Bár cáfolni, de legalábbis árnyalni szokták azt a meghatározást, miszerint a zarzuela tulajdonképpen a spanyol operett. A műfaj virágkora egybeesik a Kálmán és Lehár-operettek keletkezési idejével, ám meglepően sokáig nem igazán lépte át nyelvterületének határait, s csak az elmúlt években kezdett el olykor megjelenni az egyéb európai színpadokon is. Nincs könnyű dolga, hiszen a francia, osztrák, vagy magyar operettek immár jóval mélyebb beágyazottsággal bírnak, mint spanyol unokatestvéreik. Ráadásul a klasszikus operett-repertoár is szinte kiapadhatatlan, miközben annak éves premier-kapacitása jóval szűkebb az operákénál.
Lucero Tena
Annak idején már Alfredo Kraus és Pilar Lorengar is adott ki zarzuela-lemezt, így terjesztve a nemzeti zenekultúrájuk egy szeletét, az utóbbi időben pedig még Budapestre is eljutottak a legnépszerűbb részletek Plácido Domingo és Elīna Garanča izzadságmentes estjein. Az elmúlt évad egyik nagy felfedezése volt a Theater an der Wienben Pablo Luna Benamorja Christof Loy rendezésében. A német alkotó ugyanis néhány éve egy madridi látogatása során „szerelembe esett” a műfajjal, melynek mára egyik leghangosabb szószólójává vált (bár a magyar operett is kapna ilyen pártfogót!). Loynak köszönhető az a laza szövetű est is, mely az elmúlt időszakban több európai városban látható volt, július 4-én pedig Gran Gala de Zarzuela címen a Deutsche Oper Berlinbe is eljutott.
Christof Loy és José Miguel Pérez-Sierra - forrrás: Los Paladines
Folyamatos megújulást igénylő műfaj lett az egykor békés menetrend szerint működő opera-, és egyéb gálákból. Míg valaha elegendő volt, ha az estélyiruhás hölgyek és a frakkos urak kisétáltak a színpadra, hogy megmutassák énekművészetük javát, addig mára feliratokat, vetítéseket, jelmezeket, és ki tudja még mi mindent vetnek be a rendezők, hogy lekössék a figyelmet – vagy épp ellenkezőleg: hogy eltereljék azt a hangokról és a személyiségekről... A gyakran túlturbózott parádékhoz képest Berlinben üdítően sikerült a (lábtörése miatt csak videó-bejátszásokon megjelenő) Christof Loy nevével fémjelzett változatos, pörgős, akadálymentesen kivitelezett kétszer egyórás est.
A gála alapreceptje ezúttal sem volt különösebben bonyolult: „mindössze”. remek slágerek sora, lendületes karmester, és mindenekelőtt a műfaj minden titkát ismerő művészegyéniségek kellenek hozzá – Berlinben sem kísérleteztek mással. Ám a zarzuela-koktél (és ne legyen kétségünk afelől, hogy a műfaj legjava került a publikum elé, melynek nagy hányada Pesten is felcsendült az elmúlt években) végeredményben mégsem egészen olyan, mint egy operett egyveleg. Mintha a bemutatott spanyol részletek kevésbé lennének sokszínűek, mint keleti rokonaik, lírai áriáik és a kettősök kissé „nyúlósabbak”, a gyors számok pedig mintha egy versaszakkal hosszabbak lennének a kelleténél.
Los Paladines
És mindenekelőtt az egyéniségek… A könnyed műfaj (az operáknál jóval lazább szövetű és dramaturgiájú) alkotásait már a kezdetektől fogva jelentős énekes-színészek vitték a hátukon. Rájuk készültek a szerepek, melyeket aztán minden későbbi produkcióban is magukra alakították a művészek. Ne feledjük: a külhoni „magyar operett-legenda” sem született volna meg a Kalocsai Zsuzsák, Zsadon Andreák, Oszvald Marikák, Csere Lászlók, Szolnoki Tiborok stb. nélkül. Ha nincsenek egyéniségek, nincs operett, de zarzuela sem.
