Caruso

Wagner a Lohengrin bemutatója után levelet írt Huber Károlynak, melyben a Rienzit ajánlotta a Nemzeti Színháznak. Hogy a szerzőt művészi érdekek vezették, vagy pusztán anyagi megfontolásból próbálta eladni kevéssé népszerű ifjúkori művét, jó kérdés. A színház vezetése nem hallgatott Wagnerre, végül csak 1874-ben mutatták be a Rienzit, s meg is bukott, négy előadás után örökre eltűnt a pesti színpadokról. A Wagner operái közül Lohengrin (1866) után a Tannhäuser (1871) következett, csak ezután A bolygó hollandi. Az 1873. május 10-i magyarországi bemutatót a színház első karmestere, a Münchenből szerződött Richter János vezényelte, aki később Bayreuth egyik nagyágyúja lett. Wagner librettóját id. Ábrányi Kornél fordította magyarra, az előadást Böhm Gusztáv rendezte, a szerepeket Kőszeghy Károly (Daland), Tannerné Szabó Rózsa (Senta), Pauli Richárd (Erik), Saxlehner Emma (Mary), Verbőczy Károly (Kormányos), Angyalfi Sándor (Hollandi) énekelték. A közönség csalódott volt, modernebb operát vártak. Ach sie sind die guten alten Zeiten! „E dalmű minden benne foglalt szépség, lángeszűség és érdekesség mellett sem képes úgy hatni a közönségre, hogy egyéb részei bő kárpótlást nyújtanának a leghatásosabb mozzanatok mellőzéséért.” – szólt a korabeli bírálat. Valóban lehettek problémák az előadással, ugyanis a rendelkezésre álló kisszámú karszemélyzet miatt a III. felvonás eleji nagy kórusrészt egyszerűen mellőzték. 1874. szeptemberében Ilma Murska vendégként énekelte Sentát, Odry Lehet Hollandija oldalán. A művésznő furcsa módon előbb Az alvajáróban és a Lammermoori Luciában lépett fel. Amikor Wagner 1875-ben Pestre látogatott megnézte az egyik előadást, véleményét nem ismerjük. A Nemzeti Színházban mindössze huszonkét előadást ért meg a darab.

Az ifjú Gioacchino Rossini mindössze huszonegy éves volt, amikor három (egyéb források szerint négy) hét alatt papírra vetette első maradandó vígoperáját, Az olasz nő Algírban-t. Alig három hónap telt el a Tankréd velencei bemutatója után, amikor 1823 májusában szintén a lagúnák városában, de ezúttal a Teatro San Benedettoban felcsendültek vadonatúj melódiái. A siker hatalmas, és pillanatokon belül átterjed Itáliára, majd az egész kontinensre. Titka valószínűleg az a szellemes és kiapadhatatlan dallambőség lehet, melyet ma, ha méltó módon szólal meg, éppúgy csodálunk, mint elődeink. Nem lehet véletlen, hogy Stendhal, Rossini műveinek talán legnagyobb ismerője annyira szerette Az olasz nőt, hogy volt, amikor négy egymás utáni napon is megnézte előadásait. A komponista sohasem járt Afrikában, legfeljebb legendákból vagy festményekről ismerhette a háremek világát, a kelet zenéjét pedig esze ágában se volt belekomponálni művébe. Valószínűleg egyszerűen megtetszett neki a librettó, melyet előtte ugyan már megzenésített Luigi Mosca, friss ihletet nyerve belőle nekiült és néhány hét alatt papírra vetetette az elképesztő mennyiségű hangjegyet. Talán maga sem akart többet, mint egy mókás történettel és behízelgő melódiákkal mulattatni a közönséget. Érezhetően igazán komikus figuráit, Musztafa bejt és Taddeót dolgozta ki, a mezzo – tenor szerelmespárnak inkább csak megfelelő áriákkal kedveskedett. A vígoperában nagy mélységeket felesleges keresni, nem rejtett el benne Rossini. Ha ma előveszi valamelyik színház, majd kétszáz évvel megírása után éppen azt nyújtja, mint egykoron: kiadós kikapcsolást a közönségnek, remek szólamokat és szórakoztatási-szórakozási lehetőségeket az énekeseknek.

