Caruso

„Csak az hal meg, akit elfelejtenek.” – olvashatjuk annyiszor a megnyugtatásra szánt szavakat. Aztán az esetek nagy részében lassan ködbe vész az elhunyt emléke. Akárhogy fogadkoztunk, az idő lassan felülírja a múltat. Keveseknek adatik meg, hogy fennmaradjanak a rostáján, ez a zsenik, a nagy művészek, tudósok, uralkodók, kiemelkedő politikusok és a jeles bűnözők kiváltsága. Kerek tíz esztendeje népes had gyűlt össze a Károly körút 13-15-ös számú vöröstéglás ház árkádjai alatt. Emléktáblát avattak az akkor száz esztendeje született Neményi Lili utolsó lakóháza falán. Meglepő volt, hogy mennyien jöttek el emlékezni az akkor már tizennégy éve halott művésznőre. S egy évtized múltán úgy tűnik Neményi Lili emléke mit sem halványodott. Sanzonestet tartanak a tiszteletére, képzőművészeti pályázatot rendeztek a napokban, az általa útnak indított vándorserleg ma is évente gazdát cserél Debrecenben, kottái használatban vannak a Színművészeti Egyetemen, bútorai megtekinthetők a pesterzsébeti Emlékszobában. Mikor foglalkoztunk ennyit kortársaival, mondjuk Szecsődi Irénnel, Takács Paulával, vagy Jámbor Lászlóval? Mi lehetett Neményi Lili évszázadot átölelő titka?

A stockholmi Nemzeti Galériában őriznek egy korabeli ceruzarajzot, amin jó királyuk, III. Gusztáv látható a nászéjszakáján. Az uralkodó ijedten nézi a feltárulkozó Sofia Magdalénát, látszólag semmiféle gerjedelmet nem vált ki belőle az ifjú hölgy. Szerencsére azonban akad valaki a hálószobában, bizonyos Adolf Fredrick Munck személyében, aki átsegítette a házaspárt a kezdeti nehézségeken. (El tudunk képzelni Magyarországon valami hasonló gúnyrajzot bármelyik feltétel nélkül tisztelt uralkodónkról?) A történetet maga Munck írta le, levele hozzáférhető ma is a Királyi Levéltárban, a fent nevezett rajzot pedig bárki megvásárolhatja képeslapként a Nemzeti Galéria shopjában. Gusztáv az egyik legeredetibb királyuk volt, akinek számtalan dolgot köszönhetnek, többek között a ma is működő opera és balettegyüttes megalapítását. Később egy Álarcosbálon Jacob Johan Anckarström hátba lőtte őt. A történet több alkotót is megihletett, közülük Giuseppe Verdi Az álarcosbál című operája a legjelentősebb. A svédek szerencsésnek mondhatják magukat, hogy az itáliai géniusz egy olyan zenedrámát komponált, ami akár nemzeti operájukká is válhatna – ha foglalkoztatná őket egy pillanatig is a nemzeti opera kérdésköre. De látszólag ezt éppoly könnyedén nélkülözik, ahogy az exkirályukról is árulják a gúnyrajzot. Ne feledjük, hogy a jelenleg uralkodó család ősei, a Bernadotte-ok francia vidéki ügyvédek voltak, mostani királynéjuk hostess-ként dolgozott a Müncheni Olimpián, amikor felfigyelt rá Károly Gusztáv, a trónörökösük férje pedig korábban személyi edzőként segítette a hercegnő életét. Svédország nem rabja a történelmének, nem csinál nemzeti ügyet, vagy turistalátványosságot Az álarcosbál előadásaiból. Meglepő módon 1927 óta az idén novemberi a negyedik felújítás a Királyi Operaházban. Stockholmban, erősen megelőzve a divatot, már 1958-ban III. Gusztávot tették meg a mű főszereplőjének, nem pedig Boston kormányzóját, Riccardót. Hogy királyuk története mégis élő valóság számukra, jelzi két apróság. A premierhez kapcsolódóan csöpp kiállítást állítottak össze a színház aulájában. Az egyik vitrinben megtalálható az a partitúralap, melyből az ominózus álarcosbálon, 1792. március 16-án vezényeltek. A gondos karmester megjelölte a taktust is, ahol a halálos lövés eldördült. És nem ez volt az egyetlen tárgy aznap az Operaházban, mely tanúja volt a gyilkosságnak. Az előadáson játszó egyik fagott ugyanis szintén abból a korból maradt fent, és bizonyíthatóan játszottak is rajta az ominózus estén. Ezek a tárgyak mégsem többek, mint érdekes morzsák, az előadással senki sem hozta kapcsoltba őket.

