Caruso

A Christian Thielemann nevével fémjelzett Semperoper kiemelten támogatott állami színházként nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a német operairodalom számos alkotását tartsa repertoárján. A „kötelező” remekműveken – azaz a Drezdához szorosan köthető Weber, Wagner és Richard Strauss opusokon – kívül olyan nem első vonalba sorolt, s éppen ezért nem gyakran hallható művek is színre kerülnek, mint A vadorzó (Lorzing) a Doktor Faust (Busoni), vagy a szomszédos Csehországból A ravasz rókácska és a Swanda, a dudás (Weinberger). Szépen illeszkedik ebbe a sorba a Királyi gyermekek, Humperdinck operája.

November 5-én nagy sikerrel mutatta be a Semperoper balettegyüttese a Don Quijote című táncjátékot. Az előadás alapjául szolgáló Petipa – Minkus darabot Aaron S. Watkin koreografálta át együttese számára. A darab új librettót kapott, így a történetbe több epizód visszakerül Cervantes eredeti regényéből.  Az előadás a 17. Spanyolország helyett a Franco diktatúra idején játszódik, s ez módot ad arra, hogy az est betanító karmestere, Mikhail Agrest Manuel de Falla legnépszerűbb kompozícióival dúsítsa a partitúrát. A díszleteket és jelmezeket Patrick Kinmonth tervezte. A premieren a főszerepeket a színház vezető művészei: Christian Bauch (Alonso Quxano / Don Quixote), Sangeun Lee (Dona Duulcinea del Toboso), Melissa Hamilton (Juanita Sanchez / Sancha Panza), Svetlana Gilevs (Aldonza Lorenzo) és Simon István (Miguel Basilio) táncolták.A fotókat Ian Whalen készítette, az előadás adatlapja megtekinthető: itt.

Jelenet az I. felvonásból

A balettigazgatók néhány éve előszeretettel tűzik műsorra Ludwig Minkus és Marius Petipa közös alkotását, a Don Quijotét. Spanyol temperamentum, tüzes déli ritmusok, néhány jól kiosztható, hálás szerep – és az egyik legbárgyúbb mese, amit csak balettszínpadon el lehet képzelni. Fájdalommentes este a klasszikus balettre vágyó közönségnek, hiszen mire a kocsijukhoz érnek, már semmire sem emlékeznek a látottakból… Mindezek ellenére (vagy éppen mindezekért) világszerte tombol a Don Quijote láz, mely most Drezdát is elérte.

"Bársony Dórát, a magyar királyi Operaház kitűnő énekesnőjét néhány nappal ezelőtt súlyos betegen hozta vissza a trieszti gyors Budapestre, ahol még ma is lakásán ápolják. A váratlanul jött betegséget egy sajnálatos, de végeredményében szerencsésen végződő baleset okozta, mely a művésznőt az elmúlt napokban Velencében érte. Az olasz trónörökös ezidő szerint a Lídón tartózkodik, az ő tiszteletére Velence polgársága éjszakai ünnepséget rendezett, amiről az Újság meg is emlékezett. Bársony Dóra egy feldíszített gondolán foglalt helyet és végigsiklott a Canalde Grandén. Egyszerre csak, nem tudni, mi okból, a gondolában Bársony Dóra ülőhelye megcsúszott és a művésznő egyensúlyát vesztve a Canale Grande sötét vizébe bukott. A szerencsétlenség körül cirkáló gondolák észrevették a balesetet, azonban csodálatosképpen az ünneplő közönség közül senkinek sem jutott eszébe, hogy a habokkal küszködő művésznő segítségére siessen. A csatornában cirkáló mentőgondola sem került elő, a szerencsétlenül járt művésznő azonban nem vesztette el lélekjelenlétét, bár ruhája akadályozta, nagy erőfeszítéssel visszaúszott gondolájához és a gondoliere segítségével ismét a csónakba jutott. Ekkor azonban már elhagyta ereje. Ájultan dőlt el a gondola alján és úgy vitték vissza eszméletlenül a Lidón lévő lakására. Napokig tartott, míg annyira visszanyerte erejét, hogy Velencéből hazaszállították. Az orvosok véleménye szerint Bársony Dóra rövidesen felépül és otthagyja az ágyat."

