Caruso

„Den fliegenden Holländer lasst in Ruh!” – énekli igen bölcsen Frau Mary. A bolygó hollandit lassan valóban „hagyni” kellene. Az elmúlt évtizedekben a „legkönnyebb” Wagner-operáról majd’ minden bőrt lenyúztak, mára a mű szinte ki lett filézve. Jót tenne tehát a Hollandinak, ha pár évig nem szednék elő, egyszerűen azért, mert a téma nem különösebben aktuális, hiszen a férfi-nő-megváltás Bermuda-háromszögének aspektusai mára már unalomig ismertek. És legalább ekkora probléma maga a zene, mely – különösen Wagner későbbi műveinek ismeretében – az újszerű forma és a szellemes vezérmotívumok ellenére agyonjátszottnak, unalmasnak és porosnak hat – meglepő módon olykor Weber, sőt Marschner sokat pihent, közel sem remekműveinek (Oberon, Hans Heiling) tükrében is.

A hollandi: Iain Paterson - fotó: ©Wilfried Hösl

Nürnberg. Az újjáépített fachwerk házikók és a történelem legfontosabb perének városa. Itt éltek a hosszú szakállú bölcs céhmesterek és az itteni Zeppelin-mezőn őrjöngött a nagygyűlések sok tízezres tömege. Az ódon Szent Katalin templom előtt éppen néhány tucatnyian a független Palesztináért tüntetnek, míg a Staatstheater homlokzatán néhány nappal korábban izraeli zászló lobogott. A szombat délutáni jóléti megveszekedett vásárlási lázban azonban egyik kiállás sem sokakat érdekel. Látszólag fontosabb az akciós farmer és a grillkolbász, az orosz turisták és a népviseletes hagyományőrzők pedig együtt állnak sorba az olcsó dürümért. Este viszont a Hitler parancsára (és olykor személyes felügyelete mellett) átalakított operaházban egy a Führer által betiltott Hindemith-operát játsszanak, a Mathis, a festő-t. A polgárság pedig zsúfolásig megtöltötte a színházát, és már a szünetben feltűnően hosszan tapsoltak. Valahogy így fest a rothadó kapitalizmus a polgári Európa közepén 2023 őszén.

Nyári Zoltán (Albrecht) és Samuel Hasselhorn (Mathis)
fotó: @Pedro Malinowski

A fociedzőséghez és az operarendezéshez mindenki ért – legalábbis addig, ameddig a lelátókon vagy a képernyők előtt kell a témáról okoskodni. Amikor azonban a nem szakemberek olykor valódi lehetőséget kapnak, általában kudarcot vallanak. Könnyű kijelenteni, hogy: „Ezt így én is meg tudnám rendezni!” Valójában azonban az operarendezés nagyon is bonyolult szakma (függetlenül a mindenkori végeredménytől), melynek alapjaival a rendre méltatlankodó „operabarátok” sajnos éppúgy nincsenek tisztában, mint például a műfaj területére átránduló koreográfusok, prózai- vagy filmrendezők. A zenés színház ugyanis egyedi koordináták szerint működik, s aki ezeket az alapokat nem sajátítja el, szinte bizonyos, hogy csapdába esik. Ez történt a török származású, de Olaszországban élő világhírű kiváló filmessel, Ferzan Özpetekkel is, aki 2019-ben, a Teatro San Carlóban állította színpadra a Pillangókisasszonyt. A produkció egy sorozat erejéig idén ősszel új szereposztásban ismét látható volt Nápolyban.

A nyitójelenet (főpróba) - fotó: @Teatro di San Carlo

1940 novemberében több mint egy éve tombolt a II. világháború, melyről ekkor már Budapesten is sejteni lehetett, hogy tébolyában és pusztításában minden korábbit felül fog múlni. Mindeközben élt magányosan egy asszony Gellérthegy-aljai otthonában és szinte minden irodalmi előzmény nélkül kiírt magából egy 540 oldalas, kerek nagyregényt: Amikor a lélek felszabadul… A könyv se többről, de kevesebbről sem szól, mint amit szerzője a címben ígér. A lassan hömpölygő történet főhőse egy Ayleen nevű hiperérzékeny hegedűművész, aki édesanyja halála és komponista vőlegénye öngyilkossága után pszichésen és művészetében összeomolva egy salzburgi luxushotelben próbálja visszasimogatni a lelkét az életbe – és a koncertpódiumra.

Adler Adelina 1927-ben (forrás: Operaház Emléktár)

„Cherubini mint klasszikus mester és új, egyéni út kialakítója, örökké ragyogni fog a művészet történetében. Komoly, gyakran a sötét töprengésig az; mindig a legélesebben jellemző eszközt választja, ennélfogva ragyogóan színgazdag. Óriás az átfogó gondolatban és az egyes részletekben… néha szaggatottan, odavetett ötletekkel dolgozik, de az alapeszmében mindig összefüggő” – állapította meg igen találóan a kortárs Carl Maria von Weber, aki nemcsak sikeres komponista volt, hanem gyakorló operakarmester is. A Faniska 1806-os bécsi ősbemutatója után pedig Haydn és Beethoven(!) is koruk legnagyobb zeneszerzőjeként ünnepelték az olasz származású, de Párizsban kiteljesedett Luigi Cherubinit.