Tizennyolc, vagy tizenkilenc éves lehettem, amikor először találkoztam Hamari Júliával. Egy ismerősünk addig győzködte őt, amíg a következő pesti mesterkurzusára bemehettem és énekelhettem neki. Egy kislány állt egy nagy művésznő előtt, és a legjobb tudása szerint énekelt. Három nappal később már Németországban voltam vele. Azóta lett ő a tanárnőm, a példaképem és a pótmamám. Szinte gyerekként kerültem a bűvkörébe. Életemben először voltam egyedül, először ültem repülőn. Csodavilágba kerültem. Az Eltville-i kastélyban zajlott az egész napos kurzus. Nagyon sokan voltak, én meg csak ültem és hallgattam, amit mondott. Szigorú volt és következetes. Elképesztett a koncentrációja és a munkabírása, reggeltől estig ült és hallgatta a növendékeket. Egyszer se ment ki még inni sem. Amikor sorra kerültem, ránéztem, és szinte szavak nélkül tudtam, mit kell csinálnom. Azonnal megvolt közöttünk az összhang. Júlia szerint az első pillanatban kiderül, hogy két ember gondolatai mennyire egyeznek meg, hogy mennyire éreznek rá egymásra. Az énekesek élete érzésekből áll. A lexikális tudás hasonló, hiszen ugyanabból a kottából ugyanazokat a hangokat énekli mindenki, kizárólag belülről, a saját lényétől lesz más a végeredmény. Az ember minden pillanatban változik, más ingerek érik, és ettől mindig máshogy fog énekelni. Túl azon, hogy ma is a tökéletes énektechnikája birtokában van, melynek segítségével bármit meg tud mutatni, olyan módon építi be személyes színpadi- és élettapasztalatát az énektanításba, hogy azzal egy teljesen új világot nyit meg a nála tanuló művészek-jelöltek, vagy akár a már pályán lévő énekesek előtt. Nem csak száraz technikát tanít, a hang meglétét alapnak tekinti. „A füllel is látni kell, szemmel is hallani kell, hangszalagokkal kell gondolkozni, az agynak üresnek kell lenni, hogy mindezt be tudja fogadni.” Olyan érzetekre irányítja rá tanítványai figyelmét, amelyeknek az esetek jelentős részében tudtukon kívül vannak birtokában. Nem támaszról és lágyszájpad emelésről beszél, hanem a tudatot formálja, az előadásmód, az ízlés, az értelem mellett, legfőképp az érzelem, a lélek, a zene oldaláról közelíti meg az éneklést. „Minden érzésedet énekeld bele a zenébe!”

