Az 1844-es velencei ősbemutató után az Ernani sorra hódította meg a világ operaszínpadait, hogy a következő évtizedekben az egyik legnépszerűbb Verdi-műként állandóan műsoron is maradjon. Míg a Rigoletto előtti operák sorra eltűntek a repertoárról, a Victor Hugo dráma nyomán készült opus egészen az 1900-as évek elejéig tartotta magát, amikoris a 19. század első felének operái helyét Puccini és Verdi későbbi darabjai vették át. Ekkoriban áldozott le az Ernani népszerűsége is, melyet azonban – elsősorban a négy hálás főszerepnek hála – azok a színházak, amelyek rendelkeztek a megfelelő erőkkel időről-időre elővettek. Mi lehet az opera egykori kiemelkedő sikerének titka? A cselekménye nem kevésbé következetlen, banális és kusza, mint a néhány évvel korábban keletkezett Donizetti és Rossini daraboké, történetvezetése azonban jóval gyorsabb. Annak ellenére, hogy mind a négy főszerelő kap emlékezetes nagy áriákat, a műben inkább a lüktető együttesek dominálnak. A pályája elején járó Verdi saját mércéjéhez képest is igencsak minőségi zenét írt, melynek néhány gondolata a későbbi remekművekben is visszaköszön. Az Ernaniban egyszerre található meg a Lammermoori Lucia vadromantikája és a Simon Boccanegra komor színei. Az opera valódi drámáját nem a címszereplő vicclappba illő öngyilkossága torkoló tragédiája körül kell keresni, a legárnyaltabban megrajzolt főhős az ifjú Carlos, aki minden földi jóról lemond, hogy a V. Károly császárrá válhasson. A mű tulajdonképpen úgy Don Carlos, mint a zeneszerző felnőtté válásának darabja.
A II. felvonás fináléja
Ha létezik Operaház, ahol az Ernani otthon van, akkor az a milánói Scala, melyben 1844 óta rendre méltó szereposztásban színre is kerül. Az egyik legnagyobb presztízsű színházának természetesen ma sem jelenthet gondod a megfelelő művészek összeválogatása, különösen, ha Verdi művet tűznek műsorra. A problémát sokkal inkább az okozza, hogy hogyan sikerül a világ legkiszámíthatatlanabb és talán leggonoszabb közönségének kegyeit elnyerni egy-egy új produkcióval. Az Ernani szeptember végi felújítása akkora fujjolással végződött, hogy a vezetőség kénytelen volt megkérni a Sven-Eric Bechtolf rendezőt, hogy némiképp módosítsa elképzeléseit – mindezt egy olyan produkció esetében, mely a világ bármely más pontján a konzervatív operajátszás iskolapéldája lenne. A széria utolsó estéjén természetesen már nem derült ki, mik lehettek az apró változtatások, az előadás így is kidolgozottnak és módfelett szórakoztatónak hatott. Bechtolf ugyanis nem csinált nagy elemző előadást, helyette úgy gondolta, hogy az Ernani a maga teljes következetlenségeivel ma nem komolyan vehető dráma. Ezért nem is vette komolyan. Az Előjáték alatt megérkezik az 1844-es trupp a színpadra, s mire a nyitókar elkezdődik, minden készen áll az opera előadására. A következő két órában nem történik más, mint ami minden konzervatív operabarát álma: gyönyörű régi festett díszletek (tervező: Julian Crouch) és elképesztően pazar kosztümök (tervező: Kevin Pollard) között lezajlik, amit Verdi megírt! A 19. századi operajátszás azonban mára teljesen anakronisztikussá vált, amire a Scala ultrakonzervatív közönsége vágyik, rég halott. A gesztusok, kardcsörgetések, szívre szorított kezű vallomások stb. csak pózok, nincsenek mögöttük valós érzelmek. Így drámai szituációk sem bontakozhatnak ki, csupán tablószerű – egyébként tökéletesen beállított – jelenetek maradnak. Bechtolf a publikum elé tartja varázslatos görbe tökrét, a számos aprólékosan kidolgozott modorossággal és kikacsintással. Ha a törzsközönség azért fujjolt, mert magára ismert, igaza volt. Tényleg rajtuk élcelődött a rendező, akivel jól esett együtt nevetni.
Francesco Meli és Ailyn Perez
Ahhoz azonban, hogy ez a játék működőképes legyen, szükség van két dologra, egyrészt a Scala nagystílű közegére, ahol az efféle előadás nem hat parlaginak, másrészt arra a ma is egyedülálló zenei minőségre, melyet a Verdi-operák előadásakor a színház produkál. Wagner Bayreuthban, Mozart Salzburgban, Haydn Eszterházán, Richard Strauss Bécsben. Valószínűleg nincs mégegy karmester, aki annyi ősforrással dolgozhatott, mint Fischer Ádám. Képzeletbeli koronájára most újabb gyémánt került, az első magyar dirigensként vezényelhetett Verdit Milánóban. Mindez természetesen nem ajándék, hanem elképesztő kihívás. Újat mondani annak a zenekarnak, amelyet a legnagyobb mesterek csiszoltak tökéletesre, amelyik a zeneszerző minden kottafejének titkát ismeri. Fischer Ádám amellett, hogy a korai Verdi operáknál szokatlanul nagy zenei ívekben gondolkodott, feltárta a partitúra minden árnyalatát, számos apró tempóváltással tette még színesebbé a produkciót. De efelett valami különleges melankólia is áradt az előadásból, mintha egy korosodó muzsikus mosolyogna vissza a hetyke alkotásra.