Ennek hatása a gálán is érzékelhető volt. Pedig az előadói gárda javát adó, 2024-ban Loy kezdeményezésére létre jött formáció, a Los Paladines (A lovagok) öt fiatal magánénekes tagja mindent elkövet a sikerért. Profik, elhivatottak, érezhetően szeretik a szakmájukat, ráadásul valós és átvitt értelemben is az anyanyelvükön énekelnek-kommunikálnak. Művészetük azonban nyilvánvalóvá teszi azt a tény is, hogy miért lépett tovább annak idején Domingo és Lorengar az opera felé (a Deutsche Oper Berlin egykori sztárja, akinek 1996-os halálának is emléket állított az est). A Los Paladines ugyanis operai képzettségű énekesek ugyan, de mégsem operaénekesek.
Christof Loy és a Los Paladines
Legizgalmasabb közülük a mezzoszoprán Carmen Artaza, aki akár egy Almodóvar-film szereplője is lehetne. Autentikusan képviseli azt az érzelmi szivárványt, amit egy spanyoltól a közönség elvár, egyenlő elánnal tud sírni, nevetni, csábítani és megvetni, s ezen felül ragyogóan táncol is. Mellette meglehetősen sápatag képet mutatott Cristina Toledo szopránja. Ragyogó karakter David Oller (bariton), afféle hórihorgas táncoskomikus, a líraibb áriákat azonban nem érdemes erőltetnie. Szimpatikus jelenség az együttes tenoristája, Santiago Sánchez, meglepően felszabadultan is játszik, ezzel a matériával azonban nem kapna meghívást a Deutsche Oper együtteséhez. Egyetlen önálló számot kapott Alejandro Baliñas Vieites, férfias basszbaritonját öröm volt hallgatni.
Más vokális nagyságrendet képviselt a két művész, akik csatlakoztak az együtteshez. Az örmény Mané Galoyan vezető operaházakban énekel főszerepeket. Számait kifogástalanul, finom melankóliával adta elő. Rodrigo Garull pedig hamisítatlan verismo tenor, nyomja, ahogy a torkán kifér, hangerővel, biztos magasságokkal, kigombolt ingű mexikói sármjával hódítja a közönség fülét és szívét.
A berlini próba - forrás: José Miguel Pérez-Sierra facebook
Mindez azonban „csak” egy zarzuela-gála lett volna, ha két szám erejéig nem hívják meg a szeptemberben 88. évét betöltő legendát, Lucero Tenát. Az egykori flamenco-táncosnő idővel kasztanyetta-művésszé képeztette át magát, s lett a hangszer apostola. Amit Tena még ma is tud, vélhetően egyedülálló. Az apró termetű erősen festett nénike már csak segítséggel tud besétálni a színpadra. Ám amint megszólal, a zene átveszi az irányítást. Nem csupán a mögötte játszó zenekar, hanem maga a Zene felett is. „Ob ich nicht höre? Ob ich die Musik nicht höre? Sie kommt doch aus mir.” („Hogy nem hallom? Nem hallom a zenét? Hisz belőlem fakad.”) – énekli Richard Strauss Elektrája, s valami hasonló csoda volt Berlinben is Tena metamorfózisa is. Emellett játéka technikailag ma is virtuóz, nemcsak színeket és hangerőt, de legatót is képes játszani – egy ütőhangszeren. Ritka pillanat lehet a Deutsche Oper történetében, amikor 1.800 ember egyszerre pattan fel egy gálaszám után, éltetve az előadót.
Christof Loy kiváló alkotótársra lelt José Miguel Pérez-Sierra személyében. A madridi Teatro de La Zarzuela főzeneigazgatója természetesen a műfaj, illetve az élő hagyomány szakavatott letéteményese, aki mindezt képes volt átadni is a Deutsche Oper ének-, és zenekarának (és kiváló koncertmesterüknek, a pesti Rádiózenekartól elszerződött Nathan Giemnek), egy olyan júliusi héten, amikor az együttes hétköznapokon Händel, Lortzing és Puccini repertoár-előadásokat abszolvált. Pérez-Sierra nem csak karmesterként működött közre, az egyik számban énekelt, sőt táncolt is – módfelett szeretnivalóan.
A berlini zarzuela-csapat - forrás: José Miguel Pérez-Sierra facebook
A Gran Gala de Zarzuela tökéletesen beváltotta, amit ígért, kellemes, felhőtlen nyáresti zenei élményt adott. Az ugyan bizonytalan, hogy nagyszámú új hívet szerezett-e a műfajnak, de aki látta és hallotta a 88 éves Lucero Tenát, örökre emlékezni fog rá.
