A politikai rendőrség letartóztatta Novák Erzsébetet, az Operaház volt büfébérlőjét. Novák Erzsébet lakásán a nyomozó detektívek valóságos Hitler-múzeumot találtak, ezenfelül tele volt a lakás náci és nyilas propaganda – nyomtatványokkal. Az Operaházban jól ismerték Novák Erzsébet szélsőjobboldali működését. Az 59 éves vén lány szenvedélyes feljelentő volt. Számtalan panasz merült fel ellene, ezek alapján a Népbíróság elé kerül.
Szabadság, 1945.VI.6.
A nyilas büfésné és hitlerista kutyája
Novák Böske a politikai rendőrségen
Az Operába járó közönség jól ismerte Novák Böske büfébérlőnőt, aki, miközben politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenkinek egyforma méregdrága áron adagolta a mikroszkopikus szendvicseit, lelkes híve volt Hitler Adolfnak. Talán ez a politikai rajongás nyilvánult meg abban is, hogy alig tett sonkát a sonkászsemlyébe, mert hiszen tudvalevő, hogy a Vezér is vegetáriánus volt. Legfeljebb emberhússal élt, de ezzel annál bőségesebben. Novák Böske a nagy Adolf tiszteletére betanította arra, hogy, a „Führer” szóra náci köszöntésre emelte fel a lábát. Nem tudjuk, hogy az elsőt-e, vagy a hátsót. Az operaházi büfésnő politikai rajongásában azonban súlyosabb dolgokat is elkövetett. Egész sereg embert feljelentett és a Gestapó kezére juttatott – a nyomozás adatai szerint. Most ő került a politikai rendőrségre, amely átadja a népügyészségnek.
Kossuth népe, 1945. VI.7.
Amikor másféle hete egy ismerősömnek említettem, hogy Münchenbe megyek, az operarajongás ürügyén oly sokat utazó ifjú az alábbi – szó szerint idézett – megjegyzéseket tette a bajor fővárosra: „az a München de egy ótvar város”, „az a sok mocsok bevándorló...”, „igazából lassan kezd olyan lenni Európa, mint egy nagy olvasztótégely”, „egy szó, mint száz, Németországot is szétrohasztották a törökökkel”. Egyre növekvő döbbenettel olvastam a sorokat. Hogyan vélekedhet így egy világot járó harminc körüli fiatalember, akinek a származása és múltja korántsem olyan tiszta, mint teszem azt Stolzingi Walteré? Honnan ez a gyűlölet és vakság? München valójában Európa egyik legszínesebb városa, melyet a háború után nagyrészt vendégmunkások építettek újjá Aki ma nem dolgozik Németországban, egyszerűen éhen hal. És, aki megnézi egy-egy szombat délután a bevásárlásból hazatérő csadoros asszonyokat, láthatja, hogy akkora pakkokkal sétálnak, melyet egy kelet-európai közalkalmazott aligha engedhet meg magának. A migráció problémaköre természetesen jóval mélyebb és szerteágazóbb, minthogy ezen a blogon akárcsak érintőlegesen is érdemes lenne belemerülni, de néhány fölényesen odavetet mondattal sem kulturált kezelni.
Megnyugtató érzés volt körbenézni a müncheni Zeneakadémia, a Bayerische Theaterakademie August Everding operaénekes mesterszakosainak vizsgaelőadása előtt. Pedig a helyszín, a Reaktorhalle, egy atomreaktornak épült, de végül sohasem beüzemelt betonépülete nem a legmegnyugtatóbb helyszín, ahogyan Alena Georgi díszlete sem az, melyet Michael Obst: Solaris című kamaraoperájához tervezett. Ellenben öröm volt látni a közönséget. Az átlagéletkor harminc év körül lehetett, üres helyek pedig nem maradtak a kétszáz fős teremben, egy kortárs mű harmadik előadásán. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a figyelemmel végigkísért másfél órás előadást akkora ováció követte, mely népszerű operák után is ritkaság, nyugodtan szögezhetjük le: Münchenben a zenés színházra való nevelés mára meghozta a gyümölcsét. Jár színházba egy értő és érdeklődő fiatal réteg. Nem tudjuk, hogy mennyien vannak, mennyien maradnak húsz év múlva, de talán felesleges eljátszani a gondolattal, hogy vajon egy kortárs operára Pesten elkelne-e négyszer kétszáz jegy.
