alla Carusót – hátha Enrico éppen korgó gyomorral figyeli egy felhőről!
A 