Caruso

Az elmúlt évek egyre reménytelenebbé váló szürkesége után meglepően színes műsortervvel állt elő Dominique Meyer. Miután nemrég kiderült, hogy harmadik ciklusba nem kezdhet a Wiener Staatsoper élén, s új állás után kell néznie 2020 után, nyilvánvalóan olyan látványos programot kellett összehoznia, melyek reményei szerint legalább az elmúlt évek folyamatos színvonal-csökkenését valamilyen formában felülírhatják. A változatosan kiválogatott premierekkel és a hatalmas repertoárral egyvalaki biztosan nyerni fog: a közönség.

Giuseppe Verdit, valamikor 1887 táján kezdte el foglalkoztatni egy idős zenészek számára létesítendő milánói otthon gondolata. Az épület végül Camillo Boito -  a zeneszerző Arrigo bátyja - tervei alapján 1899--re készült el. Verdi azonban végrendeletében kikötötte, hogy az otthon csak halála után nyithatja meg kapuit. 1901-ben ide temették az idős zeneszerzőt és feleségét, egy évvel később  pedig az első lakók is beköltöztek. A Casa di Riposo per Musicisti ma is abban a formában működik, ahogy létrehozója megálmodta, s a benne élő idős művészek minden nap hálával gondolnak Giuseppe Verdire, akinek öröksége könnyebbé teszi életük utolsó időszakát.

1. A Boito testvérek és Verdi megtekintik az építkezést.

Állítólag egyetlen ember távozott csalódottan a Theater an der Wien Peer Gynt előadása után, a rendező, Peter Konwitschny. Miért búsongott a 72 éves korszakos alkotó? Mert szokatlan módon alkotása egyáltalán nem osztotta meg a közönséget, s egyetlen búú nélkül osztatlanul elismerték munkáját. A produkció revelációja azonban mégsem Konwitschny, hanem a méltatlanul nélkülözött-elfeledett zeneszerző, Werner Egk.

Különös, hogy míg az 1919-es „dicsőséges 133 nap” a gyökeresen megváltoztatta a 20. századi magyar történelmet, addig a politikai változásokra mindig érzékeny Operaház történetében szinte semmilyen mélyreható változás nem történt. Mindez nagyban köszönhető a Németországból hazatért kiváló baritonnak, Zádor Dezsőnek, akikről érdemei ellenére igen kevés emlék maradt fenn itthon.

Különös dilemmával találja szembe magát az, aki ifj. Palcsó Sándorra szeretne emlékezni. Szóbeli végakaratában ugyanis mindennemű gyászhír közzétételét, gyertyagyújtást és egyéb ilyenkor szokásos aktust kifejezetten megtiltott. Nyom nélkül szeretett volna eltűnni, mintha sosem járt volna a Földön, még hamvait is a fújó szélre bízta volna. Szabad-e az ő kívánsága szerint cselekedni, vagy az ittmaradottaknak mégiscsak van joguk ahhoz, hogy valamiképp tisztázzák magukban gondolataikat az elhunytról!?

Ugyanabban az évben, 1813-ban született a 19. századi operajátszás két megújítója: Giuseppe Verdi La Roncoléban egy korcsmáros, Richard Wagner pedig Lipcsében egy rendőrtisztviselő fiaként. Mindketten hatalmas utat tettek meg és tekintélyes vagyont gyűjtöttek pályafutásuk során. Wagner az tisztelőitől összeharácsolt pénzből saját művészetének templomát építette fel, hogy aztán a Wahnfried villa kertjében leljen örök nyugalmat, míg Verdi pénzének tekintélyes részét egy nélkülöző idős művészek számára építendő idősek otthonába fektette. Bayreuth-hoz hasonlóan a Casa Verdi ma is áll és működik, s éppen a zeneterem alatt helyezték el mester velencei mozaikkal övezett sírját. Mindenki eldöntheti, melyik géniusz gesztusa áll hozzá közelebb, mindenesetre mindkettő élesen világít rá a komponisták világszemléletének különbségére.