Jeles évfordulóhoz érkezett a honi operatörténet, ma ünnepeljük Gyurkovics Mária születésének centenáriumát. Emlékezünk, noha igen kevesen maradhattak, akik még valóban emlékeznek a jeles koloratúrszoprán egy-egy legendává magasztosult alakítására. Harminc évvel ezelőtt, 1983 júniusában emléktáblát helyeztek el a XI. kerület, Budafoki út 81-es számú ház falára, ahol Gyurkovics Mária 1913. június 19-én megszületett. Az egyik pályatárs, a ritkán megszólaló, Melis György emlékezett kedves pályatársára akkor. Talán hitelesebb, ha dátumok és szerepek felsorolása helyett ebből a szép beszédből idézünk néhány gondolatot:
A múlt héten a nemzetközi és a hazai sajtót is bejárta Natalie Dessay visszavonulásának híre. A döbbenetnél talán csak a sajnálkozók hangja volt erősebb - köztük is természetesen azok kezdtek a leghangosabban siránkozni, akik évek óta a francia koloratúrszoprán hanyatlásáról beszéltek. Talán a legnehezebb kérdés egy művész életében, hogy mikor kell abbahagyni a pályát. Hány olyan énekest láttunk, akinek már nem kellett volna, nem lett volna szabad fellépni, de egészséges önkritika hiányában színpadra léptek, miközben a kedves közönségük rajongása lassan szánalommá fajult. Dessay nem várta meg ezt az időt, maga döntött úgy, negyvennyolc évesen, hogy felhagy operai karrierjével.
Talán egyetlen zeneszerzőről se jelent meg annyi könyv, mint Wagnerről a művészről és az emberről. Pedig olykor a számtalan elemzés helyett elég, ha magához a szerzőhöz fordulunk és az ő sorait olvassuk el figyelmesen. A nürnbergi mesterdalnokok ősbemutatója 1868. június 21-én volt Münchenben. A vígopera műsoron tartását ma is kevés színház engedheti meg, így el lehet képzelni, miféle kihívást jelenthetett ez százötven évvel ezelőtt. A gigantikus vállalkozás kizárólag II. Lajos bajor király segítségével jöhetett létre. Wagner pontosan tudta, mit köszönhet az érzékeny lelkű királynak. Éppen ezért lehetett különösen nehéz a Mesterdalnokok próbaidőszaka, ugyanis ekkor derült fény a komponista és Cosima viszonyára. Liszt lánya ekkor még a kiváló karmester Hans von Bülow felesége volt – aki történetesen az ősbemutatót vezényelte. II. Lajost, – aki talán többet érzett Wagner iránt mint csodálatot és barátságot – olyannyira megrendítette védence magánélete, hogy utána nyolc évig nem is találkozott vele. A király 1868. augusztus 25-én ünnepelte huszonharmadik születésnapját. Wagner a jeles alkalomra elküldte a Mesterdalnokok kézzel írt partitúráját egy verses ajánlóval kiegészítve. Érdemes elolvasni, általa közelebb kerülünk Wagnerhez, a költőhöz, az udvaronchoz és az emberhez.
