Aki jelen lehetett 1995. október 20-án a Szegedi Nemzeti Színház Turandot premierjén, sohasem fogja elfelejteni azt az estét. Egy ember életében meglehetősen ritkán adódik olyan alkalom, amikor megérzi, hogy egy történelmi pillanat részese, egy műfaj történetében még kevésbé gyakoriak az efféle a mérföldkövek. Márpedig a szegedi este ilyen volt. A húszas évei elején-közepén járó müncheni főiskolás Kovalik Balázs első szárnypróbálgatásával olyan távlatokat nyitott, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak idehaza. A premier napjától datálhatjuk a magyar operajátszás történetének rendszerváltását. A Turandottal – bármilyen naivnak is tűnik helyenként a mából a produkció – a hazai operarendezés több évtizedes elmaradását átugorva Kovalik megmutatta, mi módon lehet egy operához viszonyulni, hogyan lehet egy darab mélységeit, kódjait fejtegetni, kérdéseit feszegetni. A siker hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy Peking népe ünnepelte a három kérdést megfejtő Ismeretlen herceget. Az előadásvégi ováció alatt egyetlen ember ült karba tett kézzel a földszíni bejáró melletti páholyban: az ország színházi tótumfaktuma, Vámos László, aki képes volt évente sokezer kilométert autózni, hogy mindenütt jelenlévőnek láttassa magát. A koros rendező látszólag értetlenül állt a siker és az előadás előtt, mely annyira nem illeszkedett becsontosodott értékrendjébe. Ha rajta múlt volna, Kovalik sohasem kerül fel Pestre. Vámos azonban félévvel később meghalt, a Turandot pedig 1997 óta az Operaház kultikussá lett előadása. Lassan húsz éve divat Kovalikot nézni. Rendezései a közbeszéd részévé váltak, olyanok is elmennek az előadásaira – színházba járók vagy „pusztán” értelmiségiek –, akik korábban finnyásan kerülték a műfajt.
Mindezek tükrében Kovalik hatalmas kihívásaként élhette meg, hogy a lipcsei opera éppen Puccini utolsó művére kérte fel a két évvel ezelőtti Árnyék nélküli asszony sikere után. Egy rendező két út között választhat, ha karrierje során újra találkozik egy darabbal: mindent ugyanúgy csinál, mint korábban (nincs ember, aki meg tudná mondani egy Zeffirelli Bohémélet-felvételről, hogy mikor és hol készült), vagy egészen új utakat keres. Kovalik Balázs, noha megtartotta az 1995-ös Turandot néhány gondolatát, látványban és mondanivalóban a korábbitól gyökeresen eltérő előadást hozott létre. Folytatván a tavalyi Macbethben is követett utat, az operát alapanyagnak kezelte, hogy arra építve mesélje el saját vízióját. A rendező különleges párhuzamot vélt felfedezni az 1919-ben bemutatott Árnyék nélküli asszony és az 1926-os Turandot között. Mindkét szecessziós-egzotikus mese a világháborút követő kiábrándulás szülötte, főhősnőik, a Färberin és Turandot viszolyognak attól, hogy betöltsék a számukra rendelt ősi szerepet: nem akarnak asszonnyá válni. Az előadás látványvilágának hangulati hátterét Fritz Lang 1927-es némafilmje, a Metropolis adja. Heike Scheele díszlete egy fehér áttetetsző méhkas, ahol egyszerre van minden rejtve és mégis minden látható. A nép a színpad aljáról az odúiba vagy a középen fenyegetően forgó hatalmas propeller által a halálba menetelhet, míg magasan fölötte, „ezüst hídon” él a császár és kiválasztott környezete. Sebastian Ellrich jelmezei nem az 1920-as évek tudományos fantasztikus világát idézik, sokkal inkább egy nem is olyan távoli falanszter képét vetítik elő. A nép és az uralkodó környezete feketében, a katonák szürkében, a császár és Kalaf fehérben vannak, színeket csak Turandot (vörös), Liú és Timur (zöld) kap.
Leonardo Caimi és Olena Tokar
Kovalik Balázst - miközben minden szereplőjét önálló sorssal ruházza fel-, elsősorban Turandot illetve a nép sorsa izgatja. A rendező visszaállította a patriarchális társadalmi rendet azzal, hogy Altoumot nem a szokásos roskatag bábcsászárként ábrázolja, hanem hideg, cinikus diktátorként, aki hatalma megtartása érdekében használja a kérdésfeltevő lányát is. Létezhet-e jövedelmezőbb üzlet a hercegi vágóhídnál!? Altoum hatalmát szolgálja az erős hadsereg éppenúgy, mint a katonai parancsnok Mandarin és a munkájukba belefáradt élveteg miniszterek. Az akaratától megfosztott, félállati sorban tartott, halálra dolgoztatott vak-napszemüveges népben, ha emberi érzések támadnának (mint a Holdkórus alatt), azokat a rendszer azonnal véráldozattal fojtja el bennük. Ebben a világban nincsenek rítusok, csengettyű, füstölő vagy virágszórás. Gyerekek sincsenek. Egyetlen szőke kisfiú, a „Perzsa herceg”, (pontosan úgy öltöztetve, félmeztelenül, piros nadrágban, mint Az árnyék nélküli asszony meg nem született gyermeke) a propeller-vágóhídon végzi, hogy aztán a Gyerekkar megszólalásai alatt ott „kísértsen” Turandot és Kalaf között.
