Caruso

Az idei évadban világszerte 13 színház tűzte műsorára a Parsifalt. Az előadások jelentős része – a tokióit kivéve – Húsvét hetéhez köthetők. Nagypénteken hét színház játszotta Wagner ünnepi színjátékát, Bécsben csütörtökön és hétfőn, míg Wuppertalban és Zágrábban szombaton adták. Ez többek között azt is jelenti, hogy idén mindössze 13 művész énekelhette végig a Parsifal elképesztően hosszú főszerepeit. Az operaénekes vagyonát márpedig a megtanult szerepekben tartja, s a fentiekből az következik, hogy Wagner utolsó művének szólamait nem a legjobb befektetés torokba ültetni. A másik kérdés, hogy egy színháznak ilyen minimális előadásszám mellett mennyi időnként éri meg felfrissíteni a Parsifal produkcióját. Hiszen mégiscsak az egyik legmélyebb és legsokoldalúbb értelmezésre módot adó operáról van szó.

Meglepően későn, csak tegnap hirdette meg következő évadját a Wiener Staatsoper. Erre bizonyára jó okuk volt. Dominique Meyer igazgató mellől sorra tűnnek el az egykori harcostársak. Franz Welser-Möst főzeneigazgató az évad elején távozott a színháztól, a tegnapi sajtótájékoztatóra pedig Manuel Legris balettigazgató is beteget jelentett.

Igazgató legyen a talpán, akinek Németországban, a több mint 80 operát is játszó színház között sikerül egyedi műsorrenddel előállni. A Frankfurttól alig félórai vonatútra lévő Gießenben például évek óta ezen munkálkodnak. Az idei szezonban a Szöktetés a szerájból mellett olyan ritkaságokat lehet látni a kisvárosban, mint a Linda di Chamonix, A legnanói csata és egy Ernst Krenek opus. A helyi közönség hozzá van szokva az efféle darabokhoz, így a hat-nyolc teltház garantált. Ha pedig másra vágynak, alig egy órai útra több színház műsorából válogathatnak – ráadásul Németországban operajeggyel a vonat is ingyenes…

Első pillanatra nagyon meglepő az a tény, hogy noha az Aida nem csak világszerte, de Budapesten is az egyik legtöbbet játszott opera – csak az Operaház több mint kilencszázszor tűzte eddig műsorára – mégis mindössze ötféle rendezést láthatott belőle a közönség az elmúlt 130 év alatt. A magyarázat nagyon egyszerű: a publikum jelentős része a szép díszleten és a nagy felvonuláson kívül nem sokra kíváncsi Verdi remekművéből.

Spannraft Ágoston díszletrajza

Kolonits Klára nemrég elmesélte egy riportban, hogy cd-jét az Operaháztól kapott kamaraénekesi címnek köszönhetően tudta kiadni. Nem szabad elsiklani emellett a természetesnek tűnő kijelentés mellett. A fenti mondat ugyanis nem kevesebbet takar, mint azt, hogy egy művész a váratlan és megtisztelő plusz díjazásából nem új autót vett, nem festette ki a lakását és nem utazott Balira, hanem maradandó kulturális értéket hozott létre. Ez pedig több mint ritkaság napjainkban. Történt mindez egy olyan korban, amikor emberek képesek felháborodni, ha ezer forintért nem Metropolitan minőségű előadást kapnak a II. János Pál pápa téren, vagy ha a világ legköltségesebb előadásait nem nézhetik meg az ingyenes videó-megosztón. Kolonits Klára úgy döntött tehát, hogy egyedi és maradandó módon örökíti meg magát – művészete csúcsán.

Operába menni mindig ünnep, de különösen izgalmas, ha A Rajna kincsét adják. Itt aztán szabadjára engedheti a fantáziáját az alkotó és a néző. A „nagy felnőtt mesekönyvnek” nincs két egyforma olvasata világszerte. Óriások, víz alatt úszkáló sellőt, békává változó törpe, ködhídon vonuló istenek – aligha van opera, ami ekkora kihívás elé állította a mindenkori tervezőket. Wagner nagystílűen Előjátéknak aposztrofálja a művet, de a négy képből álló darab jóval több, mint a germán mitológiai négyesfogat szimpla felvezetése. A Rajna kincse abszolút hím soviniszta darab, a törpék, istenek és óriások nem tekintenek a nőkre egyenrangú társként. A sellők csak vágykeltő elérhetetlen lánykák, Freia is csak az almái miatt fontos, a házsártos Fricka később kap nagy szerepet, Erdáról pedig néhány percre liftezik fel a pincéből. A világ sorsát három férfi, Wotan, Loge és Alberich alakítja.

