Caruso

Az idei Salzburgi Ünnepi Játékok legjobb produkciójának Bernd Alois Zimmermann Katonák című 1965-ben készül operájának előadását kiáltották ki a sajtó képviselői. Ennek megfelelően az előadásokra lehetetlen volt jegyet szerezni. A válogatott közönség az egyik legnehezebb 20. századi operát ülte végig a Felsenreitschuléban, két- háromszáz euróért. (Legalábbis elgondolkoztató az öt teltházas előadás ténye egy igen nehezen befogadható mű esetében. Ne feledjük, hogy amikor legutóbb Budapesten történt hasonló kísérlet, a Napfogyatkozás öt előadásából hármat minimális érdeklődés kísért.) A Fesztivál vezetősége idén is gondolt az esetlegesen kint-maradó érdeklődőkre – ne feledjük, a nyári Salzburg Európa egyik komolyzenei központja – s minden este vetítést tartott a Dóm előtti téren, ahol este 8-tól valamelyik régebbi nagysikerű előadást vetítettek, vagy az aznapi produkciót adták élőben. Egy Traviata, vagy Rózsalovag előadáson nemcsak a kitett mintegy ezer szék talál gazdára, hanem sokan nézték állva is. A „kortárs mű” a vasárnapi estén csak pár tucat embert vonzott a ledfal elé, és ebből is sokan lemorzsolódtak idővel a nem különösebben barátságos augusztusvégi esőnek köszönhetően.

Ma százegy éve született a legendás chilei énekes, Ramon Vinay. Vagy száz. A lexikonok adatai között akad némi ellentmondás. De nem ez az egyetlen furcsaság a művész életrajzában. Azt mindenesetre nem vitatja senki sem, hogy Vinay augusztus 31-én született, Chillánban, francia atya és chilei anya gyermekeként. Bizonyára változatos gyermekkorát hol Európában, hol Dél-Amerikában töltötte. Első énekleckéit édesanyjától kapta, majd José Pierson tanította. Az ifjú bariton – mert eleinte e hangfajban lépett fel – egy utazó operatársulathoz szerződött, ahol Donizetti Kegyencnőjének Don Alfonso szerepében debütált, 1931-ben, Mexikóban. Sorra kapta a főszerepeket (Tonio, Rigoletto, Germont), de valamiért mégsem lehetett elégedett. René Maisontól, a Metropolitan tenorjától vett újabb leckéket, ekkor képeztette át magát tenoristává. A legenda szerint 1944 január 23-án énekelt utoljára bariton szerepet, június 19-én pedig már bemutatkozott Otellóként, abban a szerepben, mely évtizedekig össze fog forrni nevével. Látszólag nem kíméli a hangját, nem apró lírai szerepekkel indított. A New York City Operában Don Joséként debütált 1945-ben, majd egy évvel később a MET legendás kapui is megnyíltak számára. Gyorsan megkapta Radamest és Otellót is. Ő lesz a szerencsés kiválasztott, aki Toscanini legendássá vált felvételén a mór fojtogatót énekelheti, 1946-ban. „Egy olyan komplex művész, aki páratlan az olyan szerepekben, ahol a hatalom és az erőszak kerül előtérbe. Jelenleg nincs még egy művész, aki megközelítené Vinay Otello alakítását.” – nyilatkozta róla Arturo Toscanini. Az európai bemutatkozás se várat magára sokat, Otellóként lép fel Firenzében (1947), Milánóban (1947), Londonban (1950) és Salzburgban (1951) is. A szerepet, mely eggyé vált nevével később Wilhelm Furtwängler, Fritz Busch és Herbert von Karajan vezényletével is rögzítik.  Az olasz és francia hőstenor figurák – az említetteken kívül: Canio, Des Grieux, Cavaradossi, Sámson – bővítik nem túl szerteágazó repertoárját. Művészetére Bayreuthban is felfigyeltek, 1952-ben Trisztánként mutatkozik be az Ünnepi Játékokon, majd sorra énekli Parsifalt, Siegmundot és Tannhäusert 1957-ig. Ugyanezekben a Wagner szerepekben a MET közönsége is tapsolhat Vinay-nak, sőt ott Logeként és Az istenek alkonya Siegfriedjeként is színpadra lépett ott. Az 1950-es évek végén Richard Strauss nagy karakterszerepeivel bővíti a repertoárját. Aegistust New Yorkban alakítja, Heródesként a MET-en kívül Bécsben is bemutatkozik, 1958-ban. Talán kopik a hangja, de a színpadot nem akarja elhagyni? Mindenestre tizennyolcévnyi tenorkodás után 1962-ben ismét hangfajt vált és újra bariton szerepekben tűnik fel. Hogy eredményesen, azt bizonyítja, hogy változatlanul a legnagyobb színpadokon lép fel. Bayreuthban Telramundot énekel, Salzburgban Escamillót, de fellép Hollandiként, Scarpiaként és Jágóként is -ez utóbbit Mario del Monaco partnereként. Komikus figurákkal is megpróbálkozik, fellép Falstaffként, sőt, 1966-ban a Metropolitanben egy Sevillai borbély előadásban búcsúzik – Bartolóként. A legenda szerint megcsinálta azt a truvájt, hogy egy 1969-es Otello előadáson az első két felvonásban Jágót, az utolsó kettőben a címszerepet alakította. Idővel „még mélyebbre merészkedik” és a Don Carlos Főinkvizítorát is megformálja, a fennmarad felvétel szerint nem is rosszul. Színpadra utoljára 1971-ben lép Chilében szintén Jágóként, de még néhány évig még vállal koncerteket. Ezután a Santiago de Chile-i operaházat vezette. Infarktus következtében hunyt el, 1996. január 4-én mexikói Pueblában. A különleges utat bejárt művész Pesten sosem járt, a magyar operakedvelők mégis ismerték nevét, Toscanini ma is etalonnak számító Otello lemezéről.