Újság, 1926. szeptember 2.

Az izraelita temetők különlegességét az adja, hogy a többi sírkerttel ellentétben, ha egyszer megváltanak egy nyughelyet, az „örökidőre” szól, tehát sok évvel a temetés után sem bolygatják, számolják fel a sírokat. Ezért, ha például a Kozma utcai temetőben sétálunk, bizonyos részeken úgy érezhetjük, hogy megállt az idő, a régi sírokat fokozatosan veszi ismét birtokába a természet. Számos 1945 előtti elhunyt hozzátartozója lett a világégés áldozata, vagy költözött külföldre, így a nyughelyeket azóta senki sem látogatja. Majd félszáz Operaházhoz köthető művész és alkotó sírja ismeretes a Kozma utcában, a tavalyi séta után, újabb tízet mutatunk be Halottak napja alkalmából.

1. Rózsavölgyi Márk (1789 – 1848) felújított sírja a temetőkert bejáratához közeli főúton található. A Rosenthal Markusz néven született hegedűművész saját szerzeményeivel bejárta az országot, már 1808-ban játszott a pesti Magyar Színjátszó Társulat zenekarában, éppúgy, mint az első Nemzeti Színház 1837-es megnyitó előadásán. Operáját, a Visegrádi kincskeresőket két évvel később mutatta be a teátrum.

Aki jelen lehetett 1995. október 20-án a Szegedi Nemzeti Színház Turandot premierjén, sohasem fogja elfelejteni azt az estét. Egy ember életében meglehetősen ritkán adódik olyan alkalom, amikor megérzi, hogy egy történelmi pillanat részese, egy műfaj történetében még kevésbé gyakoriak az efféle a mérföldkövek. Márpedig a szegedi este ilyen volt. A húszas évei elején-közepén járó müncheni főiskolás Kovalik Balázs első szárnypróbálgatásával olyan távlatokat nyitott, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak idehaza. A premier napjától datálhatjuk a magyar operajátszás történetének rendszerváltását. A Turandottal – bármilyen naivnak is tűnik helyenként a mából a produkció – a hazai operarendezés több évtizedes elmaradását átugorva Kovalik megmutatta, mi módon lehet egy operához viszonyulni, hogyan lehet egy darab mélységeit, kódjait fejtegetni, kérdéseit feszegetni. A siker hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy Peking népe ünnepelte a három kérdést megfejtő Ismeretlen herceget. Az előadásvégi ováció alatt egyetlen ember ült karba tett kézzel a földszíni bejáró melletti páholyban: az ország színházi tótumfaktuma, Vámos László, aki képes volt évente sokezer kilométert autózni, hogy mindenütt jelenlévőnek láttassa magát. A koros rendező látszólag értetlenül állt a siker és az előadás előtt, mely annyira nem illeszkedett becsontosodott értékrendjébe. Ha rajta múlt volna, Kovalik sohasem kerül fel Pestre. Vámos azonban félévvel később meghalt, a Turandot pedig 1997 óta az Operaház kultikussá lett előadása. Lassan húsz éve divat Kovalikot nézni. Rendezései a közbeszéd részévé váltak, olyanok is elmennek az előadásaira – színházba járók vagy „pusztán” értelmiségiek –, akik korábban finnyásan kerülték a műfajt.

