Caruso

Az USA történelmének egyik meghatározó diskurzusa a „bőrszín kérdése” körül zajlott az elmúlt több mint száz évben. A mostani elnökválasztás kapcsán, mikor az új elnök beiktatásával egyidőben az Egyesült Államok első színes bőrű vezetője köszönt le, érdemes végignézni, hogy egyes elnökök hogyan tüntették ki figyelmükkel az afro-amerikai művészeket. Valószínűleg James Buchanan (1857-1861) volt az első, aki fogadott egy színes bőrű zongoristát, a vak csodagyereket, Tom Wigginst. Utódja Rutherford Hayes (1877-1881) Marie „Selika” Williams koloratúrszopránt hallgatta meg, míg utódja Chester Arthur (1881-1885), akinek felesége maga is alt énekesnő volt, a Fisk Jubilee Singers együttest fogadta, akik spirituálékkal szórakoztatták az egybegyűlteket. Benjamin Harrison (1889-1893) és vendégei pedig Sissieretta Jones, „a fekete Patti” énekében gyönyörködhettek. Mindezek a fellépések természetesen nem többek, mint az elnökök szórakoztatására rendelt műsorok.

1. Az első színes bőrű művésznő, aki valóban kapcsolatba lépett az Egyesült Államok elnökével Marian Anderson volt. A legendás művész már 1936-ban fellépett a Fehér Házban. Amikor Anderson lányai politikai tevékenységére hivatkozva nem engedélyezték koncertjét a washingtoni Constitution Hallban, Eleanor Roosevelt segítségével a Lincon-emlékmű előtt rendezték meg azt a hatalmas ingyenes szabadtéri koncertet, melyre a jelképes helyszínen több mint 75.000 ember volt kíváncsi 1936 húsvét vasárnapján. Anderson többek között az amerikai himnuszt is elénekelte.

Radnai Miklós születésének 125. évfordulóján, a mai újévi koncerten, majdnem 70 évnyi hallgatás után először csendült fel Radnai-kompozíció az Operaház színpadán, Az infánsnő születésnapja keringője. Szabó Ferenc János – a színház készülő jubileumi kötete számára készülő – kutatásai nyomán kirajzolódni látszik a teljes zeneszerzői életmű, melyből – jelen tudásunk szerint – ezidáig egyetlen percnyi hangfelvétel sem készült. A komponista szerzeményeinek lelőhelye ismert és bárki számára hozzáférhető, így semmi akadálya sincs annak, hogy a 20. század elejének egyik elfeledett magyar kismestere, Bartók, Kodály, Dohnányi és Kálmán Imre kortársa alkotásai újra megszólaljanak.

Székesfehérvár és Pozsony ősi koronázó városok után Ferenc József volt az második - II. Lipótot 1970-ben a Helyőrségi templomban koronázták -, akinek fejére 1867. június 8-án a budai Mátyás templomban került a Szent Korona. A szertartáson Liszt Ferenc frissen elkészült Koronázási miséjét játszották, ám az bécsi Udvar nem bízhatott a Nemzeti Színház zenekarában, ezért inkább áthozták a szólistákat és a Hofoper ének- és zenekarát, akiket Gottfried Preyer másodkarmester vezényelt. A mise megírására maga Liszt ajánlkozott, de inkább csak az egyház, mint az Udvar részéről támogatták. A komponistát, noha a bemutató előtti napon Ferenc József-renddel tűntették ki, hivatalosan nem hívták meg a koronázásra, azaz műve premierére, csupán a Nemzeti Zenede karzatjegyével jut be a templomba. A sikert azonban végül mégis a komponista zsebelte be: „A budavári Mátyástemplomtól kezdve […], a Dunaparton keresztül az Eskü-térig a nép százezrei képeztek sorfalat […]. Mindenki várta […] a királyi menet megindulását. De ezt egy elementáris erővel kitört éljendörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. […] Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, amint a kétfelé osztott nép sorfalai közt haladt, […] folyton hajlongva a tömegeknek e nem várt spontán megnyilatkozó ovációjára, mely láthatólag ép úgy meglepte, megindította, mint egyszersmind feszélyezte is. De hát nem szabadulhatott s egész hazáig ki nem térhetett előle.” – írta Ábrányi Kornél.

Több mint figyelmesség a Komische Oper illetékesei részéről, hogy a Sevillai borbély előadása után távozó vendégeket nagy halomba rakott, izélésesen csomagolt bonbonokkal bocsátják útjukra a berlini éjszakába. Az a vízió ugyanis, amit Kirill Serebrennikov rendező felvázolt, éppen azzal szembesíti a színház jegyvásárlóit, hogy az általuk támogatott európai kultúra a végnapjait éli, s a következő generáció számára például egy Rossini opera már semmit sem fog jelenteni. Jót tesz ilyenkor egy kiváló csoki, amíg a kedves néző a látottakon elmélkedve sétál a Brandenburgi kapu felé a ködös Unter den Lindenen.