Azt hiszem, az öt órás – barokkos hosszúságú – előadás felénél éreztem azt, hogy meg kell bolondulni. Ülök a salzburgi Haus für Mozart nézőterén, az Il Giardino Armonico a Julius Caesart játssza. Händel műve önmagában nem különlegesség, hosszú áriák sora, általában fájdalomról, vagy a bosszúvágyról, mindez a legváltozatosabb zenei köntösbe burkolva. Andreas Scholl, Cecila Bartoli, Anne Sophie von Otter, Philippe Jaroussky neve a szereposztás élén. Négy olyan művészé, akik közül egyet is nehezen fizet meg egy átlagos operaház, ők pedig itt együtt állnak a színpadon. Nyugodtak, magabiztosak, egyszer sem hibáznak. Élvezik a közös muzsikálást Giovanni Antonionival és zenekarával.

S, mint Sámson és Delia Talán nem is gondolta David Roberts, amikor elkészítette első egyiptomi témájú litográfiáit, hogy miféle divathullámot fog elindítani az öreg kontinensen. Az orientalizmus sokakat ejtett rabul, többek között természetesen a zeneszerzőket is. Sorra készültek az egzotikus szimfonikus költemények (közülük az egyik leghíresebb Goldmark Károly Sakuntala-ja), táncok, és az olyan operák, mint Meyerbeer Afrikai nője, vagy Massenet Lahore királya. Merthogy a zenei fűszerezéshez akkoriban a franciák értettek a legjobban. Camille Saint-Saens (1835 – 1921) megszállott utazó volt. Kíváncsian járta be azokat a vidékeket, ahova az európaiak ezekben az időkben kezdtek csak elmerészkedni. Így első kézből szívhatta magába a mesés kelet minden varázsát. A jeles komponistát élete főműve mégis olykor maga alá gyűrte. Nem bízott a sikerben és ezért a második felvonás után félre is tette operáját néhány évre. Liszt Ferenc bíztatására volt szüksége, hogy befejezze. Szokatalan módon a bemutatóra sem francia földön, hanem Weimarban került sor, s csak évekkel később jutott el megérdemelt helyére, a párizsi Opéra színpadára.

Először majdnem húsz évvel ezelőtt, 1993 nyarán jutottam el Veronába. Elég fiatal voltam és egyetlen (?) bécsi kiruccanás után ez volt az első igazi operatúrám. Ahogy ez ilyen fontos élményekkor lenni szokott, minden igen élesen vésődött a tudatomba. Nemcsak a három előadásról – Carmen, Parasztbecsület – Bajazzók, Traviata – maradtak bőséges emlékképeim, hanem a várostól, a hotelszobán át az Aréna előtt árult legyezőkig sok mindenről. Merthogy Verona központjában akkoris az Aréna állt a nyári operafesztiváljával, melynek a turistafogalom nagyobb részét köszönhette. Érdemes végignézni a Fesztivál jelesebb közreműködőinek listáját: Lando Bartolini, Renato Bruson, Silvano Carolli, Giovanna Casolla, Alberto Cupido, Ghena Dimitrova, Plácido Domingo, Maria Dragoni, Alida Ferrarini, Salvatore Fisichella, Cecilia Gasdia, Paolo Gavanelli, Bonaldo Giaiotti, Kristjan Johannsson, Vincenzo La Scola, Nicola Martinucci, Leo Nucci, Bruno Pola, Antonio Salvadori, Neil Shicoff, Dolora Zajick és Giorgio Zancanaro. Ma már nehéz megállapítani, hogy akkoriban az ünnepi játékok fontosak voltak-e az operatörténet szempontjából, az azonban biztos, hogy aki számított Olaszországban, az néhány előadás erejéig fellépett az Arénában. Egyértelműen látszik, hogy egy ehhez hasonló művészekből álló listát nemhogy a Fesztivál vezetése nem tud ma kiállítani, de a világban is megfogyatkoztak az ilyen színvonalú énekesek, ahogy erre az idei Turandotról szóló beszámolómban utaltam.

