Különös aktualitást nyer Peter Grimes az Amerikából indult, ám Pestre is lecsapódó szexuális zaklatási hullám tükrében. Britten közvetlenül a világháború után nagyon fontos mondatot adott az eredetileg nyugdíjas tengerészként megálmodott Balstrode szájába: „Élj, ha hagynak és hagyj te is mindenkit élni.” A vihar által összezárt közösség szinte himnuszként ismételgeti a kapitány szavait. A mondat nemcsak 1945-ben volt fontos, az utána következő többé-kevésbé békés, gyarapodó európai évtizedeknek is jeligéje lehetne. Mindez mára összetörni látszik, ahogy az angol halászfalu lakói is abban a másodpercben megfeledkeztek róla, amint Grimes belépett a kocsmába. Az első adandó alkalommal megindul ellene hajtóvadászat, s a tömeghisztériának egyetlen vége lehet, a halász egyetlen megmaradt barátja szólítja őt fel az öngyilkosságra. Britten fájdalmas emberismeretét tükrözi a zárójelenet, ahol az előző éjszakai gyilkos indulatait kialudt közösség élete úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.
Kocsmajelenet
Erősen kezdte szezonját Németország egyik legnagyobb operaháza, az Oper Frankfurt, ahol A trubadúr és a Rinaldo után a Peter Grimes immáron a harmadik bemutató volt. Britten első operája a 20. század második felének egyik legtöbbet játszott zenedrámája, szívesen foglalkoznak vele a rendezők, karmesterek és tenoristák. Keith Warner saját bevallása szerint évek óta készült a darabbal való találkozásra. Ez sajnos az előadásból nem derült ki. A rendező ugyan azt is elárulta egy nyilatkozatában, hogy a brexit döntően megváltoztatta az egyén és a közösség viszonyáról alkotott képét. Hogy az Egyesült Királyság tervezett kilépésének mi köze van Grimes drámájához, rejtély. A frankfurti színpadon ugyanis semmi különleges nem történt. Az előadás erőssége a nagyon pontosan és színesen megrajzolt karakterekben rejlik, akikről maga a szerző is értően gondoskodott. Nem kis dolog ez, sőt napjainkban egyre ritkább alaposan kidolgozott figurákat látni, de éppen a Peter Grimes esetében kívánatosabb lett volna a darab mélyebb rétegeinek feltárása is. Nem vezet sehova, hogy Warner kiemeli a statiszta Dr. Crabbe-et szürkeségéből, hogy két botra támaszkodva, vastag szemüvegben, mint a Hoffmann meséi Coppéliusa figyelje a történéseket, ahogy az első tengeri közjáték némajátéka sem, amikor Grimes apja eladja egy halásznak a kisfiát. Félrevezető, hogy John, az inas úgy zuhan le, hogy Peter az Ellentől kapott könyvet nyújtja felé. Érdekes gondolat viszont Bob Boles és a falu lelkésze határozott szembeállítása. A részeges metodista lesz a felhergelt tömeg boszorkányüldözésének vezetője, míg Adams tiszteletes, aki nem tudja megállítani a történéseket, elhagyja szörnyű falut. Ashley Martin-Davis díszletei egyszerre okosak, látványosak és könnyen kezelhetőek, príma játékteret biztosítanak, Jon Morrell jószabású jelmezei pedig pontosan határozzák meg az előadás korát.
Sara Jakubiek és Vincent Wolfsteiner
Sebastian Weigle tízedik évadját kezdi Frankfurtban főzeneigazgatóként, tehát volt ideje összeszokni és saját képére formálni együttesét. Érezhetően örömét leli a Peter Grimes ezerszínű partitúrájában. Azzal, hogy komoly operaként kezeli a művet, lekerül róla az a réteg, mely az utóbbi években több előadást a musicalek felé sodort. Kifejezetten lassú tempókkal vezényelve a rejtett szépségek is felszínre kerülnek, ám a kidolgozottság mögött egyfajta szenvtelenség is lakik. Weigle egyetlen izzadságcsepp nélkül dirigálta végig a szenvedélymentesnek nem mondható operát. Van négy-öt olyan pillanata a Peter Grimesnak, ahol muszáj megborzongania a nézőnek. A zenekarhoz hasonlóan csodálnivaló az énekkar munkája, az előtérbe állított nőikar tagjai ráadásul egytől egyig szólistákhoz méltó egyéniségek. Teljesen magabiztosan tudja a kórus a darabot, a III. felvonás hajszáját akkora hangon énekli, hogy néhány idősebb nézőnek lerepült a parókája, ám a kulcsjelenet valójában hatástalan maradt. A jóltartott közalkalmazottakból hiányzott valami, ami például az egykori pesti előadásnak erőssége volt: a gyűlöletre való képesség. Ez a kórus énekelni akar, nem pusztítani. Még. Aki azonban szembesült az opera előtti téren a város ikonikus jelképe, a többméteres világító Euró közvetlen közelében táborozó autentikus batyus vándorcigány hordával, tudja, hogy az európai vendégszeretet és nyitottság percei meg vannak számlálva.
Peter Marsh, Jane Henschel, Sara Jakubiak és AJ Glueckert
A frankfurti opera minőségét jelzi, hogy egyetlen gyenge hang sem szólt ki az együttesből. Együttesből, hiszen egyetlen művész kivételével mindenki a színház tagja volt. Érdekes jelenség Vincent Wolfsteiner, alkatilag predesztinálva van a címszerepre, hangja gyakran shicoffi nagyságokba kerül, mégis vannak üresjáratai. A II. felvonás nagy monológja a semmibe hullott, majd utána viszont gyönyörű kórtani esetet produkált a zárójelenetében. Ritka nemes jelenség Sara Jakubiak klasszikus jugendlich dramatischer szoprán, azt azonban a jövő dönti el, hogy furcsa, állból vezértelt hangképzése meddig fog kitartani. A Peter Grimes nem oldotta meg a rejtélyt, miért is lett az egyébként szép matériával rendelkező James Rutherford operaénekes. Ahogy pesti Wagner szerepeiben, itt sem motiválja semmi a színpadi létre. Balstrode-ja testileg betölti a teret, de lélekben nincs jelen. Ezzel szemben Jane Henschel korosztályának egyik utolsó ösztönös zsenije a mai operaszínpadokon. Az amerikai művésznő évtizedek óta kizárólag alkatának megfelelő szerepeket énekel, házsártos feleségeket, banyákat, dadákat. Auntie-ként egyszerűen viseli magát egy szörnyű zöld otthonkában, nem romlott, nem árulja a lányokat, egyszerűen dolgozik. A test még működget, de ő maga túl van már mindenen, érti a világot. A fiatal orosz Iurii Samoilov már több mint ígéret, szexi és magabiztos Nedje sok izgalmas alakítás előlegez meg. AJ Glueckert mindent elkövet, hogy Bobként állandóan a figyelem középpontjában legyen. Valószínűleg nagyobb szerepekhez szokott és darócba öltöztetett metodistaként olykor Grimes fölé akar kerekedni.
Lehet kérdéseket felvetni a frankfurti Peter Grimessel kapcsolatban, az azonban elvitathatatlan, hogy a színház a gazdag német viszonylatban is minden ízében őrzi azt a minőséget, amellyel napjainkban egyre kevesebb repertoárszínházban lehet találkozni.
Fotó: (c) Monika Rittershaus