Caruso

A Pesten igen népszerű Richard Wagner zenederámái közül a Trisztán és Izolda, meglepően késő, csak 1901 novemberében került az Operaház színpadára. A gondosan előkészített produkciót Kerner István vezényelte és Alszeghy Kálmán rendezte. A címszereplő párt Karel Burian és Vasquez Italia énekelték, teljesítményükről a gyakran fanyalgó pesti kritika egyértelmű csodálattal ír. Ám a főpróbáról a Pesti Napló nem feltétlenül tisztelettel emlékezett meg…

A főpróbák látogatóit nagy örömmel töltötte el az a reform, hogy az Operaház Trisztán és Izolda főpróbáját tizenegy óra helyett féltíz órára tűzte ki. – Bravó! – mondogatták – így legalább idején ebédelhetünk. Lám akárhogy szidják is az Opera vezetőségét, mégis van benne érzék a gyakorlati dolgok iránt! A közönség tehát a könnyű reggeli kávéval kibélelve leült – klasszikus zenét élvezni. Megjegyezzük, hogy amikor Wagner ezt a darabot írta, így gondolkozhatott: - Ezek az anti-wagneristák folyton szidnak, pedig még nem is hallották az igazi Wagnert. Nohát majd írok én nekik valamit, hogy legalább legyen mit szidniok!

Az óramutató a déli tizenkettő felé hajlott, amikor az első felvonásra ráborult a függöny. A karmester félig aléltan hanyatlott vissza a székébe.  A trombitások záporpróbát rögtönöztek a trombitáikkal, a közönség soraiból pedig néhány sápadt alak imbolygó léptekkel vánszorgott a kijárás felé… Kezdődöütt a második felvonás. Az egyik énekes kénytelen volt markírozni a szerepét, mert a közelgő éhtifusz szimptómáit érezte, a közönség pedig izzó tekintettel tapadt az elsősorbeli urhölgyre, aki előbb óvatosan körülnézett, aztán fölhajtotta a pöttyös fátyolát és beléharapott egy sóskiflibe. Délután három órakor véget ért a második felvonás és a közönség összeszedve minden erejét, kimenekült, hogy valami harapnivalóval mulassz el aléltságát.

Csak a harmadik sorban állott szilárdan, mint az őserdők tölgye, összefont karokkal egy zordonarcu férfiú. Elszántan összeszorította ajkait és némán, panaszhang nélkül, rohamosan fogyva, de törve nem, várta be a harmadik felvonást, amelynek félnégy órakor volt vége. Ez a férfiu sportkörökben általánosan ismert alak. Egy ízben hordóban legurult a Niagara-zuhataggal, gyalog átvándorolt a Szaharán, harcolt a lázadó szudániak ellen, kétszer volt sárgaláza Brazíliában és egy alkalommal egy törött hajó roncsairól úszva menekült a Csendes-oceán egy lakatlan szigetére… Nem csoda, hogy végig kibírta a főpróbát.

1901. november 27., Pesti Napló

A cikket az eredeti helyesírás megtartásával közöljük.

Jó kétszáz éve jött divatba az elmúlt idők művészeti alkotásainak múzeumokban való gyűjtése. Aztán egyre több dolog - még a mindennapi használati tárgyak is - jutott hasonló sorsa. Lassan mindent megpróbálunk mániákusan megőrizni, akár van értelmük, akár nem. Pedig a tárgyak egykori jelentéstartalmuktól megfosztva korántsem árulnak el annyit magukról, mint azt feltételeznénk. Egy adott korról jóval beszédesebbek például az írásban rögzített visszaemlékezések. Nagy és kis emberek papírra vetett sorai arról, hogy számukra mi volt fontos egykor, ők hogyan látták a világot. Ezekből a sokszor apró részletekből sokkal közelebb kerülhetünk egy adott korhoz, mintha tárgyak halmazát nézegetnénk. Például Bourgogne strázsamester emlékezései az oroszországi hadjáratról sokkal beszédesebbek, mint a Musée de l'Armée bármelyik Napóleon kiállítása. Egy bizonyos életkor felett, ha az illető agya friss, szinte kötelező lenne kikérdezni az idős embereket az életükről, tapasztalataikról.

