Ha egy operaház törzsközönsége beleunt a műhavas Bohéméletekbe, a Violetta nélküli Traviatákba, vagy a varázsát vesztett Fuvolákban, akkor egy direktor – amennyiben bírja a nézői bizalmát – bízvást fordulhat Leoš Janáček felé, hiszen a cseh zeneszerző (főművei) nem fognak csalódást okozni egyik félnek sem. Öröm látni azt a Janáček-lázat, mely az utóbbi években ismét szárba szökkent, ugyanis kevés 20. század eleji zeneszerző „érdemli meg” annyira, hogy művei az alaprepertoár részévé váljanak, mint a cseh mester. A későn felfedezett komponista munkássága ugyanis csak az 1970-es években ért be. Operáinak játékideje alig több mint másfél óra, cselekményük nem avult el – sőt, a mögöttes rétegeket ma is kíváncsian fejtegetik –, szólamai elénekelhetők és jól kioszthatók, zenéje pedig egyedi és magával ragadó.
Fotó: © Geoffroy Schied
Nem csoda hát, hogy például a német operaházak ismét egyre sűrűbben veszik elő ezeket a műveket. Így történt Münchenben is, ahol a Katja Kabanovát újították fel idén márciusban. Janáčeknek ez az operája talán a legvilágosabb történet mind közül. Adva van egy elhanyagolt, megalázott feleség, aki enged a vágyainak, ám megbánva tettét nem tud megbirkózni lelkiismeret-furdalásával és a Volgába veti magát. Sok rejtvényt nem tartogat Osztrovszkij örökérvényű, tértől és időtől függetleníthető drámája, a Vihar, mely – éppen egyértelműsége okán – szinte bármilyen közegbe adaptálva megállja a helyét.
Katja: Corinne Winters - Fotó: © Geoffroy Schied
A müncheni produkciót rendező jó nevű Krisztof Warlikowski minta már túljutott volna pályája delelőjén, és ugyan nagy rutinnal, valamint természetes profizmussal, de kevés releváns mondanivalóval felruházott produkciót állított színre. A rendező a posztkommunista mába helyezi a történet, Małgorzata Szczęśniak alapdíszlete egy kultúrház dísztermét idézi, melybe beúsztatható Kabanovék lakása vagy egy bárpult. A látvány a Bayerische Staatsoper igényeinek megfelelően letisztult és nagyvonalú, ám a tér felfelé túlontúl nyitott és ezért az árnyalt Janáček-szólamok „elúsznak” a hatalmas nézőtéren.
Thomas Mole (Kuligin), James Ley (Kudrijas) és Milan Siljanov (Gyikoj)
Fotó: © Geoffroy Schied
A Katja Kabanova színre vitelének egyik nehézségét az adja, hogy villámgyorsan váltakozó röpke jelenetek és ezekhez viszonyítva hosszabb „kimerevedések” követik egymást. Az opera első tíz percében valamennyi főszereplő megjelenik, és ezáltal kialakul az alapszituáció, így a rendezőnek és az énekeseknek alig néhány pillanat áll rendelkezésükre, hogy egy teljes palettát felskicceljenek. Mindez Janáček idejében – de még az ezredfordulón is – evidencia volt, ugyanis az operaénekesek önmagukban hordozták egy-egy figura ethoszát. Napjainkban azonban gyakran csak a jelmeztervező munkáját viselő és a rendezői utasításokat végrehajtó szólisták vannak a színpadon. Tehát a színre vívők felelőssége meghatványozódott, hiszen mire kiderül, hogy ki kicsoda és milyen viszony van a partnerek között, addigra éppen a Katja Kabanova esetében már véget is ér a jelenet.
Violeta Urmana (Marfa) és John Daszak (Tyhon) - Fotó: © Geoffroy Schied
Warlikowski jóval az opera kezdete előtt nyílt színen szalontáncoló párokat küld a színpadra – a közönség örömére. Egy megkésett Bohumil Hrabal – Jiří Menzel alkotás indíthatna ebből a közegből, ám a lengyel rendezőből mind humor, mind lelki érzékenység hiányzik a közeg mélyebb megérzésére, így az egész miliő nem lépi túl a dekoráció kereteit, magához a történethez nem ad hozzá. A rendezés azonban nem marad meg a realista keretek között, számos alkalommal kilép onnan, hogy egy-egy pillanatot elrajzoljon. Hasonlóképp lesz „dekor elem” a Kabanov családon kívüli szólistaegyüttes, megfosztva a kisszereplőket a saját sorsuktól. Így a szereplők mindegyike kap egy ironikus felhangot, sőt, akár egy maszkot is, mint Borisz, aki sárga öltönyében és hajával már az első két felvonásban is teljesen irracionális figura lesz, az opera végére pedig fehér álarcban totálisan eltávolodik a valóságtól és Katjától is.