Médée: Sonya Yoncheva - fotó: @Bernd Uhlig (2018)

„Ismerik Rudi Stephant? Hallották már Az első emberek című operáját?” – kezdte szellemes videó-ismertetőjét a júliusi premier előtt Konrad Kuhn, az Oper Frankfurt dramaturgja. Bartók és Kodály országában vélhetően egyedül az elképesztő tudású (ám tudását Fafnerként őrző) Mesterházi Máté felelt volna két igennel a fenti kérdésekre. Ám ezúttal nincs okunk szégyenkezni a Zeneakadémia könyvtárában megbúvó tudor káprázatos műveltségével szemben. Rudi Stephan nevét ugyanis német operai berkekben sem sokan ismerik – vagy legalábbis ismerték eddig.

Fotó: © Matthias Baus

Számos tanulságos kérdést vet fel a svájci Frank Martin (1890–1974) II. világháború alatt befejezett A varázsital (Le vin herbé) című műve. Már a műfaji megjelölés is érdekes, hiszen a komponista „világi oratórium”-ként aposztrofálta szerzeményét (miként például Haydn az Évszakokat). Ennek megfelelően 1942-ben Zürichben egy koncertteremben került bemutatásra, majd hat évvel később a Salzburgi Ünnepi Játékokon Fricsay Ferenc vezényletével operaként is színpadra állították. A mű kötődés-mentességét jelzi az is, hogy előbb franciául, majd Frank Martin műfordításában németül csendült fel.

Fotó: © Barbara Aumüller (2020)

...vetette fel a legenda szerint valaki Kellér Dezsőnek, mire a komikus visszakézből rávágta: „Egyet mondjon!” Talán Márton Dávid, a Berlinben végzett és Európa-szerte keresett rendező (aki éppen csak Magyarországon nem tette le eddig alkotói névjegyét) is ismerte a bonmot-t, mely akár a legutóbb Freiburgban bemutatott Pergolesi hören (azaz Pergolesit hallgatni) című előadásának mottója is lehetne.

 Inga Schäfer - Fotó: @Britt Schilling

„Nemcsak a nagyközönség, de az operabarátok sem tudják, hogy milyen egyedülálló gyűjtemény van az Operaház földszintjén, az úgynevezett zenekari dohányzóban, ahová nemigen jut be a publikum. Ez a boltíves, hosszú, két részből álló folyosó őrzi az Operaház arcképcsarnokát. Háromszáz falra festett életnagyságú fej díszíti, és keletkezésének szinte kalandos története van. Még a háború előtt tagja volt az Operaház kórusának Rippl-Rónai Sándor, a festőművész öccse. Szeretett jól élni, sokat költött, és gyakran nem volt elég a gázsija. Festegetett. (…) Egy nap az Operaház zenészdohányzójában üldögélt az öreg Ney Bernáttal és néhány muzsikussal. Tréfából a falra rajzolta vázlatosan Ney arcmását…” – így kezdődik Kristóf Károly cikke Az Est című népszerű napilap 1939. újévi számában. És így indult annak a világviszonylatban is egyedülálló, jelenleg Arcképcsarnok nevet viselő különleges, és a nagyközönség elől ma is elzárt folyosónak a története, melynek alkotóinak kiléte – éppen ezidáig – néhány évtizedre még a színház emlékezetében is feledésbe merült.

Az Operaház Arcképcsarnoka (2015)
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár

Mégiscsak a 20. század egyik legszebb operája a Wozzeck. Úgy tűnik, Alban Berg lassan százéves zenedrámáján egyelőre nem fog az idő. (Jellemző módon, amikor 1945-ben Richard Strauss összeállította Karl Böhm számára a német színházak repertoárjára vonatkozó ajánlását, az akkor már 20 éves Wozzeckről inkább „megfeledkezett”, és a modernség határát – hogy, hogy nem – a saját műveinél húzta meg.) Berg remekművének egykori zenei újszerűsége és forradalmi gondolkodása ma éppen olyan erősen hat, mint tehette keletkezése idején – története, figurái aktuálisak, sőt, fájdalmasan elevenek. Döbbenetes belegondolni, hova jutott néhány röpke évtized alatt az opera műfaja: a verizmo jelmezes parasztjai helyett élő prolidráma született. Annak ellenére, hogy a másfél órás opus semmiképpen sem nevezhető közönségbarátnak és előadása hatalmas energia befektetéssel jár, a színházak mégis rendre műsorra tűzik az operát. S ha nem is fut nagy szériákat és nem is ostromolják érte a pénztárakat, aki jegyet vált, tudja, mire érkezik, és nem is távozik csalódottan.

Michael Pflumm (Kapitány) és Thomas Essl (Wozzeck) – fotó: © Nasser Hashemi