Akad még operalátogató, aki emlékszik Hankiss Ilona nevére? Az átlagolvasónak jelent még valamit Hankiss Eleméré? Az ország egyik első szociológusa volt, a Magyar Televízió viharos igazgatója. Vajon hova tűnt többtucat munkája a könyvesboltok polcairól? Hankiss Ilona az ötödik e vezetéknévvel, aki tollat ragadott, s – talán nem illetlenség erről beszélni – vélhetően a világ egyik legidősebb elsőkönyves szerzője. Négyszáz oldalas munkájának kissé talányos címe: Az opera fény játékában – Pályasziklás, életsziklák, interjúk.
Hankiss Ilona 1955-ben végzett a Zeneakadémia opera-tanszakán, 1966-ig szülővárosában, Debrecenben, majd 1987-ig az Operaházban énekelt. Visszavonulása után is tevékeny maradt szakmailag: tanított és interjúkat készített. Az 1950-es évektől a Népművelési Minisztérium a színészeknek és énekeseknek két év kötelező vidéki gyakorlatot írt elő. Volt, aki beleroppant a fővárosból való „száműzetésbe”, és akadtak jó páran, akiknek pályafutása Budapesttől távol sokkal nagyobb ívet tudott befutni, mint az Operaház nagyüzemében. Sőt az is megesett többekkel, hogy az ígéretes vidéki évek után álmaik Pestje a kezdeti kecsegtetések ellenére sem tartogatta számukra azokat a lehetőségeket és esetleges sikereket, amelyeket korábbi állomáshelyükön megszoktak. Közéjük tartozott Hankiss Ilona is.
„Úgy tűnt akkor, egy nagy gyár tagjai lettünk. A Csokonai Színház lelkét, otthonosságát itt fent a kezdetekben nem találtuk meg. Talán később sem…?” – írja egy helyütt némi reális melankóliával. Debrecen Susannája, Gildája és Blondéja néhány koloratúr-szubrett főszerepet kivéve az Operában zömében alkatához illő nadrágszerepekben exponálhatta magát, László Margit, Ágai Karola és Kalmár Magda árnyékában. A könyv első harmadában Hankiss Ilona nem csupán saját karrierjét veszi górcső alá, önéletrajzot is ad, mely szerencsésen nélkülözi a műfajra sok esetben oly fájón jellemző felesleges túlszínezést. Keserűség vagy legendagyártás helyett egyfajta nemes emelkedettséggel képes visszanézni életútjára. Emberivé és ezért sebezhetővé is teszi a magánkiadású könyvet, hogy szerzője nem merül el a talmi sikerek sorolásában, sokkal inkább a búcsúk, az elválások és a pótolhatatlan magánéleti veszteségek történetét próbálja meg kiírni magából.
Hankiss Ilona az 1970-es években
Hankiss Ilona soraiban egy mára szinte teljesen kiveszett egyenes tartás, a háború előtt született nemzedék habitusa elevenedik meg. Levendulaillat árad a lapokból. Egy olyan asszony önvallomása, aki számára a polgári közeg – annak minden természetes velejárójával – ma is evidencia. A könyvben nem csupán egy letűnt kultúra elevenedik meg, hanem egy olyan ember is, aki akármibe fogott, abban komolyan hitt. Már emiatt is tanulságos kézbe venni Hankiss Ilona munkáját, a harminc év alatti énekesnemzedéknek mégsem ezért – ha nem is „kötelező” –, de mindenképpen „ajánlott” olvasmány.
A kötet nagyobb részét ugyanis több mint negyven (zömében énekesekkel készített) interjú teszi ki, melyeket a szerző vélhetően még az 1970-es években kezdett el írni. Hankiss Ilona nem profi riporter vagy képzett újságíró. Operaénekesként tiszteletreméltó az az energiabefektetés, amellyel szabadidejében végiglátogatta az elődöket és a kollégákat, majd legépelte, formába öntötte szavaikat. Olyan művészeket sikerült megszólaltatni, akik nem voltak profi nyilatkozók – kevés hazai operaénekes állt a média fókuszában –, viszont pályatársnőjük előtt valóban álarc nélkül voltak képesek beszélni. Valószínűleg éppen azért, mert a kérdező sem hivatásos, hanem jól ismert kolléga. A feltett kérdések – inkább gondolatívek – nem igazán változatosak, mintha a szerző nem is kizárólag az alanyra lett volna kíváncsi, hanem közben önmagát is próbálta volna megérteni. A beszélgetésekből feltétlen kíváncsiság sugárzik. Az olvasó előtt pedig megelevenednek a művészek otthonai, Hankiss Ilona pedig süteményezés közben beszélget a kollégákkal, úgy, hogy azok észrevétlenül is meg tudnak neki – és csakis neki – nyílni.
Hankiss Ilona és Melis György a Pelléas és Mélisande 1963-es felújításában
Az írások legnagyobb erénye éppen ez az őszinteség. Minden nyilatkozóból árad, milyen önálló és összetéveszthetetlen egyéniség volt, és mennyire kerek és megbolygathatatlan (mai szemmel ez lehet hiteles, fals és megmosolyogtató is) világképpel éltek. mai szemmel elképesztő, hogy mit jelentett számukra az opera és az Operaház. Miféle alázattal közelítették meg a szakmát, szakmájuk mennyire a hivatásukat és nem a munkájukat jelentette, pályafutásuknak pedig természetes módon rendelték alá a teljes életüket.
Bár az élet igazi titkairól hallgat Hankiss Ilona, a 400 oldalas könyv végére akarva-akaratlanul is megérzi az olvasó, mi motiválhatta a művészt, mi tartja ma is ennyire fiatalon: a kíváncsiság, mellyel az őt körülvevő világot szemléli.
Fotók: Operaház Emlékgyőjtemény