Az 1956-os események, illetve azok utóhatása olyan cezúrát képeznek a magyar operatörténetben, mely a mai napig nincs teljesen feldolgozva. Az Operaház művészi állománya úgy megcsappant az októberi eseményeket követő időszakban, hogy hónapokig csak nehézkesen tudtak előadásokat tartani a két színházban. Talán ennél is érdekesebb, hogy mi történt azokkal a művészekkel, akik elhagyták hazájukat. Nagytöbbségük a húszas-harmincas éveikben járt, Tóth Aladár által gondosan felépített karrierrel, mégis elzárva az áhított Nyugattól. Ilyen művész a ma nyolcvanadik születésnapját ünneplő Tamássy Éva.

A színházak nem véletlenül zárnak be nyáron. A művészeknek is szükségük van pár hetes kikapcsolódásra. Ám ezzel a lehetőséggel nem mindenki él. Van, aki a tűző napon is próbál, hogy aztán esténként feketére maszkírozva izzadjon tovább. Mások gyönyörű parkokban, csodálatos ruhakölteményekben adnak gálákat. Roberto Alagna ezúttal is önálló utat választott. Little Italy címmel összegyűjtötte kedvenc slágereit, hogy Franciaország különböző pontja megörvendeztesse vele a közönséget. Augusztus 14-én Fréjus újjá épített ókori amfiteátrumában tartott nagyszabású estet.

1956. novemberének közepén sáros, szögecses bakancsban egy harmincegy éves asszony lépi át az osztrák-magyar határt.  Az útjába kerülő orosz katonákat némi kenőpénzzel és rummal fizeti le. Disszidens honfitársaihoz hasonlóan először ő is Bécsbe került, majd Párizsba. Ide követi a kislánya is a következő év tavaszán. A találkozásról megrendítő fotó-sorozat készült, melyet a Getty Archívumban őriznek. Csinády Dóra Magyarország vezető balerinája volt ekkor. Egy mára legendássá vált nemzedék csillaga, Patócs Kató, Kováts Nóra, Pásztor Vera, Szarvas Janina, Müller Margit, Lakatos Gabriella és Kun Zsuzsa kortársa. Budapest kedvencei közül csak az utóbbi kettő fejezte be a pályafutását itthon, a többiek az első adandó alkalommal távoztak. Kelet-európai népszerűségüket feladva, választott hazájukban több-kevesebb sikerrel érvényesültek. Családjukat, iskolájukat, színházukat hátrahagyva magányosan próbáltak érvényesülni a nagyvilágba, ami elől elzárta őket a vasfüggöny.

Csinády Dóra 1925-ben született Budapesten. Mint operaházi kortársai közül szinte mindenki, ő is Nádasi Ferenc mesteriskolájából került a színházba. Már tizenöt éves korában fellép az Operában, mint tánckari növendék, ekkor még Teodóra keresztnévvel. A ranglétrán fokozatosan emelkedik, első kisebb szólószerepét 1942. decemberében, Delibes Sylviájának felújításában táncolja. A nagy kiugrás a világháború után következik be. Ekkor sorra kapja a főszerepeket az új egészestés szovjet és magyar balettekben. A diótörő, a Párizs lángjai, A hattyúk tava, A bahcsiszeráji szökőkút, a Coppélia, a Keszkenő és a Bihari nőtája lírai hősnői kerülnek néhány év alatt a repertoárjába. A színház sztárolja, a közönség imádja, a kor honi lehetőségeihez képest mindent megkap. 56-ban mégis itt hagyja az aranykalitkát. Hannoverben telepedik le, ahol egy ideig táncol, majd tanít. Vissza sohasem nézett, egykori kollégáival sohasem kereste a kapcsolatot, nem nézett vissza az általa választott úton. Néhány napja hunyt el, nyolcvanhárom éves korában.

Fotó: Operaház, Archívum, A hattyúk tava, Fülöp Viktorral, 1951.

Egy nappal a 78. születésnapja után csendben elhunyt Nagy Ferenc karmester. Aki rendszeresen látogatta az Operaház előadásait az elmúlt évtizedekben, bizonyára számos alkalommal látta őt, hiszen 1971-től három évtizeden keresztül volt a színház egyik legsokoldalúbb dirigense. Karigazgatóként kezdte működését a színházban. Első vezénylései is a nagy kórusoperákhoz, - elsősorban Verdi műveihez – kötődtek, de fokozatosan az Operaház széles repertoárjának nagy részét birtokba vette. Szerény, csendes ember volt, aki számára a színház elsősorban munkahely lehetett, nem pedig a magamutogatás eszköze. Kicsi, fegyelmezett mozdulatokkal vezényelt, kerülte a látványos, „karmesteres” gesztusokat. Előadás közben sohasem temetkezett a partitúrába, szeme mindig az énekeseken nyugodott. Ha Nagy Ferenc vezényelt, az művészek és a közönség is mindig biztonságban érezte magát, az ő előadásai sohasem estek szét.