Albert, mint afféle vérbeli párizsi, máris biztosította az estéjét. Páholyt bérelt az Argentína Színházba. Franznak több levelet kellett megírnia Franciaországba, így hát a kocsit egész napra átengedte Albertnek. Albert öt órakor tért haza. Széthordta ajánlóleveleit, meghívásokat kapott minden estére, és megnézte Rómát. Albert-nek mindehhez elég volt egy nap. Még arra is maradt ideje, hogy kérdezősködjék, milyen darabot játszanak, és hogy kik lesznek a szereplők. A darab címe: Parisina volt, a szerepeket pedig Coselli, Moriani és Spech kisasszony játszották. Mint látjuk, a mi két fiatalemberünk nem volt éppen szerencsétlen: a Lammermoori Lucia szerzőjének egyik legjobb operáját láthatják, s az előadáson Olaszország három legnevesebb művésze lép fel. Albert sohasem tudta megszokni ezeket a római színházakat, ahol nem lehet keresztüljárni a zenekaron, ahol nincs erkély, sem nyitott páholy. Ez cseppet sem volt ínyére annak az embernek, akinek földszinti zártszéke volt a Bouffes Színházban, és megvolt a helye az Opera alsó páholyában. (…)

Amikor 1895. októberében Ferenc József – aki többek között a Horvátország apostoli királya címet is viselte – kiszállt különvonatából, elégedetten kocsizhatott végig Zágrábon. A császár legendásan híve volt a rendnek, s ezért a Monarchia városai is egyfajta katonás rend szerint fejlődtek. A birodalom legkülönbözőbb pontjain ugyanott volt a hasonló stílusban épített indóház, a nagyszálló és a kórház. Egyedülálló jelenség, hogy az akkoriban megnyitott színházak közül majdnem félszáz került ki egyetlen bécsi iroda, a Fellner és Helmer tervezőasztaláról. Ferenc József éppen az ő legújabb alkotásuk, a Horvát Nemzeti Színház (Hrvatsko Narodno Kazaliste) megnyitására érkezett Zágrábba. „A város legbecsesebb gyöngyszeme!” – mondotta az uralkodó, miután jelképesen beverte az utolsó szöget a színház falába. Az ilyenkor elmaradhatatlan ünnepi szónoklatok után a király és a díszes vendégsereg a horvát nemzeti operát, Ivan Zajc: Nicola Subic Zrinjski című művét tekintette meg. (Az opera néhány éve Pesten is látható volt a zágrábi társulat előadásában, Zrínyi címen.) A krónikák nem említik meg, hogy a császár távozott volna az első szünetben, mint tette azt néhány évvel korábban, az Operaház megnyitásakor. Ferenc József háromnapos látogatását egyetlen incidens árnyékolta be. Zágráb ekkor a Magyar Királyság része volt, ezért természetesen piros-fehér-zöld zászlóerdőbe öltöztették az uralkodó tiszteletére a várost. Ez nem tetszett a nemzettudatukra ébredő diákoknak, akik felgyújtottak egy magyar lobogót és az kiabálták: „Éljen a horvát király, Franjo Josip!”, „Éljen Jellasics!”, valamint az “Abzug magyarok!” A csendőrség gyorsan szétzavarta a diákokat, a császári vonat pontosan indulhatott Bécs felé.

1941 óta kiáltják minden január elsején, a világ talán leghíresebb zenekarának tagjai a Musikverein felvirágzott nagytermében: Prosit Neujahr! A politikailag nem különösebben kényes ízlésű osztrák karmester, Clemens Krauss 1939-ben egy szilveszteri ifjabb Johann Strauss koncerttel kívánt vidám mosolyt varázsolni honfitársai arcára. A kísérlet bevált, s ebből lett az immáron több mint hét évtizedes múltra visszatekintő Bécsi Újévi Koncert sorozat. A Császárváros derék nagypolgárai végigülték a keringőket miközben német katonák masíroztak a Ringen (1945-ig), s miközben szovjet katonák masíroztak a Ringen (1955-ig). Clemens Krauss csak áll rendíthetetlenül a pulpituson és vezényelt haláláig (Az 1946 és 47-es koncerteket kivéve, ekkor ugyanis kicsit nácitlanították éppen.).

