Caruso

Az 1956-os eseményekről máig homályos kép él a magyarság kollektív tudatában. Az október 23-án kezdődő tüntetéssorozat, majd forradalom és szabadságharc megítélését nemcsak a Kádár-rezsim ellenforradalmi bélyege torzította, de rendszerváltás utáni demokratikus berendezkedés „gyökérkeresése” is. Az 1989-90-ben tárgyalásos úton létrejött új rendszer legitimitásához szükséges volt erkölcsi, eszmei példákat maga és állampolgárai elé tűznie. Ilyen erős, karakteres példát talált az új rendszer a szovjet megszállás elleni ’56-os kiállásban, mely előtt a maga korában a nyugati világ is fejet hajtott. Ebből adódóan az ’56-os tömeg és vezetői akaratlanul is egy egységes és világos politikai akarattal bíró nemzetként jelentek meg a rendszerváltás utáni diskurzusban, azt sugallva, hogy a pusztán Rákosi paranoiás, az embereket nyomorba taszító rendszere elleni végső kétségbeesés, a forradalom célja valójában a 22 éve létrejött rendszer volt. Ez azonban a legkevésbé sincs így. Mint a forradalmaknál szokás, az össznemzeti kiállás nem valamiért, hanem valami ellen történt, annak a világos elképzelésnek a hiányában, hogy az első felszólalásokat, majd puskalövéseket valójában mi fogja követni. 1956 azóta nevesített és máig név nélküli hőseinek nem volt sem közös konstruktív akaratuk, sem közös világos céljuk: egyszerre ment az utcára a kisemmizett paraszt, az alulfizetett munkás, az intellektuálisan megnyomorított értelmiségi, a jövőkép-nélküli diák, a Horthy restaurációra áhítozó nyugalmazott csendőr és a csupán balhéra vágyó köztörvényes lumpen. Egyetlen dolog kötötte őket össze, hogy megmutassák a világnak és az ország vezetőinek, hogy a helyzet nem tartható, a nép elért a tűrőképessége végére. Bár az elmúlt bő két évtizedben a történészek munkájának köszönhetően többet tudunk legnagyobb 20. századi forradalmunkról, mint valaha, a kép továbbra sem teljes és kristálytiszta. Az 56-os események megítélése ma is a különböző történelemértelmezések által befolyásolt politikai konc. Ha tisztán akarunk látni, rá kell jönnünk, hogy nem volt egyetlen, közös 56, hanem minden résztevőjének és szellemi örökösének sajátja van, saját 56-os tudattal és emlékezettel.

Nem hiszem, hogy sokan hallottak volna az észak-németországi Ueckermündéről, erről a bájos, a lengyel határ közelében fekvő üdülőhelyről, amit legfeljebb a vitorlázás szerelmesei meg az évtizedek óta visszatérő nyugdíjas nyaralók ismernek (Nemrégiben adták át egy házaspárnak a város díszoklevelét, akik immár 40 éve minden nyarat ott töltenek…). Azt viszont valószínűleg még kevesebben tudják, hogy e kedves kis városnak az operatörténetben is jutott némi szerep. Itt született ugyanis 1841 márciusában Julius Prott néven az a tenorista, aki aztán Giulio Perotti, Julius Perotti, Julian Pierotti – Magyarországon természetesen Perotti Gyula – néven híresült el Közép- és Kelet-Európa operaszínpadain, de még Amerikában is nevet szerzett magának. Például a MET-ben, ahol kereken nyolcvan alkalommal lépett fel 1888 novembere és 1900 áprilisa között. Sőt, 1890-ben egy akkor újdonságnak számító technikával még a hangját is megörökítették, bár e felvételeknek sajnos mindezidáig nem sikerült a nyomára bukkanni.

Humperdinck Engelbert „Királyfi és királyleány” című operájának ma esti második előadása döntötte el a újdonság további sorsát. A színházat alig félig megtöltő közönség szibériai hideggel fogadta a vérszegény zenei produktumot, mely ezek után bevonul az Operaház sok balsikert őrző partitúra-archívumába. A bukást javarészt a hihetetlenül primitív, ügyetlen kézzel összetákolt librettószörnynek tulajdonítható. A librettó gyengesége elterelte a figyelmet a jobb sorsra érdemes zenéről is. Legnagyobb hatása azoknak a zenei részleteknek volt, amelyekben Humperdinck saját erejére támaszkodva gondoskodott a zenekedvelő közönségről. Tetszést arattak a nagy technikai tudással megoldott zenekari aláfestések, az egyes alakokat jellemező vezérmotívumok és a hangulatfestő, sikeres zeneképek. Őszintén sajnáljuk azt a nagy és lelkes munkát, amellyel az újdonság főszereplői, Sándor Erzsi, Székelyhidy Ferenc és Szemere Árpád a siker érdekében harcba vitték és kár azért a csodás rendezői munkáért, amelyet Hevesi Sándor főrendező az érdemtelen műre pazarolt.

Világ, 1919. október 12.

Sándor Erzsi és Szemere Árpád Humperdinck: Királyfi és királylány című operájában (1912)

Fotó: Operaház, Archívum

Sz, mint Szerelmi bájital Ha operára gondolunk, általában a hatalmas tablók, nagy tragédiák, harsogó érzelmek ugranak be elsőre. Pedig a műfaj történetét végigkísérték éppúgy a vígoperák is. Apró, napi fogyasztásra szánt szellemességek. Korának egyik legtermékenyebb szerzője volt Gaetano Donizetti, aki egyéb művei mellett harminckét év alatt hetvennégy operát írt. Ezek jórésze az elmúlt másfél évszázad alatt feledésbe merült, de az utóbbi évtizedekben többet találtak meg, rekonstruáltak és újítottak fel. Kellemes darabok, de mostani egyikük sem elfeledett remekmű. Fontos nézőpont a mostani szem, hiszen az 1900-as évek elején Donizetti életművet a világban szinte kizárólag a Lammermoori Lucia képviselte. Ha a Bájital olykor mégis felbukkant egy-egy színházban, azt kizárólag a tenoristáknak köszönhette. Maga Enrico Caruso is örömmel komédiázott a remek vígoperában, de Tito Schipa és Beniamino Gigli is nagyon szerette a szerepet, sőt az idős Giglivel egy olyan teljes felvétel is ránk maradt, ahol Adinát a lánya, Rina énekli.