Nemrég egy francia zenetudós látogatott meg, aki Vincent d’Indy Jean Hundaye alcímet viselő, 1874-75-ben keletkezett 5. szimfóniájának partitúráját kereste. A különös név a mi Hunyadi Jánosunkat takarja, s kutató nem akarta elhinni, hogy a mű sohasem jutott el Magyarországra. Végigjárva Budapest összes lelőhelyét, végül mindössze egy Erkel színházi Hunyadi László és egy Pomádé előadással gazdagabban tért haza. A tudós felfedezte, hogy d’Indy felhasználta művében a Hunyadi nyitányának néhány motívumát. Ha ez így van, érdekes, hogy hogyan jutott hozzá annak idején Erkel művének kottájához a hazánkban sosem járt francia szerző és miként gondolhatta azt a zenét a „Hunyadiak motívumának”.

Az idei Verdi bicentenárium kiváló alkalmat ad arra, hogy az olasz komponista operáira új, 21. századi közönségnek szóló színpadra állításban csodálkozhassunk rá. A Theater an der Wien július elején mutatta be az Attilát. A darab rendezésére Peter Konwitschny-t, a német operajátszás hetven felé járó fenegyerekét kérték fel. A bécsi előadás ismét azt mutatta meg, hogy megfelelő előadásban Verdi művei napjainkban aktuálisabbak, mint valaha. Kérdés, hogy erre mennyire nyitott a közönség. Szeretnek-e határok nélküli szellemi kalandokban részt venni, vagy inkább ragaszkodnak az egykori képeskönyv-operajátszáshoz? Az Attila premierjét tisztes ordibálás kísérte, többen kikérték maguknak, hogy az adófizetők pénzén ilyen produkciót kelljen nézniük. Mielőtt fölényesen rávágnák, hogy lám, „nyugaton” is elegük van a nézőknek a modernkedésből - bár úgy hírlik, még az sem kizárt, hogy magának, Konwitschny-nek a keze van az akcióban, így követelvén egy kis plusz figyelmet legújabb rendezésének. A sorozat második előadásán már nyoma sem volt a bekiabálásoknak, a derék adófizetők érezhetően önfeledt örömmel merültek el a rendező által temetett képregényvilágban.

Miközben a komolyzenei világ Verdi és Wagner bicentenáriumával van elfoglalva, Olaszországban egy másik jelentős évfordulót is ünnepelnek. Augusztus 10-én lesz száz éve, hogy maestro Tullio Serafin intésére az ókori veronai amfiteátrumban felcsendültek az Aida dallamai. Noha a legenda szerint már az 1850-es években is tartottak egy-egy operaelőadást, az igazi show, minden szabadtéri operafesztivál ősapja idén jubilál. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, milyen hatalmas vállakozás lehetett 1913-ban elmozdítani az évszázadok alatt életveszélyessé vált köveket, színpadot ácsolni, világítást, öltözőket, ülőhelyeket varázsolni a majd kétezer éves amfiteátrumba. A megnyitó előadáson a kor két zeneszerző óriása, Puccini és Mascagni is részt vettek, sőt Mascagni volt az első élő komponista, akinek műve, A kis Marat az Aréna műsorára került. Rajta kívül azóta csak Saint-Saëns, Giordano és Zandonai részesült ebben a kiváltságban. Puccini művei közül a Turandotot mutatták be elsőnek 1928-ban, Gyenge Annával a címszerepben. A fesztivál csak a két világháború alatt szünetelt, igazi virágkora az 1940-es évek végétől a 70-es évekig tehető. Ekkoriban minden nyár valódi sztárparádéval kápráztatta el a Veronába látogatókat. Több évnyi útkeresés után mostanában ismét markáns arcot kapott a fesztivál. Jelszava a „minden eszközzel teltház” lett. Még ha nem is túl szimpatikus ez, be kell látnunk, hogy egy ekkora vállalkozás csak így lehet valamennyire rentábilis, hiszen esténként tizenöt ezer, azaz a három hónapos nyári szezon alatt mintegy félmillió jegyet kell értékesíteni. Az ember nehezen ért egyet azzal, hogy egy operaelőadás ne legyen sokkal több, mint turista attrakció, de be kell hogy lássuk, még most is igazi olasz produkciót kapnak a látogatók, annak minden előnyével és hátrányával. A közönség már nem biztos, hogy megérti A trubadúr cselekményét, de tetszeni fog neki a cigányok kalapácsolása és az apácák mécses-erdeje. S talán pár héttel később a tv-ben futó pizza reklám alatt futó strettát is felismerik…