A Caruso életét feldolgozó könyvek hosszú polcokat tölthetnek meg. Számtalan hivatásos és félhivatásos szakíró vizsgálta a világ talán leghíresebb énekesének életét a legkülönfélébb szempontok szerint. Akad a kötetek között tudományos és bulvár is szép számmal. Akad azonban egy, ami még hiányzik a könyvek közül: az, amit egy pszichológusnak lenne érdemes megírnia. Végigelemezni a nagy tenorista életét, ugyanis igen tanulságos lenne megnézni Caruso lelkének alakulását. Számtalan esetet ismerünk, amikor a művészi nagyság nem áll arányban az emberi nagysággal, azaz olykor jelentős művészek is lehetnek igen egyszerű és gyarló emberek. Az utóbbi évtizedekben, ha eszünkbe jut az olasz tenorista, általában a felvételein kívül csak A nagy Caruso című olykor levetítésre kerülő szirupos életrajzi filmben ábrázolt téves mítosz alakjára tudunk emlékezni. Talán felesleges is említeni, hogy a látványos és sztárokban bővelkedő amerikai film csak sarokpontjaiban van köszönőviszonyban Enricónk valódi életével. A film azonban vitathatatlanul megtette hatását, hiszen nagyban ennek köszönhető, hogy az énekes alakja tovább élt az emberek tudatában.

Nemrég, amikor Angerer Margitról írtam, azt hittem, hogy az ő ifjúságánál bonyolultabb történetbe nem fogok egyhamar belefutni. De – ahogyan ez lenni szokott – már a következő „elfeledett énekes” élete is hatalmas csavarokat és fehér foltokat tartogatott. Gyenge Anna Kézdivásárhelyen született, a lexikonok szerint 1890. április 19-én, vagy 1894. március 20-án (Néhol az 1884-es, - egyébként irreális - dátum szerepel.). Mindez kissé különös annak tükrében, hogy a Csík megyei polgári leányiskola (ma Petőfi Sándor Általános Iskola) IV. osztályának előmeneteli és mulasztási naplójában, az 1907/08-as tanévben születésnapjaként 1893. április 20. van feltüntetve. Anna édesapja, (miklósvári) Gyenge János igen hamar meghalt, anyja második férjével, Vitos Károly hadnaggyal talán súrlódásai lehettek a leánynak, mindenesetre gyorsan Kolozsvárra küldik tanulni (Valószínűleg Csíkszeredára is járt, s egy másik verzió szerint pedig a székelyudvarhelyi a Tanítóképzőben is megfordult.). Minden bizonnyal itt láthatott életében először színházat, mely iránt életre-szóló szerelemre lobbant. Akkoriban szokás volt, hogy a csinos, ám vagyontalan lányok színésznőnek álltak, hogy ott feltűnve, minél előbb jó partit tudjanak maguknak csinálni. Anna igen fiatalon, tizennégy évesen Pestre került, Rákosi Szidi legendás színiiskolájába. A növendéket úgy Szidi mama, mint fia, Beöthy László, - a Király és a Magyar Színház akkori igazgatója - igen tehetségesnek találta. Hamar felléptették az évtized operett-sikerében, a János vitézben, ahol Medgyaszay Vilmától vette át Iluska szerepét. Ezután 1911-ben Krecsányi Ignác szerződtette két évre temesvári társulatába, mely nyaranta Budán is tartott előadásokat. Gyenge ekkor ismerkedett meg Rosner Dezső bankárral, akivel 1912-ben házasságra lépett, s egy zord februári estén Krecsányi hiába várta színházban a lányt, szálláshelyéről hozták a hírt, hogy Amerikába szökött. Az előadás elmaradt.