Bocca di luppa

Rossz főpróba, jó előadást – tartja egy régi színházi mondás, mely a mi esetünkben tökéletesen beigazolódni látszott. Mi tagadás, nem emlékeszem rá, hogy valaha is ennyire vesztesként kellett elhagyni az Operaházat egy főpróba után. Pedig nem indultak ijesztően a dolgok. Kollár Imre például remekül blattolta le az albán himnuszt, amit az énekkar is kicsit ugyan szenvtelenül, de legalább egyszerre énekelt. A mi himnuszunk is megszólalt annyira, hogy legalább a magyar delegáció felismerje majd. A Hunyadi ekkor ment le először, ugyanis Boncsér Gergőnek csak előző nap sikerült megérkeznie. Az ifjú albán szopránreménységgel semmilyen összhangot nem sikerült kialakítani. A művésznő próbáról próbára szétesettebben, élesebben énekelt, s ezzel egyenes arányba nőtt az öntudata is. Kijelentette, hogy csak kottaállvány mellől hajlandó énekelni, s amikor Kollár Imre kivitette az ormótlan jószágot, ő visszahozatta. Ez egy olyan nüánsz, amivel egy nemzetközi karrier egycsapásra véget érhet. Gergő megpróbált közeledni a kisasszonyhoz, esetleg bevonni a játékba, eljátszani a két szerelmi kettős, de ijedt elutasításba ütközött. A szünetben Ciko úr engem kért meg, hogy állítsam be az énekeseknek a jeleneteket, hogy valami történjen a színpadon. Másnap tizenegyre beszéltünk meg találkozót a művésznővel, de fél órán keresztül hiába vártuk, nem jelenet meg az igazgatói utasítás ellenére. Ezek után a koncerten rá se néztem.

Diplomácia

Mi is az a diplomácia? – próbálom magamnak definiálni a fogalmat. Nehéz az emberi viszonyrendszerek sűrű hálójában pontosan meghatározni a fogalmat. Ha egy cukrászdában kedvesen kérünk fagylaltot, esélyes, hogy a mosolyunkra mosoly a válasz és nagyobb gombócot kapunk. Ezt nevezhetjük diplomáciai sikernek is. Adott egy nagykövet, aki hisz a kultúra nemzeteket összekötő erejében. Régimódi ember – áldjuk érte. Minden követ megmozgat, hogy kicsiny, de nagymúltú országát néhány napon át méltóképpen reprezentáltathassa egy másik kicsiny és szintén viharos múltú országban. Ötletel, levelezik, telefonál, találkozókat szervez, kezet fog, koccint. Nincs könnyű dolga, hiszem az ifjú Albániát még kézzelfoghatóbb kérdések foglalkoztatják, mint a művészetek, Magyarország pedig némi gőggel tekint a számára teljesen ismeretlen balkáni kisállamra. Szélmalomharca végére mégis összejön egy filmhét, egy kiállítás, egy elég komoly zenés színházi koprodukció és egy Hunyadi János utca avatás. Hunyadi nemzetük legnagyobb hősének, Szkander bégnek egyetlen szövetségese volt, így mi magyarok nagy megbecsülésnek örvendünk errefelé a mai napig. Amikor minden összeállni látszik, a magyar díszvendég, Budapest főpolgármestere két nappal az indulás előtt lemondja az utat, végig se gondolva, hogy ezt mekkora sértésként éli meg az albán fél, élén a miniszterelnökkel, aki készül a találkozóra. Talán ilyesmit neveznek a diplomáciában hibának. Egy lehetőség elszalasztásának, hiszen Albániába valahonnan áramlik a pénz, elképesztő erővel fejlődik az ország – mégha van is honnan… Gondoljunk csak bele, hogy mi mennyire meg szoktunk sértődni, ha valaki lemondja a pesti látogatását.

Dávid beugrik a nagybőgőbe

Bizony nem sok híja volt, hogy Dávid Hajmási Péter és Pál példáját követve bele nem ugrott a nagybőgőbe. S ha ekkor a zenekari árokban landol, a többi hangszeres se remélhetett volna kegyelmet tőle. Tettlegesség helyett azonban csak az árok szélén üvöltött, olyan folyékonysággal, ahogy én őt még káromkodni sosem hallottam. Ha lenne Albániában magyar tolmács, bizony megküzdött volna a zamatos folyam átültetésével. Ehelyett nem kevesebb, mint négy helyi tv társaság rögzítette örömmel a próba életszagú részét. Dávid dühkitörése egyébként teljesen indokolt volt. Ami az árokban szól csak olykor ismerhető fel. A mai próbáról hét, azaz hét zenész hiányzott. Amikor felmentem Chicco úrhoz, rákérdezni a különös jelenség okára, annyit mondott, hogy bizony ezek a művészek nem tagjai az Operának (Ugyan, miben is foglalkoztatnának négy klarinétost, vagy öt ütőst?), a Filharmonikusoktól jönnek kisegíteni, de csak tizenegy órára érnek át. Nem értek.