A genovai Traviata premier nem a megszokott forgatókönyv szerint kezdődött. A függöny előtt Fabio Luisi, az est karmestere jelent meg, a teljes ének- és zenekar kíséretében. Hosszú beszédben tiltakozott a színházat ért és a színházra váró megszorítások ellen. Miután a frakkos-jelmezes társaság levonult, egy kisebb csoport érkezett, s állt meg karba tett kézzel a nézőtérrel szemben: a szakszervezeti urak. Hasonló tartalmú, ám kevésbé árnyalt tiltakozásukban már konkrét nevek és meg nem tartott ígéretek is elhangzottak számadatokkal alátámasztva. Farkasszemet nézve Genova premierközönségével közölték, hogy nekik bizony itt most sztrájkolniuk kéne, de a színház szeretete és a nézők megbecsülése jeléül ezt egyelőre mellőzik. Némi taps után távozott a kis társaság is . A Teatro Carlo Felice a 2012/13-as évadban mindössze harminchat előadást tart. A társulat műsorán kizárólag remekművek – Don Giovanni, Turandot, Macbeth, Rigoletto, Traviata – szerepelnek, ezen kívül egy szentpétervári balett-trupp az elmaradhatatlan Hattyúk tavával és valami milánói vándortánccsoport egy Hamupipőke adaptációval. Ha megnézzük a többi olasz színházat, nem sok városban tartanak ennél számottevően több előadást. Az opera bölcsőjében úgy tűnik ma már nem annyira fontos a nagyra nőtt gyermek.
A 
Az Ariadné Naxosz szigetén a világon mindenhol az egyik leggyakrabban játszott Richard Strauss opera. A listát valószínűleg A rózsalovag vezeti, után jön a Salome és az Elektra. Ez hazánkban sincs másképp, A tábornagyné és a júdeai hercegkisasszony története 250-250 előadás körül jár, az ógörög tragédiáé mindössze 50 körül. A többi Strauss opus alig ért meg négy-öt előadást a bemutatásuk idején. Az Ariadné Naxosz szigetén eddig két produkcióban szerepelt az Operaház műsorán. Először gróf Bánffy Miklós rendelte meg az újdonságot, de az I. világháború miatt végül csak 1919. április 19-én zajlott le a magyarországi bemutató, állítólag Reinitz Béla népbiztos szorgalmazására. Különös dátum ez! A háborúnak vége, de az ország éppen a Tanácsköztársaság „dicsőséges százharminchárom napját” nyögte. A színházak a „nép” kezébe kerültek, nemrég 
Ma van Otto Klemperer születésének a megdöbbentően sokadik – száz-huszonnyolcadik – évfordulója. Nyáron lesz negyven éve, hogy matuzsálemi korban, nyolcvannyolc éves korában feladta teste a több évtizedes küzdelmet a betegségekkel. Sorsüldözött ember volt Otto Klemperer, a zseni, a bolygó zsidó. Az akkor éppen Németországhoz tartozó ma lengyel Boroszlóban született, Zürichben halt meg, noha valódi köze egyik országhoz sem volt. Nem tudom, volt-e egyáltalán hazája, állampolgárságát sűrűn cserélte. Mint köztudott, Németországon, Amerikán és Nagy Britannián kívül huzamosabb időt, mintegy három évet töltött Budapesten is. A kritikusok, akik akkoriban még majdnem szabadon írhattak, hol csodálták, hol átkozták. Azt, hogy 1947 és 50 között aranykor köszöntött a pesti zenei életre csak évekkel a távozása után állapították meg. A háború után is izgalmasabb volt a provinciának a gumicsizmában vezénylő óriás, mint a zseni jelenlétének rögzítése. Az egykori Magyar Rádió felvette a karmester előadásainak egy részét, csodák csodája, ezek meg is maradtak és a 80-as évek elején kiadásra is kerültek. Néhány pesti előadás-felvétele Lotte Klempererhez került, aki egy német gyűjtőnek ajándékozta azokat. Az úr maga adta ki a felvételeket, így további négy teljes pesti előadás – Cosi fan tutte, Hoffmann meséi, Lohengrin és A nürnbergi mesterdalnokok – vált közkincsé.