A világtól elzárt, ám titokban a nép közé vegyülő túlsúlyos és önbizalom hiányos Turandotnak esélye sincs, hogy emberi érzésekkel találkozzon. Már az első találkozásukkor megérinti őt az Ismeretlen, akinek, arca van és merészen néz rá. Sokkal hosszabb utat tud így bejárni a Jéghercegnő az első csókig. Kapcsolatuk csúcsa az intim tükörszobába helyezett Kérdés-jelenet, ahol a zárt térben próbálják egymást és önmagukat megismerni. Ám Kovalik lipcsei Kalafja nem feddhetetlen hős. Inkább felelőtlen, irányíthatatlan kalandor, akinek nem elég, hogy a miniszterek segítségével megtudja a három megfejtést, keresztülhúzva számításaikat, tovább játszik Turandottal, míg a csók utáni fináléban egyszerűen faképnél hagyja a császárlányt. Timur már Pesten sem volt a megszokott vak aggastyán, a mostani előadásban az előzött uralkodó abszolút tetterős férfi, akit Liú – miközben Kalafért lángol – minden elképzelhető módon (ki)szolgál. Az apa-fiú-rabnő szerelmi háromszög tovább bonyolítja a szereplők érzelmi életét. A nép érzékenységét felkorbácsolja Liú halála, és tiltakozásuk jeléül mellé fekszenek a földre. A vészhelyzetet csak fokozza a csók által önmagára talált Turandot győzelmi mámora. Altoum hatalma meginogni látszik, s ezt a pillanatot használja ki a Mandarin, hogy elvágja a diktátor torkát. Az emberek napszemüvegüket levéve, összekapaszkodva riadtan tekintenek a jövőben, s a magára talált és magára maradt Turandot sorsa is kérdéses…
Egy ennyire precízen átgondolt-átforgatott koncepció hatalmas koncentrációt igényel a színpadon levőktől. Az est legnagyobb sikerét jogosan az énekkar aratta (karigazgató: Alessandro Zuppardo), aki maximális odaadással vetette bele magát a produkcióba, úgy, hogy közben gyönyörűen is szólt. Hasonlóan elképesztő hangzásélményt nyújtott a Gewandhausorchester, pedig Matthias Foremny karmesternek semmifelé önálló mondanivaló nem jutott eszébe Puccini partitúráját lapozgatva.
Leonardo Caimi és Jennifer Wilson
Jennifer Wilson nyilatkozatai szerint eddig 27 különböző rendezésben énekelte a címszerepet. Az eltelt évek alatt valószínűleg olyan mélyen beült a figura, hogy az új értelmezéssel nem mindig tudott mit kezdeni, s olykor csak zavartan pislogott a zenekari árok felé. A legendásan nehéz szólammal erős küzdelmet folytatott az amerikai szoprán, s ha a hangokkal nem is, a dallamívekkel adós maradt a premier estéjén. Leonardo Caimi pontosan olyan Kalaf volt, ahogy azt egy átlagos olasz tenortól elvárják világszerte. Kellemes színű, könnyed tenorját jól adagolva eregette, s amikor nem énekelt (vagyis széttárt karokkal gesztikulált) játszani is képes volt. A húszas évei végén járó ukrán Olena Tokar eszményi Liú alkat, szépszínű lírai szopránján úgy énekelte a szólamot, ahogy azt a legnagyobb művészek felvételein hallhatta. Randall Jakobsh igazi macsó Timurjánál nem volt zavaró az enyhén favágószerű hangadás. Martin Petzold megérezte, és ki is aknázta a császár parányi szólamában a jutalomjáték lehetőségét. Jonathan Michie, Szergej Piszarev és Keith Boldt magabiztosan beültetett miniszterhármasa úgy bonyolult a szólamokba, mint a színpadi játékokba látható örömmel vetette bele magát. Seijong Chang Mandarinja végig kellő súllyal nehezedett a birodalomra.
A Miniszter-terzett
A lipcsei közönség szokatlanul forró ovációval köszönte meg a Turandot premierjét. Az ünneplés nemcsak évtizedek óta nem játszott remekműnek és a hazai ének- és zenekarnak szólt, hanem az egyszerre látványos és mai problémákat feszegető produkciónak is.
Fotó: © Tom Schulze
