Amikor mintegy 20 éve felújították a Deutsche Oper metróállomást, José de Guimarães portugál képzőművész speciális csempéket tervezett egy-egy népszerű zeneszerző neve köré. Az illusztris társaságban kissé meglepő módon Giacomo Meyerbeer neve is helyet kapott, akinek művei az elmúlt 75 évben (Nyugat-)Berlinben legalább elvétve színre kerültek, ellentétben a világ többi színházával. Nyilvánvalóan a csempéktől teljesen függetlenül nemrég a Deutsche Oper „gyámság alá vette” a komponista műveit és sorra felújította azokat – Dinorah (koncertszerűn, 2014), Vasco da Gama (2015), Hugenották (2016), A próféta (2017). Idén február 2. és március 8. között „Best of Meyerbeer” gyűjtőcímmel három operát is elővettek, oly módon, hogy az utolsó márciusi hétvégén egymás utáni napokon játszották el A prófétát, a Dinorah-t és a Hugenottákat. A színház jogosan büszkélkedett a páratlan tettel, hiszen a három mű előadása (és befogadása) semmivel sem könnyebb, mint például három Wagner operáé.
Jelenet az I. felvonásból
Több mint illusztris társaság gyűlt össze 1849. április 16-án a párizsi operában. A nevesebb zeneszerzők közül Berlioz, Verdi, Chopin és Liszt is kíváncsi volt arra, hogy 13 évvel a Hugenották premierje után sikerül-e felülmúlnia a Meyerbeer–Scribe szerzőpárosnak korábbi elképesztő sikerüket. A hosszú várakozás az alkotókat igazolta, A próféta alig 27 hónap alatt már a századik előadásnál tartott. A szerzők igen gondosan és tudatosan dolgoztak, igazi összművészeti alkotás született, ahol a zenén és szövegen kívül a balett és a látványvilág is egyenrangú szerephez jutott. Ám A próféta korántsem üres látványosság. Meyerbeer és Scribe sokkal érzékenyebb művészek voltak annál, mint ahogy a 20. század gondolt rájuk. Tekintetüket rajta tartották koruk társadalmi életén és fontos operáikban reagáltak is az őket körülvevő világra. Kritikus értelmiségi, polgári (a komponista esetében pedig nyilvánvalóan zsidó) szemmel figyelték környezetüket. Mindez akkoriban éppúgy nem volt általános, mint napjainkban. Míg az Ördög Róbertben a vallásos hiedelmeknek mutatnak görbe tükröt, a Hugenottákban a vallásharcok értelmetlenségére világítanak rá, A prófétában a (politikai) manipulációról mutatnak keserű látleletet, Az afrikai nő pedig a faji kérdést veszik górcső alá. Csupa olyan problémakör, mely a 19. századot intenzíven foglalkoztatta, ám ennyire sűrítve az operákban alig találkozni velük. Meyerbeerék öt felvonása ráadásul bőven ad időt arra a szerzőknek, hogy a főhősök tragédiáin keresztül kifejtsék nézeteiket koruk társadalmáról is.
Jelenet a III. felvonásból
Az egykori titok megfejtésénél is izgalmasabb talán a 21. századi alkotók és befogadók számára, hogy mit mondanak ma ezek a monumentális művek. A próféta bizonyára a szerzőpáros legsötétebb darabja. Három anabaptista (azaz a reformáció radikális balszárnyához tartozó) manipulátor az egyszerű korcsmárosból (Jean de Leyde) prófétát csinál, majd, amikor kreálmányuk túl nagyra nő, megpróbálnak megszabadulni tőle. Jean elhagyja, majd nyilvánosan megtagadja az anyját, s amikor teljesen összecsapnak a feje felett a hullámok, nem lát más kiutat, mint hogy felrobbantja magával az őt körülvevő mocskos világot. Jean, Fidès, az anyja, Berthe, a menyasszonya az öt felvonás alatt tisztán fölépített jellemek, akik békés életét felborítja a lányt megerőszakoló gróf és a cinikus anabaptisták. És persze ott a nép, a mindig fanatizálható és minden árulásra azonnal kész csürhe. Keserű látlelet ez a hatalmas tabló az emberiségről.