Furcsa otthonosságot érez a nyüzsgő, ezerarcú Berlinben a közép-európai vándor, amikor betéved a legendás Komische Operbe. Ennek oka, hogy az egykori Metropol-Theatert is a Fellner és Helmer cég tervezte, s az átépítések ellenére ugyanaz az érzet fogja el a látogatót, mint a Vígszínházban, a grazi operában, vagy a zágrábi Nemzeti Színházban. Ami azonban elsősorban megkülönbözteti a Komische Opert keletebbre fekvő testvéreitől, az a közönsége. Aki Berlinben világsztárokat vagy grandiózus előadásokat akar látni, nap, mint nap megteheti a Deutsche Operben vagy a Staatsoperben. Ez a teher sosem nyomta az 1947-ben Walter Felsenstein által alapított színházat (a közönségforgalmi területek egyetlen műalkotása a lépcsősor tetején figyelő rendező fejszobra). Ide az első perctől kezdve azok jártak, akik jó rendezéseket akartak látni egy összecsiszolt együttes előadásában. Mindez napjainkban – amikor Barrie Kosky vezetésével számos Év Operaháza és egyéb hasonló díjjal büszkélkedhetnek – sincs másképp. Különleges összetételű közönség, melybe gondosan összeöltözött uracsok éppúgy elférnek, mint az NDK pamutipar elnyűhetetlen remekeiben pompázó kisnyugdíjasok, vegyes összetételű német és migráns párok (a Komische Oper talán az egyetlen európai színház, ahol a székekbe szerelt feliratozón a török nyelv is kiválasztható…). A nézőket mégis estéről estére-eggyé forrasztja az az opéra comique-i nevetős-gyomorszájba vágós nyitottság, mely a második császárság óta a műfaj egyik specialitása. Aki a Komische Operbe vált jegyet, nem botránkozik meg semmin, hiszen tudja, hogy a szigorú feltételek mentén kiválogatott-kiérlelt produkciók magas szellemi nívója gyakran párosul tabudöntögetésekkel.

Két márványszfinx őrzi az Operaház bejárati csarnokát. Egyiptomi nemeszkoronával ékesített fejüket méltóságteljesen emelik a magasba, és igen kevesekkel állnak szóba. Közel negyed évszázados ismeretség kellett ahhoz, hogy bizalmasak legyenek hozzám.  A Dalszínház utca felé eső szfinx egy ködös, decemberi estén kiöntötte nekem kőszívét és az alábbiakat mesélte:

1882-ben születtünk Budapesten. Édesanyánk makulátlan erkölcsű, hófehér carrarai márványtömb, édesatyánk a müncheni képzőművészeti iskolában nem sokkal korábban végzett szobrászművész, Stróbl Alajos volt. Keresztatyánknak Ybl Miklóst kérték föl, aki az általa tervezett Operaház kiugró portikusza melletti – később rólunk elnevezett – teraszokat kívánta velünk ékesíteni. Amíg távoli unokatestvéreink, az egyiptomi templomok előtt lévő szfinxek feladata a gonosz erők távoltartása volt ezektől a szent helyektől, addig nekünk is hasonló funkciót szántak, így a zene templomának, az Operaháznak jelképes őrzői lettünk.

1911. december 7-én, éppen 105 éve, hogy megnyitotta kapuit Budapest új színháza, a Népopera. Városvezetők, színigazgatók, építészek, laikusok és szakemberek törik rajta a fejüket azóta is, hogyan lehetne a mindennapi üzemben jól működtethető játszóhelyet faragni az építményből.

Történt ugyanis, hogy a századelőn a főváros színházat akart építtetni a Józsefváros külső részén. A feladathoz megtalálták a vállalkozókat, akik aztán gyorsan fel is húztak egy impozáns, Bayreuth mintájú és méretű színházat a kérdéses területen… csak sajnos Bayreuth jól átgondolt arányai és erényei nélkül. Mi pedig – ha már így esett – ahelyett, hogy lebontanánk az egészet, és építenénk a helyére egy kisebbet, praktikusabbat, szebbet, azóta is küzdünk az épülettel. Több mint 100 éve igyekszünk helyrehozni a hibákat. Erről szól ez az írás.

Tavaly ősszel újította fel a bécsi Staatsoper Verdi Macbethjét. A produkció akkor tíz előadást ért meg, idén decemberben pedig újabb négy estén szerepel a repertoáron. Ilyen előzmények után igen erős indítéka kellett, hogy legyen Roland Geyer igazgatónak, hogy a konkurens Theater an der Wienben is műsorra merje tűzni a nem-legfelkapottabb Verdi operák egyikét. Két érv képzelhető el a direktor döntése mellett, az egyik, hogy más szerepre nem tudta befűzni a hajlott kora ellenére még mindig húzónévnek számító Plácido Domingót, a másik pedig, hogy rendezőként olyan koncepciót talált ki, amit mindenképpen megvalósításra érdemesnek ítélt abban a színházban, ahol az elmúlt évtizedben az izgalmas bécsi operaelőadások születtek.

Erős felütéssel kezdte az idei szezonját a grazi operaház, amikor első premierként a Trisztán és Izoldát tűzte műsorára. A mindössze harmincnyolc éves Nora Schmid, akinek ez a második önálló évadja Ausztria második legnagyobb operaházában, látszólag igyekszik folytatni elődje, a Bregezi Fesztivál élére került Elisabeth Sobotka jó érzékkel kiválogatott újdonságokra nyitott irányvonalát. Mindazonáltal első pillantásra több mint merészségnek tűnik Wagner legstatikusabb zenedrámáját egy pályakezdő rendezőre bízni, úgy, hogy a címszerepekre is olyan művészeket kértek fel, akik korábban még nem énekelték a hatalmas szólamokat. A színház igényességét jelzi, hogy a kitűzött bemutató előtt másfél évvel felkérték a magánénekeseket és számolatlanul biztosítottak számukra a korrepeticiót.

Különös kettősség jellemzi a Lammermmori Lucia pesti előadás-történetét. Részben Donizetti operája – amit 34 év híján az Operaház állandóan műsoron tartott – mindössze négy rendezést ért meg, s ezáltal minden tekintetben repertoár darabnak tekintendő, részben nagyon nehéz úgy tekinteni rá, mint poros repertoár darabra, hiszen a címszerepet szinte minden előadáson olyan kivételes művésznők énekeltek, akiknek fellépése a parádés szólamban általában ünneppé avatta az estéket.