Az Operaház történetének leghosszabb és minden bizonnyal legfárasztóbb évada közeledett a végéhez 1897 tavaszán, amikoris a millenniumi ünnepségek miatt a színház 21 hónapon keresztül játszott egyfolytában. Az intézményt 1894 óta felsőszilvási Nopcsa Elek báró (1848 – 1918) vezette intendánsként, igazgatója Káldy Gyula volt. Nopcsa katonai pályafutás után, országgyűlési képviselőként került az állami színházak élére, nős volt és három gyermek – közülük a legidősebb, Ferenc a legendás dinoszaurusz-kutató és Albánia egyik első feltérképezője – édesapja. Noha az intendáns működése során számos kiváló és fontos művésztől vált meg, többek között Nikisch Artúrtól, Szilágyi Arabellától, Hilgermann Laurától, Sz. Bárdossy Ilonától, Maleczkyné Ellinger Jozefától, Frantisek Brouliktól, vagy Odry Leheltől, sőt, a Nemzeti Színházban Jászai Marit is megpróbálta félreállítani, ám viharos gyorsaságú bukását mégsem ezek az ügyek okozták.
A báró szívügye, elődeivel ellentétben a balett volt. Hogy mit gondolhatott a műfajról jól példázza a következő eset: amikor Kerner István bevitte hozzá elkészült művét, a későbbi Ércembert, Nopcsa rápillantott az eredeti címre, majd így szólt: „Mi az, hogy Csóktilalom!? Abszurdum, hogy egy balettnél tilos a csók?” A báró legendája az idők során annyira beleivódott a pesti köztudatba, hogy még évtizedekkel később is felemlítették. Amikor a kis Karády Katalin bejelentette édesapjának, hogy a színésznő szeretne lenni, válaszul ezt kapta: „Kislányom, volt egyszer egy intendáns az Operaházban, báró Nopcsa Elek. Amikor egy ifjú művésznő megjelent irodájában és szerződést kért, ő félreérthetetlen célzásokat tett, s ha a pályakezdő megrémült az intendáns báró finoman mosolygott és csak ennyit mondott: Il faut passer par la… ami magyarul annyit jelent: Ezen át kell esni”.
Az Operaház vezető magántáncosnője a századforduló előtt a rendkívül népszerű Müller Katica volt. Az 1860-ban született lány már 11 éves korától a régi Nemzeti Színházhoz került, ahol 1879-től volt tag. Az Operaház megnyitásától sorra táncolta a balettek főszerepeit. Nővére, Molnár Irma néven népszínházi színésznő volt, s Müller Katica valószínűleg rendezett polgári életet élt. Férje, Dréher János posta-takarékpénztári tisztviselő 1895-ben, 38 évesen halt meg. Katica a kartáncosnőkkel szemben tisztességes fizetésből, nem rossz színvonalon élt. Kideríthetetlen, hogy fűzték-e valaha gyengéd szálak Nopcsa báróhoz, vagy bárkihez férje halála után, az azonban bizonyos, hogy jóban voltak az intendánssal. Amikor 1896 újév napján a társulat köszöntötte a vezetőt, a balett részéről Katica intézett hozzá szép szavakat. Nyáron a balerina Zugligeten tartott születésnapjára pedig egyetlen férfi volt meghívva a kolleginákon kívül, a direktor. Vita soha nem volt köztük, „Kezdetben feldíszítette az öltöző szobámat, oly ékesre, mint eddigelé senkiét sem; felemelte évi fizetésemet 500-500 forinttal és csak hálálkodott szolgálataimért.” – jelentsenek bármit a táncosnő 120 éves szavai.
A balett ebben az időben Pesten nem volt fontos műfaj. A zene szerelmesei az operák és főleg az énekesek miatt jártak az Operaházba. Volt azonban egy másik közönségréteg is, a Nemzeti Kaszinó mágnásai, akik élénken érdeklődtek a balett, vagy inkább a balerinák iránt. Ezért történhetett meg ebben az időben heti rendszerességgel, hogy még a nagy Verdi operákat is erősen csonkolva adták, hogy utána eljátszanak egy táncjátékot az urak mulattatására. Úgy tűnik azonban Nopcsa intendatúrája alatt a táncosnők java lassan túljutott fénykorán, s az utánpótlással sem volt szerencséjük. „Valóságos szépségapály pusztít a legifjabb balett generáczóban, az anyák csak a legformátlanabb képű magzatukat szánják a tánczosnői pályára.” – írta az egyik újság. Valójában semmi csodálnivaló sincs abban, hogy a szülők nem szívesen adták erre a sok lemondással és verítékkel járó, ám lenézett és rosszul fizetett pályára a lányukat, akik csak egy jó házasságban reménykedhettek. Az operai törzsvendégek unszolására Nopcsa – vélhetően állami pénzen – Olaszországba utazott tenoristát és friss táncosnőket keresni. Egy milánói balettiskolában akadt meg a szeme a zsenge Antonietta Barbierin, akit rögtön le is szerződtetett.