Elena Tsallagova és Clémentine Margaine
A berlini produkció rendezője, Olivier Py azonban mintha nem akart volna leszállni a mű valódi mélységeibe és megelégedett azzal, hogy pusztán egy látványos kortárs musicalt rendez A prófétából. Elméletben ebben talán igaza van, hiszen Meyerbeer művei valóban a kor musicaljei is voltak. Py profi módon, zökkenőmentesen lerendelkezte a darabot, a mű mélyebb rétegeivel azonban fájdalmasan adós maradt. A nagyérdemű elkápráztatására szerepelt egy gyönyörű farkaskutya, valamint egy valódi mezítelen orgia az Opernballett ragyogó tagjainak szíves közreműködésével. Olykor beröppent egy aktuális szöveggel ellátott kartontáblát tartó angyal, majd betoltak egy nagy fekete Mercedest is, melyet aztán hatalmas tűzzel lángra is lobbantottak. Az előadás ugyanis valamiért az 1968-as diáklázadás idején játszódott. Arra nem érkezik érvényes válasz, hogy miért éppen akkor, miért éppen azt a korszakot érzi Py a hamis próféták korának. Pierre-André Weitz díszletei meglehetősen vegyes képet mutattak, a minden jelenetben remekül és óramű pontossággal működtetett vastraverzekre ugyanis panelházakat festettek, ami éppen festettsége okán olykor túlságosan kulisszaszerűvé tette a realista látványvilágot. Az előadás ennek ellenére mindenképpen egy működő válasz az opera színpadra állítására, ám egy berlini színháznak ennél határozottabb mondanivalót illene képviselni.
Jean: Gregory Kunde
Enrique Mazzola nagyszabásúan tartotta kézben az előadást, sajnálatosan a Koronázási jelenetre és az utolsó felvonásra – pont mikorra a dráma besűrűsödik – kicsit elfáradt a zenekar. Az olasz maestro felismerte a Meyerbeerben rejlő lehetőségeket és igyekszik is bölcsen felülni ennek hullámaira. A 66 éves Gregory Kunde ma is világszinten vállalhatóan oldja meg a címszerepet. Hangján ugyan érződnek a kopás nyomai, Rossinin edződött technikájának azonban ma is ura. Feltűnő, hogy hiába az évtizedes rutin, Kunde valójában csapnivaló színész, berögzült gesztusain kívül szinte semmit sem csinál. Nem különösebben jól sikerült parókában és festett szakállal kissé korpulens testtel ágál… és mégis… maga a figura hiteles. A tenorista még ahhoz a generációhoz tartozik, melynek tagjai értették a szerepek lényegét, és ez a tudás ma is elég Kunde számára ahhoz, hogy minden lehetetlensége ellenére olyan érvényes figurává váljon a színpadon, akinek sorsa és végzete van. A Deutsche Operből indult Clémentine Margaine világkarrierje – melyre A próféta előadás alapján nincs sok magyarázat. A hang csinált és nem is túl jól, sok természetesség nincs benne, ám annál több törés. Fidès az opera legnehezebb figurája, ugyanis mire egy énekesnő beérne az anyaszerepekbe, már nem tudja elénekelni a hatalmas szólamot, fiatalon viszont megmarad egy jól-rosszul festett másod-Azucénának. Margaine alakítása bár sok tapsot kapott, a rivaldán nem igazán nem jött át. Korrekt, de nem különösebben izgalmas volt a meggyalázott-elhagyott Berthe szerepében Elena Tsallagova. Seth Carico erős figurát csinált Oberthal grófból, mégha a hangjához nem is áll közel a szólam. Magabiztosan szólt együtt a három anabaptista, kellőképpen voltak nyálasak és távolságtartók. Derek Welton számára kicsit soknak bizonyult Zacharie embert próbáló kupléja. De a Deutsche Oper vezetősége, ahol csak tehette, a szerepek zömében az érezhetően összeszokott társulata tagjainak igyekezett személyre szabott feladatot biztosítani, így került Mathisen szólama például Gideon Poppehoz. A kellemes hangú tenorra lírai és karakter tenor szerepek sokasága vár még hosszú ideig.
Elena Tsallagova és Seth Carico
A berlini Próféta-előadás elején az elnyomó Oberthal képével plakátolják ki a várost, majd ő maga is megjelenik, két nyalonc kíséretében. A zenedráma utolsó hangjainál a jelenet megismétlődik, mintha Jean bukásával minden visszatért volna a régi kerékvágásba. Nehezen elfogadható rendezői gondolat. Az Oberthalokat ugyanis rendre elsodorja a történelem szele. A túlélők a szerencsétlen prófétákat háttérből mozgató láthatatlan és megfoghatatlan mindenkori „anabaptisták”…
Foto © Bettina Stöß