Azt hiszem, generációmnak egyik meghatározó „színházi” élménye, amikor általános iskolásként rendszeresen elrángatták a fél iskolával együtt az Andrássy úti Állami Bábszínház valamelyik szörnyűséges előadására. Hogy a nyomorult tanulók csendbe üljék végig az izgalmasnak ítélt tanmeséket, az előadások előtt mindig kijött valaki a függöny elé, és elmesélte, hogy majd bepillanthatunk a kulisszák mögé. Valamiért én akkor azt hittem-reméltem, hogy a gügye mese helyett a színházi varázs titkaiba avatnak be. Ez persze sosem történt meg., így a bábszínházi matinék rendre dupla csalódással záródtak. Enyhet legfeljebb a kakasos nyalókák adtak, olykor rágógumival a piros állat szíve helyén. Azt hiszem, a lelke mélyén minden nézőt izgat a kulisszák mögötti zárt és titokzatos világ. Ha a szomszédasszony unokája balettozni tanul és szerepel a Diótörőben, vagy az egyik kolléganő fia statisztál a Barátok köztben, úgy érezzük, hogy egy kicsit a mi is részesei vagyunk a dolognak. Valószínűleg ugyanezért fogynak tisztességes példányszámban a nagy művészek (ön)életrajzai is. Hátha kiderül róluk valami. Közelebb kerülhetünk az Ismeretlen Világhoz.

T, mint Traviata Érdekes megfigyelni, – s ez nem csupán itthoni jelenség – hogy a Traviata előadásoknak egészen másfajta közönsége is van, mint a többi operának. Nemcsak idős házaspárok, úgynevezettet operabarátok vagy turisták töltik meg a színházakat, hanem fiatalok is. Az embernek olyan érzése van ha rájuk néz, mintha egy beteljesülés előtti estén Violetta történetével akarnák megpecsételni (bevezetni?) a kapcsolatukat. Mintha egy kis könnyezés és egy jó vacsora után a lányok (valamiért úgy érzem, általában ők veszik a jegyet) kicsit megtisztulnának, „Lám így is lehet csinálni! Ez velünk is előfordulhatna.” A fiúk talán csak annyit éreznek, hogy a kötelező kultúrprogram és a kiadós hagymás rostélyos után végre mindent szabad. Hosszú volt az út, amíg a párizsi kurtizánról szóló opera a bukástól és a megbotránkozástól eljutott az elfogadáson át a világszerte legkeresettebb operák közé. Mert bizony hatalmas merészség volt az 1850-es években Verditől, hogy kortárs színdarabot zenésített meg, egy olyan nőről, akinek életvitele igen távol állt az operába járó közönség akkori társadalom-felfogásától. Nem szabad elfelejteni, hogy az özvegy komponista ekkoriban vidéki birtokán együtt élt Giuseppe Strepponi énekesnővel, s ezt a vadházasságot sem nézte jó szemmel a közvélemény. Az 1853-as velencei bemutató másnapján így írt Verdi: „A Traviata tegnap este meg bukott. Nem tudom, ki a hibás érte, én vagy az énekesek. Az idő majd eldönti.” Eldöntötte.

Nem tudom, ki ismeri a svédek egyik hagyományos édességét, a Hercegnő tortát. A Prinsesstårta néhány réteg levegős piskótából, tejszínhabból és tejszínes vaníliakrémből áll, a tetejére pedig néhány milliméter vastag – általában halványzöld – marcipán kerül. Amikor a Svéd Királyi Balett Csipkerózsika előadása után egy kellemes cukrászdában kihozták a tortát, azt gondoltam, ennél tökéletesebben nem is lehetett volna materializálni az imént látottakat. Igen dekoratív, édes, kellemes, csak egy csöpp hiányérzetünk marad utána, nem hagy az emberben mély nyomot. Hogy hol ettünk jó Sacher tortát, öt évvel később is meg tudjuk mondani, eredetiségnek ez a fajta lehetősége is hiányzik valahogy a Prinsesstårtából.