Egy nappal azelőtt, hogy a pályakezdő olasz táncosnőt Máder Rezső népszerű művében, a Piros cipőben - éppen Müller Katica egyik legjobb szerepében -, március 26-án felléptette volna az intendáns, 19 évnyi szolgálat után az alábbi kurta levelet küldette a magyar balerinának: „Nagyságos asszonyom! Ezennel értesítem nagyságodat, hogy az ez évi május hónap 15-én lejáró szerződését nincs szándékom megújítani. Fogadja őszinte tiszteletem nyilvánítását. Káldy Gyula művezető-igazgató. Láttam Nopcsa báró intendáns.” Mint kiderül korábban szóban megkínálták egy balettfelügyelői állással (azaz a növendékek tanításával), de ezt a pályája csúcsán lévő Müller érthető okokból visszautasította. A következő napokban szóban kerül, hogy hogyan búcsúzhatna el a közönség szeretett művészétől. A balerina a Korrigánt választotta, de a vezetőség nem különösebben nemes gesztussal A zsidónő kevéssé látványos szólójával kínálja meg a táncosnőt, aki végül nem él a lehetőséggel, s búcsú nélkül hagyta el a színházat, miközben az intendáns fellátogatott a III. emeletre és nagyobb fegyelemre szólította fel a balett megszeppent tagjait.
Antonietta Barbieri bemutatkozását hatalmas közönségsiker kísérte. Némileg árnyalja a képet, hogy a tüntetők az Operaház „hivatalos” - tehát az igazgató által felbérelt - tapsoncai voltak. A másnapi lapok legalábbis megkérdőjelezték az olasz táncosnő képességeit és azt, hogy valaha fellépett volna a Scalában. Tavasszal még két alkalommal szerepeltetik Barbierit, hasonló eredménnyel, miközben magántáncosi szerződéssel kínálják meg. Nopcsa dagadó mellel fogadta barátait a Kaszinóban, „Hozok még egy tucatot, ha kell!” – mondta állítólag. Csupán egy idősebb úr szólt rá, hogy következőleg olyat hozzon, akinek legalább ritmusérzése van. Barbieri két évadot marad Pesten, további sorsa ismeretlen.
A balett háza táján a következő hetekben csend volt, csupán a Budapesti Napló gúnyolódott azon a vizsgán, ahol egy librettista által felajánlott tíz aranyat osztottak ki az arra érdemesnek ítélt növendékek között. Május 16-án Káldy Gyula a Budapesti Tudósítóban – ami nagyjából Magyar Idők korabeli megfelelője lehetett – izzadva próbálja tisztázni Müller Katica nehezen magyarázható elbocsátását. Másnap a balerina ügyes nyilatkozatot ad, „az elbocsátásom oka, hogy őszintén nyilatkoztam az Intendáns úr a Nemzeti Kaszinóban rendezett balett-soirejáról”, pendíti meg finoman a városszerte ismert mendemondát. A nyilatkozat ragyogó utolsó mondata hosszú időre szállóigévé vált: „nem vén vagyok én, hanem becsületes.” (Mindeközben mindenfelé mutogatja a keresztlevelét, mely szerint 33 éves – tehát pirulás nélkül tagad le négy évet.)
Káldy ismét védekezni kényszerül a Budapesti Tudósítóban, de a lavina ekkor már megállíthatatlan, a lapok országos botrányt emlegetnek, és a címlapon hozzák az intendáns elhíresült vacsorájának újabb részleteit. Müller Katica az Alkotmányban meséli el részletesen az ominózus soire-t. A Piros cipő hivatalos bankettje után Nopcsa és barátai a Nemzeti Kaszinóba készültek, s a báró hat balerinát, az egyikük csak 17 éves volt, elhívott a társasággal. A lányok először arra hivatkoztak, hogy nincs megfelelő ruhájuk, majd, amikor rájöttek, hogy az érvek nem használtak, beültek a Kéméndy Jenő által hívott fiákerekbe. A vacsora és a táncmulatság hajnali 4-ig tartott, de a szegény lányok másnap reggel 9-kor már a rúd mellett álltak álmos szemekkel, társnőik gúnyolódásának kitéve. Müller Katica ugyan nem volt a történteken különösebben megbotránkozva, inkább sajnálta a lányokat, de azt kijelentette, hogy ilyesmi korábban nem volt szokás. Szavait valószínűleg megsúgták az intendánsnak, aki ekkor határozta el, hogy új primabalerina után néz Olaszországban. „Kérem, az opera nem műintézet, hanem fegyház; – meséli Müller Katica – a lányok olyanok, mint a rabok: rettegnek, ha az intendánst látják, pedig naponkint feljön a baletteremebe , ahol nincs mit keresnie és dikciózik s mondja a lányoknak, hogy ne legyenek bambák és buták – ezek kedvenc szavai – és, ha valaki közeledik, legyenek szeretreméltóak és fogadják el.”