Kevés olyan átgondolt művészképző intézetről hallottam, mint a müncheni Színiakadémiáról. Aligha akad még egy olyan iskola, ahol ennyire komplexen folyik az oktatás. A Bayerische Theaterakademie azonban nemcsak az elméleti tudásra koncentráló intézmény, noha minden színházzal kapcsolatos szakma elsajátítható benne, énekestől a sminkesig, díszlettervezőtől a színpadmesterig. Az Akadémia birtokában van Németország egyik legszebb századfordulós színháza, a bayreuth-i mintára épült Prinzregententheater. Itt nem csak az év végi vizsgákat tartják, hanem folyamatos prózai és zenés előadásokkal a növendékek állandóan színpadon, közönség előtt tudják bizonyítani maguknak és a nézőknek, hogy hol tartanak a fejlődésükben. Ezek a megmérettetések kiválóan alkalmasak arra, hogy leküzdjék a lámpalázat és megszerezzék azt a rutint, amit csak színpadon lehet elsajátítani, így hatalmas lépéselőnybe kerülnek egyéb növendékekkel szemben. Az idei évad első bemutatóját november közepén tartották. Klaus Zehelein professzor, az intézmény vezetője két egyfelvonásost párosított össze ez alkalomra. Akik valami könnyed Mozartra, vagy valami hasonlóan bájos darabra gondolnak, tévednek. Németország legismertebb dramaturgja két olyan művet párosított össze, melyek magukban se sokat szerepeltek a színházak repertoárján, nemhogy együtt. Münchenben mégis összefőzték Donizetti: I pazzi per progetto és Oscar Strasnoy: Le Bal című kortárs egyfelvonásosait. A két igen távoli mű között nem ördögtől való dolog párhuzamot vonni.

Kevés olyan időszak volt kontinensünk elmúlt történetében, amikor lakóinak megadatott egy békés emberöltő. Nem nagyon éltek olyanok, akik életükbe ne találkoztak volna a háború valamilyen formájával. Ez hatott a mindenkori művészekre is. Sőt, életük természetes része volt. A kortárs komponistákon kívül akár Bach óta szinte kivétel nélkül minden zeneszerző szembesült az értelmetlen pusztítással, és annak következményeivel, a mindennapos halállal, vagy a megcsonkított emberekkel. Ez alól Giuseppe Verdi sem lehetett kivétel. A megkomponált csatákhoz saját életéből meríthetett ihletet. Mi ezektől a közvetlen élménytől egyelőre megfosztattunk. Szerencsénkre. Amikor az 1950-es évek elején az Operaház bemutatta Mejtusz Ifjú gárda című szovjet opusát Nádasdy Kálmán hiperrealista rendezésében, állítólag a nézők közül többen rosszul lettek a kivégzési jelentnél. Hála a filmeknek és a számítógépes játékoknak, mindennapi ingerszintünk annyira megemelkedett, hogy egy ilyen jelenettől arcizmunk sem rándulna. A rendezőknek más eszközöket kell találniuk, hogy mondanivalójukat beégessék a nézők tudatába.

Pelle Erzsébet váratlan halálával az utolsó aktívan működő klasszikus értelembe vett operaénekesnő tűnt el a pesti színpadról. Kor vagy fachtársai: Fekete Veronika, Misura Zsuzsa, Rohonyi Anikó és Sudlik Mária már hosszú évek óta nem léptek fel, míg Erzsike a legutóbbi időkig szerepelt. Az első szó, ami beugrik róla, az öröménekes. Az éneklés nem csak szakmája, hivatása volt, hanem szenvedélye is. Természetes volt számára, hogy amikor tavasszal játszott egy szériát a  Madách Színházbeli Operaház fantomja produkcióban, hetekkel előtte végigénekelte Turandotot és Aidát, csak, hogy szóljon a hangja. Számára a színpad volt a természetes létforma. Emlékszem egy reménytelenül hosszú Trubadúr próbára jó tizenöt éve az Erkel Színházban. Erzsikét talán ki se tűzték akkor Leonóra szerepére, mégis végig ő dolgozott mások helyett. Kéznél volt és szó nélkül járt be naponta. Az utolsó felvonás nehéz áriája után a darab rendezője, hogy húzza Erzsikét, felszólt a színpadra, hogy akkor most előröl ismételjük. A művésznő – aki aznap másodszor énekelte végig hanggal a teljes szerepet – szeme felcsillant, és csak annyit mondott: Mehet!

