Még élnek néhányan jóval 80 év felett, akik emlékeznek gyerekkorukból a teljes pompájában tündöklő Drezdára, az évszázadok alatt csinosodott szász királyi fővárosra, melynek világszép belvárosát 1945. február 13. éjjelén (véletlenül, vagy sem: a Drezdához erősen kötődő Richard Wagner halálának évfordulóján…) az angol légierő néhány túlméretezett bombasorozattal örökre a földdel tette egyenlővé. Teljesen értelmetlenül. Fontos hadászati célpont, jelentős ipar nem volt a városban, egyetlen valós cél a pusztítás lehetett. Az áldozatok számáról különféle becslések keringenek, 25.000 és 27.000 körül lehet a kioltott életek száma, de a legendák ennek a tízszeresét is említik.

Drezda, 1945

„Bizony Drezda csodálatos város volt. (…) Senki közületek, bármilyen gazdag is a papája, nem vonatozhat el többé oda, hogy ellenőrizze, igazat mondtam-e. Mert Drezda városa nincs többé. Néhány maradványtól eltekintve eltűnt a föld színéről. A második világháború egyetlen éjjelen, egyetlen kézmozdulattal elsöpörte. Hasonlíthatatlan szépségét évszázadok hozták létre, s néhány óra elég volt ahhoz, hogy örökre eltűnjék a föld színéről. 1945. február 13-án történt. Nyolcszáz repülőgép szórt rá robbanó- és gyújtóbombákat. S ami megmaradt: kietlen pusztaság, egy-két felfordult tengeralattjáróra emlékeztető, óriási rommal.

Két évvel később ott álltam e végtelen pusztaság közepén, és nem tudtam, hol vagyok. A porlepte téglatörmelék között egy utcatábla hevert. Prager utcát betűztem ki nagy nehezen. A Prager utcán vagyok? A világhírű Prager utcán, gyermekkorom leghíresebb utcáján? A csillogó kirakatok utcáján? (…) Kilométer hosszú, kilométer széles sivatagban álltam. Egy téglasztyeppén. A semmiben.” Így emlékezett vissza Erich Kästner 1957-ben, az Amikor én kissrác voltam című szépséges könyvében.

A Prager Strasse a II. világháború előtt

Drezda belvárosa azonban bizonyos értelemben mégis megmenekült, nem lett belőle panel lakótelep. Az NDK kormánya egyrészt mementóként meghagyta a Frauenkirche környékét (még az 1980-as évek végén is ott álltak a templom kövei, elkerítve a Trabant parkoló mellett), másrészt pénzük se nagyon volt az újjáépítésre (a Semperoper is csak 1985-re épült újjá). A német újraegyesítés óta elképesztő pénzeket ölnek abba, hogy Drezda ismét fényben tündököljön. A belvárosban a régiek helyén és megidézve szellemüket – ám nem szolgain másolva az eredeti terveket – a pusztából ismét utcák lettek, a város mára ismét az ország egyik legkeresettebb turisztikai célpontjává vált.

Ha számba vesszük az 1945-ben lebombázott javakat, az életeken és épületeken kívül az örökre elpusztult egykor Európa-híres kulturális értékekről sem szabad megfeledkezni. A drezdai operajátszás kezdete az 1600-as (!) évek elejére, Heinrich Schütz munkásságához köthető. Később pedig olyan zenei óriások fémjelezték, mint Karl Maria von Weber, Richard Wagner és Richard Strauss. Az utóbbinak 1901 és 1938 között nem kevesebb, mint kilenc ősbemutatóját (többek között: Salome, Elektra, A rózsalovag, Arabella) tartották a bombázáskor kiégett Semperoperben.

Drezda, az 1970-es évek végén

Strauss legalább hatvan alkalommal járt a városban, noha karmesterként sosem dolgozott Drezdában. Művei ősbemutatóit általában az együttes vezetői (Ernst von Schuch, Fritz Busch, Clemens Krauss, az utolsó kettőt pedig Karl Böhm) vezényelték, természetesen a komponista gondos felügyelete mellett. Böhm volt az utolsó karmester, aki 1981-es haláláig első kézből tudta átadni a Strauss-i hagyományokat. A nemzetiszocialista múltját kissé megszenvedő jeles dirigens 1934 és 1942 között működött a Semperoper főzeneigazgatójaként, hogy aztán Bécsben viselje ugyanezt a titulust.

Ez az időszak egybeesik a hanglemezgyártás kiteljesedésével. Így nem csoda (bár a lemezkészítés történetében nem feltétlenül fedezhető fel bármiféle logika…), hogy az 1930-as évek végétől az ősforrás helyszínén számos Richard Strauss-felvételt készítettek, melyeken a kor legjelesebb – természetesen már kizárólag árja – énekesi (Margarete Teschemacher, Christel Goltz, Réthy Eszter, Elisabeth Höngen, Torsten Ralf, Josef Herrmann és Mathieu Ahlersmeyer) és a legavatottabb együttes játszik, Karl Böhm, azaz a legavatottabb karmester vezényletével. Csodának inkább az számít, hogy ezek a lenyomatok meg is maradtak és a drezdai zenei múltat feldolgozó válogatásban néhány éve CD-n is hozzáférhetővé váltak A rózsalovag, Az árnyék nélküli asszony, az Arabella és a Daphne részletei.

Karl Brandt műszaki igazgató, Karl Böhm, Maria Cebotari és Richard Strauss A hallgatag asszony drezdai ősbemutatója előtt (forrás: Lebrecht Music & Arts 2015)

A jól szerkesztett lemez az első hangtól az utolsóig valóban valami megismételhetetlent őriz, egy letűnt, szétbombázott kor és kultúra lenyomatát. Mintha a Tábornagyné melankóliája vonná be az 1938 decembere és 1942 júniusa között felvett részleteket. Nem csak az „eredeti” Strauss elevenedik meg, hanem a valamikori Drezda is, ahol az operák először találtak avatott fülekre és indultak el a világhír felé, ahova különvonatokkal érkezett a közönség, hogy „a legnagyobb élő német zeneszerző” operáit meghallgassák. Amikor a felvételek befejeződtek, még lehetett hinni a német győzelemben, és a Semperoper társulata már „megtisztítva” őrizte a lángot. Aztán 1945. februárjában fordult a kocka, s abból az évszázadokból épített kultúrából, melynek Richard Strauss művészete volt az utolsó évtizedek koronagyémántja, semmi sem maradt.