Néhány napja múlt hetven éve, hogy Sámy Zoltán – aki jó eséllyel pályázhatna „az Operaház legdicstelenebb igazgatója” címre – elhunyt. Sopron bombázáskor, 1945. március 4-én, menekülés közben, autójában érte a halálos találat. Sámy életrajzát sem életében, sem azóta nem tartotta senki szükségesnek megírni, így csak igen kevés adat maradt fent róla. Ráadásul, akik segíthetnék a kutatást szemérmes hallgatásba burkolóznak. Mintha ahelyett, hogy az illetékesek megírnák a nyilas uralom hónapjait, inkább igyekeznek úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Így nem is kell szembenézni vele.

A Magyar Állami Operaház gazdagon dekorált belső terei között is kitűnik a büféterem - korabeli elnevezéssel első emeleti foyer vagy társalgó - díszítettsége. A mennyezeten lévő id. Vastagh György (1834-1922) által készített három szekkó – a helyiség funkciójához illeszkedően - Bacchus születését, neveltetését és diadalmenetét ábrázolja. A művésznek ez volt az első falképmegbízása, ugyanúgy, ahogy az oldalfalak dekorációjával megbízott Feszty Árpádnak (1856-1914) is. Az ő alkotásainak születése és szellemi fogantatása igen érdekes, így érdemes alaposabban megvizsgálni őket.

Feszty Árpád 1882-ban kapott megbízást arra, hogy a büféterem oldalfalát öt –Bacchus történeteit ábrázoló - szekkóval díszítse. Az Operaház építési bizottsága a képek hátterének megfelelő megalkotásához szükségesnek érezte, hogy a művész „antik tájakat” tanulmányozzon, így 1883 elején Itáliába küldte a festőt. Itt Feszty számtalan vázlatot készített és az eredeti koncepciót is megváltoztatta, valamint úgy döntött, hogy kilenc falképet készít az eredetileg terve vett öt helyett.

Az 1870-ben született ifjabb Lehár Ferenc, ha akart volna, sem kerülhette volna el végzetét. Apja a Monarchia egyik legkiválóbb katonakarmestere volt, aki számára magától értetődő volt, hogy gyermekét is efelé a pálya felé terelje. Ferencet már 12 évesen felveszik Prágába, Európa egyik legjelentősebb konzervatóriumába. Hegedűsnek képezik, de közben a szabályzatot áthágva zeneszerzést is tanul Zdeněk Fibich-től, korának jelentős cseh mesterétől. Ekkoriban a prágai operaházak műsorát Smetana és Dvorák művei uralják, a Német Színház karmestere pedig a huszonéves Gustav Mahler. Ebben a közép-európai talajban gyökerezik Lehár művészete.

Az utókor ma is megütközéssel fogadja azt a tényt, hogy Rossini Sevillai borbélya az 1816-os római ősbemutatóján hatalmasat bukott. Talán nem ismerte egyből föl a közönség a majd’ 200 éves vígopera elsöprő vitalitását? Vagy épp ellenkezőleg, azonnal megérezték, hogy egy olyan vígopera született, ami el fogja söpörni régi kedvencüket. Paisiello 1782-es világsikert aratott és állandóan repertoáron tartott Sevillai borbélya után előállni ugyanazzal a témával istenkísértés volt. Az ifjú titán Gioacchino győzedelmeskedett, idősebb pályatársa remek vígoperája lassan a feledés homályába veszett. Olykor azonban – elsősorban a ritkaságokat kereső színházak – feltámasztják a Paisiello művet. Így tett idén februárban a Theater an der Wien, amely egy Beaumarchais Figaro trilógiával örvendezteti meg a bécsi közönséget (A Mozart-féle Figaro házassága után egy igazi csemege, Darius Milhaud La mère coupable – A bűnös anya című háromfelvonásosa is látható lesz.).