Talán sohasem találkoztam még lexikálisan zűrösebb életű művésszel, mint azzal a hölggyel, akit az egyszerűség kedvéért Angerer Margitnak nevezünk. Szinte mindegyik publikus életrajza különbözik egymástól, sem a neve, sem a születési időpontja nem egyezik sehol sem. A dátumok diszkrét elmosása még lehet művészi szeszély, a többi kavarodás oka kideríthetetlen. Ha régi magyar művészeket kutatunk, az 1930-as évek elején megjelent, Schöpflin Aladár neve által fémjelzett Magyar Színművészeti Lexikon biztos támpontot szokott adni. Ezúttal a neves irodalomtörténész tolla is megbicsaklott. Az A betűnél leírja, hogy Angerer Margit nyílhegyi Bupp Liliként született, Bupp László kerületi elöljáró leányaként. Valószínű kapott a fejére a szerkesztőbizottság, ugyanis a harmadik kötetben az R-nél már előkelő magyar család sarjaként említik Rupp Margitot (tehát a Lili és a Bupp tévedés volt). Születési dátumaként 1900. november 6-át adják meg (ez egyéb helyeken 1902, 1903, illetve 1905 – míg magyar honlapokon július 11-et írnak, de ez nyilván a külföldi oldalak gondatlan fordítása).

Kalandos életű tenoristánk 1841-ben egy textilkereskedő fiaként látta meg a napvilágot Ueckermündében. Családja őt is erre a pályára szánta: a fiút egy stettini kereskedőhöz adták inasnak. Ám nagybátyja felfedezte zenei tehetségét, s anyagi támogatásával lehetővé tette, hogy Perotti előbb a berlini konzervatóriumban, majd később olasz és francia mestereknél képezhesse tovább magát. Onnan pedig már Európa nagy operaszínpadaira vitt az út. Úgy tudni, Perotti soha nem tért vissza szülővárosába, Ueckermünde azonban ma is példásan ápolja nagy fiának emlékét.

Néhány napja múlt, hogy a zenei világ megünnepelte Solti György születésének centenáriumát. Ha valaki figyelemmel kíséri a színházak és zenekarok internetes oldalait, elégedetten vehette tudomásul, hogy mindegyik jelentősebb hely megemlékezett a jeles évfordulóról. Volt egy magyar karmester-generáció, akiknek szűknek bizonyult, majd élhetetlenné vált ez az ország. Szenkár Jenő és Dezső, Sebestyén György (Georges Sebastian), Széll György, Ormándy Jenő, Doráti Antal, Reiner Frigyes és sorolhatnánk még Richter János és Seidl Antal világhódító utódait. A lista legfényesebb csillaga azonban mindenképpen Solti György.

Tóth Aladár távozása után az Operaházat egy „bizottság” irányította, majd januártól egy Harmath László nevű úr lesz a miniszteri biztos, s mellette (állítólag 60-70 tagú!) művészeti tanács áll. Harmath egy dolgot ígér, - tanulván a múlt hibáiból- hogy a művészek ezentúl utazhatnak külföldre. December 16-ára hirdetik az első előadást, de „megbetegedés és technikai akadályok” miatt csak december 25-én délután sikerült újraindítani az Operaházat, korábban ugyanis még nem látták  pontosan a színházat ért személyi veszteségeket. Előtte 23-án délelőtt egy János vitézt adnak az Erkel Színházban. A sors fintoraként ismét Tóth Péter vezényelt, Sárdy János, Gencsy Sáry, Katona Lajos és Páka Jolán énekelt. Biztos, ami biztos, a 25-ei előadásokat mindkét házban a Magyar Vöröskereszt javára tartották. Nyitni természetesen nemzeti operákkal illik. Az Operaházban a Bánk bán (Komor Vilmos; Rajna András, Delly Rózsi, Külkey László, Király Sándor, Osváth Júlia, Radnai György, Fodor János és Melis György), az Erkel Színházban a Hunyadi László (Pless László; Nagypál László, Udvardy Tibor, Reményi Sándor, Orosz Júlia, Pavlánszky Edina) volt műsoron.