Történt egy derűs kora tavaszi vasárnap, hogy a hatalmas Bayerische Staatsoper szövegvetítő gépe gyengélkedni kezdett, s a kiírandó fehér betűk csak alig olvashatóan látszódtak a fekete felületen. Ha a Carmen vagy a Pillangókisasszony ment volna, nem is lett volna akkora a baj, hiszen ezeket az operákat azért többé-kevésbé, de ismeri a bajor közönség. Ám Prokofjev Tüzes angyalával más a helyzet. Hiába meresztették szemüket a színpadnyílás fölé a szlavofil müncheniek illetve a kultúrszomjjal megáldott keleti betelepültek, a Brjuszov középkort idéző regényéből készült I. világháború utáni operából egyre kevesebbet értettek. Az értetlenség érhető dühhöz vezetett, a düh pedig távozáshoz. A szünet nélkül játszott két és negyed órás ötfelvonásost fokozatosan hagyta ott a jegyes közönség egy része. A színház természetesen hibáztatható a technikai malőrért. De a probléma valódi oka jóval mélyebben, magában a szövegkiíró-jelenségben keresendő.

Van valami különös, lassú haláltánc jellege annak, ahogy a Bayerische Staastoper szombat esti közönsége szertartásszerűen vonul a színház hatalmas hideg márvány termeiben. A Maximilianstraße legnagyobb márkai nemcsak a kirakati áruk, a pazar ruhakollekciókat természetes méltósággal viselik a müncheni dámák, akiknek sikerült a premier utáni hétvégére jegyet szerezni a sztárszereposztásban játszott Rossini-ritkaságra, a Semiramidére. Luxus közönségnek luxuselőadás dukál, ezt kevesen tudják jobban Nikolaus Bachlernél. Az intendáns kínos gonddal ügyel arra, hogy óriási színházában minden az épület rangjához méltó és a válogatottan ínyenc közönség szájízének megfelelő legyen.

„Sztravinszki [sic] zsenialitása: hogy szinte évről-évre újra meg újra gondolkodóba ejti az embereket olyan dolgokkal, amelyeken nem érdemes gondolkodni.” – a szellemes megállapítás dr. Tóth Aladártól származik az Oedipus Rex 1929-es magyarországi bemutatója után. Valahogy hasonló a helyzet Jonathan Dove Flight című operájával is, mely 1998-ban került először színre Glyndebourne-ben, s azóta húsz produkcióban több mint 85 előadását ért meg. Az elmúlt húsz év egyik legnépszerűbb operája egy reptéren játszódik, szereplői – szexuális problémákkal küzdő házaspár, magányos asszony, terhes feleség és a minszki kiküldetésre utazó férje, légiutas-kísérő párocska, forgalomirányító, bevándorlási tiszt és egy menekült – vihar miatt egy éjszakára a terminálban rekednek. Az opera cselekménye ennek az egyetlen éjszakának eseményeit meséli el. (A történet alapja valós, a menekült, Mehran Karimit Nasseri 18 évet élt a Charles de Gaulle repülőtéren, az ő regényéből készítette Steven Spielberg 2004-ben a Terminál című filmet.) Dove vígoperája hatalmas sikert aratott Glyndebourne-ben. Az angol közönség végigkacagta a bemutatót, s hálásan tapsolt a könnyen befogadható, mégis kortárs zenének, mely egy olyan szellemes komponista keze munkáját dicséri, aki a profin felrakott együttesek mellett nem szégyelli a filmzenei megoldásokat sem.

Závodszky Zoltánt nemzedékének legnépszerűbb Wagner-tenorjaként tartja számon az emlékezet. Halála előtt egy évvel, 1975-ben készült portréfilmjében a még mindig szálfa termetű, vakító kék szemű 83 éves művész gyönyörű szavakkal vall pályafutásáról. Nagy idők egyik utolsó hírmondója volt ekkori a tenorista, aki keserűen állapítja meg, hogy egykor pályatársai egyre kevesebb kolléga és néző emlékezetében élnek tovább. Maga az emlékező gyönyörű, már az 1970-es években is teljesen anakronisztikusnak ható modorban beszél pályafutásáról, mely az idős Závodszkyt nézve kerek egésznek tűnik. Ha pedig érdekes, amit elmond az egykori Wagner hős, még érdekesebb az, amit elhallgat, amit finoman a feledés jótékony homályába igyekszik taszítani.