A sajtó egy emberként ront Nopcsára, aki nemcsak visszaélt a hatalmával, hanem tulajdonképpen közvetítette is a lányokat. Előkerül egy történet, mely szerint egy André Chénier előadás után a lányoknak bent kellett maradni, hogy a bárónak és barátaiknak táncoljanak. Közben egyre több áldozat, vagy vélt áldozat tűnik fel, úgy az Operaházból, mind a Nemzeti Színházból, amelynek tagjairól állítólag egyszer azt nyilatkozta az intendáns: „Egyelten fiatal nő van a nemzeti színháznál, akit még nem láttam ruhátlanul.” Az egyik vacsora miatt érintett táncoslány, Kranner Ilona elpanaszolja, hogy a színházba a rokonait nem engedik be hozzá, míg különböző ifjak a szünetekben is ott mustrálják a melegítő művészeket. Egy újságíró Almássy téri nyomorúságos lakásában keresi meg a kiskorú Fusch Rózsit, akinek édesanyja elmeséli, hogy valaki egyszer 4.000 aranyat is felajánlott az édesanyának, hogy engedje el egy évre a lányát. Ezt az esetet Müller Katica is megemlíti az egyik lapnak: „Ugyancsak a művésznő igen kényes epizódot mondott el abból az időből, amikor még jobban volt az intendánssal. Báró Nopcsa - mint az említett újság írja - egy napon így szólt D. Müller Katicához: Nézze csak, ez a Fuchs Rózsi (egy tizenhét éves ballerina) milyen ostoba leány. Egy barátom négyezer forintot akart már neki adni és nem fogadta el, sőt anyja ezután az ajánlat után kidobta a barátomat... Szegény... és nevetett hozzá az intendáns.”
A kor becsületkódexe szerint a bárónak két lehetősége maradt: vagy sajtópert indít, vagy lemond. Természetesen már május 21-én felröppen a hír, hogy Nopcsa Elek beadta a lemondását, de ezt másnap személyesen cáfolja. Ugyanakkor a képviselőház elé kerül az ügy. Az érdeklődés hatalmas, a terem úgy néz ki, mintha színházi előadást tartanának, a főszereplő, Müller Katica is megjelenik, s még a karzaton is teltház figyelte a fejleményeket. Visontai Soma az interpellációjában már ekkor szállóigeként kezeli a báró mondatát: „Il faut passer par la…” „Magyarország adózó népe nem arra való, hogy akármelyik kiváltságos osztály kedvtelő céljaira műintézetet vagy balletkart tartson fönn.” – mondja Visontai. Ekkor Nopcsa maga ellen kér vizsgálatot, melyet Huszár Kálmán, a belügyminisztérium elnöki osztályának vezetője folytat le. (Ősztől rövid időre ő lesz Nopcsa utódja az intendánsi székben.) Két nappal később Huszár kijelenti, hogy a báró, mint intendáns semmi kifogásolnivalót nem tett, mire Nopcsa azonnal beadja a lemondását, nehogy újabb vádakkal illessék. Időközben a bárót egy másik üggyel is támadja Bartók Lajos, a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának volt tagja, a Bolond Istók című élclap szerkesztője. Nézeteltérésüket párbajjal tisztázzák, melynek során a szerkesztő apró sebeket kap a kiváló vívó hírében álló exkatonától.
Nopcsa lemondásával a szenzáció árja is levonul, az Operaház békében csukja be a kapuit a nyári szünetre. Amikor aztán augusztus híre jön, hogy Ferenc József Vilmos német császárral készül operaelőadást nézni felmerül a probléma, hogy ki méltó arra a színházban, hogy az uralkodókat a díszpáholyba vezesse. Nopcsa Elek lemondása ugyanis május óta aláíratlanul fekszik Perczel Dezső miniszter asztalán. Úgy tűnik, hiába mentették fel a bárót a vádak alól hivatalosan, meg nem bocsátották a mulatságokat. Ferenc József végül maga írja alá a felmentést, amely egy szóval sem hosszabb, mint Müller Katicáé volt. A Függetlenség kedves gúnyversben búcsúzik az intendánstól: „Oh hatalmas egek! / Hát valóban megyek? / Itt hagyjam Pepit, Rózsit, Terát, / Böskét, Ilonkát, s eceterát? / Mi lesz belőled, ha itt nem leszek, / Imádott, trikós, szent művészet?”
Müller Katica ekkor valószínűleg úgy érezte, győztesen hagyta el a küzdőteret. Az Operaházba azonban soha többet nem tért vissza, egyéb színházakban még párszor fellépett, majd a Színművészeti Főiskolán, később a Zeneakadémiáin tanított. Nem ment férjhez, de örökbe fogadott egy kislányt, aki később a gondját viselte. 1927-ben szélütés érte, melyből nehezen gyógyult, két évvel később 69 évesen hunyt el csendes budai villájában. Nekrológjai mint egy rég letűnt kor elfeledett csillagáról emlékeztek meg.
Fotók: Operaház Emlékgyűjtemény