Kodály nevét leírni még ma is nagy felelősség. Alakját halála után majd’ ötven évvel szinte a félistennek kijáró tisztelet övezi. Pedig ez nem egészséges, hiszen éppen a legfontosabbat gátolja meg: azt, hogy zenéjét és munkásságát tiszta szemmel lehessen értékelni. Kodály több generáció számára jelentett egyet az énekórákon gyomorgörcsök között előkerülő 333 olvasógyakorlattal, az életunt tanárok által elmutogatott szolmizáló kézjelekkel és a bebiflázott-számon kért üres életrajzi adatokkal. Mit lehetett ebben szeretni!? Csak egy-egy kivételes tanár-egyéniségnek sikerülhetett nem eltántorítani a csekélyszámú érdeklődőt. Énektanárnak pedig ritkán mentek a megszállottak, helyettük kisiklott művészek, vagy belekeseredett asszonyok riogatták azokat a gyerekeket, akiket Kodály eredetileg megszólítani igyekezett. Több generációt sikerült elriasztani a szabad zenéléstől azáltal, hogy kötelezővé tették. Mindezt azután, hogy a Hatalom ráébredt, hogy Kodályt elpusztítani, elhallgattatni már nem lehet, ezért új eszközhöz nyúlva a nagy zeneszerzőt az 1950-es években önmaga élő szobrává betonozták.

A koradélutáni szeptemberi napsütésben egy magas szőke fiatalember nézegeti a milánói Scala esti plakátját. Farmerje, fehér inge, laza kék zakója és piros válltáskája alapján érdeklődő diáknak vélhetnénk. A járókelők közül senkinek sem tűnik fel „az opera fellegvárában”, hogy Ian Bostridge, Kathleen Ferrier óta a legnagyobb brit énekművész, az esti előadás egyik főszereplője álldogál az utcán. Néhány perccel később a Galleria Vittorio Emanuele passzázsban egy feketébe öltözött divatdiktátort két testőre csak nehezen szabadít ki, majd szó szerint a testével véd meg az őt agresszíven fotózó olasz és ázsiai fiatalok gyűrűjéből. Eközben a Scala shopjában csend van. Jó, ha negyedóránként betéved egy-egy látogató, hogy válogasson a színház aranykorát idéző, évtizedek óta változatlan dizájnú pergamenszínű, impozáns címerrel díszített termékek közül. La pace dei sepolcri.

Miközben Európa operaházai sorra nyitják meg kapuikat a 2016/17-es szezon kezdetén, Olaszországban lassan véget ér az előző évad. Nehéz az "opera hazájában” teljes évadról beszélni, ugyanis mára mindössze tizenegy olyan város maradt, ahol több mint ötféle előadást adnak egy éven belül, a többiben jó, ha összesen tíz estén felgördül a függöny... Az egyik legjobban dotált és leglátogatottabb olasz színház a Teatro La Fenice szokatlan módon – nyilvánvalóan az esti Velencében unatkozó turistaáradat kiszolgálása miatt – három produkciót, a Szerelmi bájitalt, a Traviatát és a Normát felváltva játssza szeptemberben.

Simándy Józsefről az elmúlt évtizedekben mindent leírhattak, ami leírható. Életében megjelent enyhén kilúgozott (ön)életrajzi könyve, néhány éve pedig Péter fia gyűjtötte össze és adta közre a művész válogatott interjúit. Amikor pedig kevésnek tűnnek a szavak, akkor elővehetjük a ránk maradt soktucat felvétel valamelyikét, hiszen Simándy az egyik legjobban dokumentált magyar tenorista. Ha kíváncsiak vagyunk, bármit meghallgathatunk vele a Hazám, hazámtól a Lammermoori Lucia szerelmi kettőséig, a Vágyom egy nő után-tól a Nessun dormáig. Ezek a felvételek segítenek napjainkban szembenézni és szembesülni a legendával. Mindez persze kevés, Simándy is azok közé az énekesek közé tartozik, akit látni kellett ahhoz, hogy nagyságát a maga teljességében értékelni lehessen. Kétségtelen azonban, hogy fiatalkori felvételei között akad néhány – így egy Parasztbecsület részletek és egy 1949-es élő Simon Boccanegra – amelyeken több mint fél évszázaddal keletkezésük után is átragyog az egyedülálló tűz, mely egykor a művész névjegye lehetett.