Jelenet a II. felvonásból
Ha végigtekintünk az Ernani előadás-történetén, nem lehet nem észrevenni, hogy mennyit változott az elmúlt évtizedekben az operavilág. Az 1844-es előadás énekeseinek hangi kvalitásairól nem maradt ránk felvétel, de a hanglemezgyártás fénykorában olyan hang-nagybirtokosok énekelték a címszerepet, mint Mario del Monaco, Franco Corelli vagy Carlo Bergonzi. Helyüket az 1970-es évek után olyan művészek vették át, mint Plácido Domingo és hőstenornak nem nevezhető Pavarotti. Jól jelzi az igazi nagy hangok világviszonylatú eltűnését, hogy napjainkban a világ egyik első operaháza Ernani szerepére azt a Francesco Melit kérte fel, aki például a Traviata Alfredját is repertoárján tartja. A tenorista megoldja a feladatot, ha nem is túl egyedi, de szép színű hangja győzi a szólamot, ám mégsem az a hőstenor, amelyre Verdi a szerep írásakor gondolhatott. A snájdig fiatalember, noha szerepe szerint szinte végig színpadon van, valójában nem vonja magára a tekintetet, kisugárzásából nem derül ki, hogy ő lenne a címszereplő. Nem így az Elvirát éneklő Ailyn Pérez. Az amerikai szoprán valódi színpadra született művész. A négy főszereplő közül ő tudta leginkább közvetíteni a rendezői szándékot, egyszerre formálta hitelesen a 16. századi donnát és a szerepből végig kikacsintó 19. századi primadonnát. Pérez egyike korunk kevés szopránjának, akinek még valóban egyedi és felismerhető hangszíne van, mely nemcsak hatalmas és erőteljes, hanem kordában is van tartva. A 39 éves amerikai művész egyelőre bölcsen válogat a szerepei között, így remélhetőleg nem fog idő előtt eltűnni. Napjaink egyik legkeresettebb olasz basszistája Michele Pertusi hangja kissé fakóbb, mint nagy elődeié, de minden regiszterében kiegyenlített (s Verdi gondoskodott is róla, hogy Don Silva bejárja ezeket a szélsőségeket). A számos buffo szerepet is éneklő művész arisztokratikusan oldotta meg feladatát: nagy ősz parókában hitelesen alakította az aggastyán nagybácsit – s ez a komolyság adta meg a hatalmas karddal hadonászó figura iróniáját. Simone Piazzola alig 33 éves, de lassan egy évtizede főszerepeket énekel világszerte. Miközben évek óta hallani a krónikus tenorhiányról, meglepően kevés szó esik arról, hogy hová tűntek a jelentős Verdi-baritonok. Pedig mintha a Bruson – Zanacanaro – Nucci generációt egyáltalán nem követnék jelentős művészek. Piazzola sem az. A szerepet természetesen úgy birtokolja, ahogy az a Scalában elvárható, ismeri a tradíciókat, melyet a közönség elvár – talán túlságosan is ismeri, előadásában jól felismerhető Renato Bruson 1982-es legendás alakításának hanghordozása, sajnos az előd hangja és személyisége nélkül. Piazzola azon mára ritka művészek közé tartozik, aki egész este csak a „bal kezével énekel”. A jobbat kizárólag tapsköszönésre használja. Élmény volt hallgatni Don Riccardo pár mondatos, ám kényes szerepében a remekül játszó Matteo Desolét (a Scala nagyvonalúságára jellemző, hogy a tenorista Velencében Rodolfót, Firenzében Alfredót énekel…) és az ösztöndíjas, Mariinszkijből indult mezzoszopránt, Daria Chernyit.
Jelenet a IV. felvonásból
A milánói Scala 2018-as Ernani produkciója ragyogó látlelet arról, hogy hol tart ma a Verdi-játszás a legjelesebb olasz színházban. Noha az előadás vokálisan nem mérhető az 1982-es referencia felvételhez (Domingo, Freni, Bruson, Ghiaurov), a Verdi-muzsikálás titkát ma is őrzi az együttes. Sven-Eric Bechtolf pedig szellemes kísérletet tett arra, hogyan úszható meg egy opera megrendezése. A rendezőnek majdnem sikerült a bravúr, ám az előadást befejezni nem tudta, a díszletek lassan alászálltak, a trupp hazaindult, Ernani a semmiben haldoklik. A függöny legördültével a Scala közönsége meg csak néz. Itt-ott verődik össze néhány tenyér. Gazdag ország, ahol ezt a minőséget lehet fanyalogva fogadni.
Fotó: Marco Brescia & Rudy Amisano