Napra pontosan negyven éve, 1972. augusztus 18-án jelent meg az alábbi cikk a Kábel című újságban. A magam részéről sohasem hallottam a nevezett periodikáról (amennyiben valaki igen, kíváncsian várom a felvilágosítást), rejtély, kiknek és miről szólhatott a lap. Az biztos, hogy a cikkírónak sok köze nem lehetett a kulturális újságírás akkoriban virágzó műfajához. Megkockáztatom, hogy operában sem járt soha. Két dolog miatt mégis érdemes elolvasni a pársoros írásművet. Elsősorban természetesen elámulhatunk azon az ismert tényen, hogy pár évtizedet miféle vendégjárás zajlott Budapesten (nem feledve azt sem, hogy a világsztárok bagóért jártak át kalandozni a vasfüggönyön túlra, hála elsősorban a lehengerlő Failoni Nelly néni szervezőzsenijének, ami ma már – még? – elképzelhetetlen.). Másodsorban pedig egy játékot ajánlok. A cikk hemzseg a helyesírási és névelírási hibáktól – melyeket ezúttal nem a blogger vétett. Lehet versenyezni, ki talál belőlük többet. Jó szórakozást!

Ha nyár és Olaszország és opera, akkor Verona a legkézenfekvőbb megfejtés. A kilencvenkilenc éve alapított fesztivál idén kerül kilencvenedszer megrendezésre. Matuzsálemi kor. Ha megéri valaki, lehet tökéletesen friss és nyitott az élet újdonságaira, de magába zárkózott, a változásokat nem tudomásul-vevő aggastyán is. Elnézve a Veronai Aréna műsorát, úgy tűnik, a vezetőség a második megoldást választotta és homokba dugott fejjel reméli megtölteni a hatalmas nézőteret. Idei egyetlen premierjét, a Don Giovannit – mely eddig érthető okokból sohasem szerepelt a Fesztivál műsorán – az olasz színházi élet doyenje, Franco Zeffirelli állította színpadra saját kezűleg. Ugyancsak az ő munkája a néhány éves Carmen és Turandot is, míg az elmaradhatatlan Aidát – ki tudja hányadszor – az Aréna egykori vezetője, a nyolcvanhét esztendős, Pesten sem ismeretlen Gianfranco de Bosio jegyzi. Veronában természetesen mindig is a látványon volt a fő hangsúly, de mára ez valami egészen különös, vállalt ókonzervatívizmusba fordult, a néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest is. Tehát, aki színházat akar látni, látványos tablók helyett, jobb, ha felkészül a legrosszabbra.

Van abban valami jelkép értékű, hogy éppen a ma száz éve elhunyt Jules Massenet mellszobra áll a Monte-carlói Opera előtt. A  színház egykori legendás direktora, Raoul Gunsbourg ugyanis nem kevesebb mint nyolc ősbemutatót tartott az akkor már legendás komponista operáiból, igaz, a művek közül három már szerzőjük halála után került színre. A vállalkozó biztosra ment: ha Massenet tolla meg is kopott élete vége felé, hírneve aligha.

Nem Frédi és Béni, vagy Stan és Pan operai megfelelőiről lesz szó, hanem a keresztnevükön teljesen ismeretlen Fellner és Helmer bécsi tervezőiroda színházairól. A képzeletünkben ma is élnek a Boldog Békeidők, melyeknek a kőbe vésett maradványai szerencsére megtalálhatók Budapest, és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területének nem földig romolt városainak utcáján. Közép-Európa nagyobb helyiségeit a közös építészeti múlt is összeköti. A ma látható városmagok és elsősorban a közintézmények az 1870-es, 80-as években vették fel ma is felismerhető alakjukat. Ezért van, hogy akár Pozsonyban, akár Brünnben, akár Zágrábban otthonosan mozgunk, hiszen hasonlóak a főtereink, kórházaink, színházaink.

Kisnemzetségünkből adódó komplexusunkat olykor hajlamosak vagyunk úgy kompenzálni, hogy igyekszünk jelentősebbnek feltűntetni bizonyos dolgainkat, mint amekkorák azok valóban. Például folyamatosan szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy Erkel Ferenc művészete tévedésből, - vagy netán nyelvi akadályok miatt - nem került bele soha a nemzetközi operai vérkeringésbe. Pedig, ha egyszer elfogulatlanul hallgatnánk műveit, rájönnénk, hogy a számunkra valóban fontos érzelmeket megpendítő komponista zenéje a világnak nem mond semmit sem, operái nem mérhetők össze Muszorgszkij zenedrámáival, Smetana vagy Moniuszko jobb műveivel. Másik jellegzetes törekvésünk, ahogyan igyekszünk mindenkiben meglátni a magyar vonatkozást, így lett Verne Gyulánk és Clark Ádámunk. De még azokat a nagy művészeket is szeretnénk kicsit a sajátunknak érezni, akik Pest visszajáró vendégei voltak. A sor hosszú lenne, de gondolhatunk itt Jevgenyij Nyesztyerenóra, Jurij Szimonovra, vagy a régiek közül magára Giacomo Puccinira is. Mindeközben az emlékezetünkből könnyen kikopnak a saját, itt élt, vagy innen elszármazott művészeink, alkotóink. Ilyen az elfeledett magyar zeneszerző, Lendvai Ervin.