Titkon azt reméltük, hogy megfeledkezik róla a halál. Hogy még sokáig ünnepelhetjük különböző születésnapokon és jubileumokon, ahogy tettük azt szinte minden évben. Aztán 2009. szeptember 27-én, az Operaház megnyitásának 125. évfordulója alkalmából rendezett gála után hazament és sírva fakadt. „A színpadon lett volna a helyem!”- ismételgette görcsösen. Emberemlékezet óta minden jelentős eseményen színpadon állt. Ez volt az élete. Közben generációk nőttek fel alakításain. Hogy Melis György énekel az Operaházban éppen olyan természetesnek tűnt, mint az, hogy az olykor nevet váltó Andrássy úton ott áll az Operaház épülete. Az utolsó énekművész volt, akit egy ország ismert és szeretett. Minden előadásán – és csak Pesten, több mint kétezerszer lépett színpadra – azonnal rá tudott hangolódni a közönségére. Az első perctől egy nyelvet beszéltek. Hogy csinálta? Rejtély. De a nézőtéren ülők mindig úgy érezték, csak nekik játszik, csak hozzájuk szól. Tapsai nem hasonlíthatók a mostani brávókkal tarkított előadásvégi kényszeredett sikerekhez, azokból a tapsokban még a közönség őszinte hálája és szeretete áradt a művész felé. Pedig ő nem tett semmit ezért a szeretetért. Nem kellette magát tv műsorokban, nagy interjúkat ritkán adott, magánéletét diszkrét homály fedte. Operaénekes volt, nem médiaszemélyiség. Sokan próbálták megfejteni egyedi művészete titkát. Ösztönös tehetség lehetett. Amit tudott, nem tanulható, nem adható tovább. Énektechnikáját és színpadi játékát megfoghatatlan egyszerűség jellemezte. Gesztusai bárki másnál értelmüket vesztették volna, annyira eggyé forrtak vele az évtizedek alatt. Hangjával, ezzel az összetéveszthetetlen barna bársonnyal, mindent ki tudott fejezni. Szerepeit felesleges lenne felsorolni, mindegyikben egyedi és utánozhatatlan volt. S miközben bejárta a fél világot, egy ország kedvenceként tisztelte, ő megmaradt annak az egyszerű szarvasi parasztembernek, akinek született. A nagyvárosban oly szokatlannak ható bölcsességét onnan hozta magával. Egyik jubileumán megajándékozták egykori Háry kosztümével. A szépnek szánt gesztusnak tulajdonképpen sok értelme nincs, mit is kezdjen a művész egy levetett, elnyűtt jelmezzel? Melis ekkor sem jött zavarba, a maga egyszerűségével, annyit válaszolt a dagályos köszöntőre: „Azt szeretném, hogy ebben a ruhában temessenek el. Így, ha majd az Úristen színe elé kerülök, látni fogja, hogy ki voltam, és mit csináltam.” Dermedt csend. Az fogadta akkor is, amikor az egyik utolsó évadnyitó társulati ülésén színház éppen aktuális vezetője hízelegve a mikrofonhoz vezette. „Most kezdem az ötvennyolcadik évadomat. Utánaszámoltam, a tizenharmadik igazgatómat szolgálom. Én már azt se tudom, ki ül itt.” – és mindig mesélő, hatalmas kezével legyintett egyet az úrhatnám igazgató felé. A direktor ettől a kézmozdulattól szűnt meg a társulat vezetője lenni, Melis leradírozta a magyar operajátszás térképéről. Egy régi világból maradt itt utolsó hírmondónak. „…a tizenharmadik igazgatómat szolgálom.” Szolgálom. Ha a titkát keresünk, ebben az egyszerű szóban találhatjuk meg. Szolgált minket a Jóistentől kapott tehetségével. És amikor már nem tudott tovább szolgálni, kisétált az Operaházból egyszerű fabotjára támaszkodva, és meghalt. Nyuszi bácsi, mindent köszönünk!