Corinne Winters (Katja) és John Daszak (Tyhon) - Fotó: © Geoffroy Schied
Ebben az operában szinte minden a szerelemről, a megélt és elfojtott vágyakról szól. A műben lévő érzelmi szálakat Warlikowski meghatványozta azzal, hogy Marfa a legkevésbé sem utasítja el Gyikoj közeledését, a piponya Tyhon pedig Glásával… jár ugyanabba a pléh közbudiba, ahol a többiek is intézik az előadásban az efféle tevékenységüket… Így tesz Kudrjas és Varvara is, akiknek szépséges Volga-parti kettősükből egyszerű karaoké-szám lett, és persze Katja és Borisz is, az egyetlen pár, akik között mélyebb érzelmi kötelék születhet.
Violeta Urmana (Marfa) és Corinne Winters (Katja) - Fotó: © Geoffroy Schied
A Katja Kabanova azok közé az operák közé tartozik, melyeket a címszereplő visz a vállán. Warlikowski egy meglehetősen unszimpatikus, unatkozó, nyalókát szopogató asszony sorsát mutatja be, akiről fokozatos hull le a máz és jut el a Volga-parti két katarzisig, azaz a beteljesülésig és az öngyilkosságig. A rendező erősen megnehezíti főhősnője dolgát azzal, hogy éppen az utolsó nagyjelenetét nem játszhatja el, hanem egy kamerával szembe ülve (az annyiszor látott felnagyított premier plán segítségével), az objektívbe meredve mint egy bírósági tárgyaláson kénytelen a közösség előtt (ön) vallomást tenni és leszámolni az életével.
Corinne Winters (Katja) - Fotó: © Geoffroy Schied
Ahhoz, hogy valaki ezt a koncepciót relevánsan végig tudja vinni, jelentős személyiségnek kell lennie. Az utóbbi évek egyik felfedezettje, Teresa Stratas és Catherine Malfitano szerepkörének örököse, az OPER! AWARDS 2024 Legjobb énekesnője, Corinne Winters aligha kaphatott volna méltóbb bemutatkozási lehetőséget a Bayerische Staatsoperben. A 42 éves amerikai szoprán az utóbbi években sorra tanulja be a finom és bonyolult lelkű hősnőket. A babás arc mögött határozott tekintet rejlik, egyszerre ártatlan áldozat és öntudatos nő. Katjaként mer kislányos hitves, szerelmes nő és kamerával szembenéző bukott áldozat is lenni. Szopránja makulátlan, technikája kifogástalan, szép, gömbölyűen formált hangja méltán hódította meg a müncheni közönséget is.
Pavel Černoch (Borisz) és Corinne Winters (Katja) - Fotó: © Geoffroy Schied
„Második karrierje” sokadik gonosz öregasszonyát alakítja Violeta Urmana. Marfája okos, elhervadt dúskeblű üzletasszony, aki élvezi, hogy uralkodhat a közösség felett. A figyelmet minden mozdulatával magán tartja, az utolsó pillanatok némajátékában még a bukását is el tudja játszani. Kár, hogy a hang már nem méltó az alakításhoz. A Varvarát éneklő Ena Pongrac mezzoszopránja és oldott játéka határozott érték.
Corinne Winters (Katja) és Pavel Černoch (Borisz) - Fotó: © Geoffroy Schied
A napszemüveg, majd maszk mögé bújtatott Pavel Černoch valódi figurát nem alakíthatott, Borisza inkább csak Katja képzeletében élt, mint a színpadon. Így a cseh anyanyelvű tenorista makulátlan dikcióval és ma is egészséges tenorjával inkább csak vokális eszközökkel teremthette meg a szólamot. Számos nagy karakter alakítással a háta mögött John Daszak képes volt emberi és nem karikatúra figurát teremteni. Tyhonja nemcsak az anyja által megkínzott lélek, hanem felesége szenvedélyétől is szeretne megszabadulni. Milan Siljanov egyelőre fiatal és ezért súlytalan Gyikoj, James Ley viszont felhőtlen örömöt talál a személyére szabott, DJ-ve alakított Kudrjas szerepében, melyet feltűnő oldottsággal énekel.
Pavel Černoch (Borisz) és Corinne Winters (Katja) - Fotó: © Geoffroy Schied
A makulátlan énekesegyüttest hasonló minőségű zenekari játék támogatta. A Bayerisches Staatsorchestert a művet betanító Marc Albrecht lendületesen vezényelte. A kiváló zenekar természetesen otthonosan mozog a századelő Közép-európai zenéjében, az akusztikailag kissé szétmálló hangzásból azonban a jellegzetes szláv színek némiképp hiányoztak.
Violeta Urmana (Marfa) - Fotó: © Geoffroy Schied
„Köszönöm emberek, köszönöm jó emberek a részvétet!” – énekli az operairodalom egyik legcinikusabb mondatát Marfa Kabanova a zenedráma végén. A mondat ezúttal különös jelentőségre tett szert, hiszen nem csupán Katja megmentésében nem segítettek a „jó emberek”, de a „részvét”, egymás megértésének vágya is hiányzott Krisztof Warlikowski szándékosan lelketlenre hangolt Katja Kabanova olvasatából.
