Magyarország központú gondolkodásunkkal nem szokott eszünkbe jutni, hogy az ország nyugat feléről – például Zalaegerszegről, vagy Szombathelyről – közelebb van Graz, mint Budapest. Ausztria második legnépesebb városa egy 1400 férőhelyes operaházat tart fent. Az 1899-ben megnyitott színházat a Fellner és Helmer cég készítette. Az operaház kis magánénekes gárdával, önálló ének- és zenekarral, saját balett együttessel repertoárszínházként működik. Az idei évadban tizenkét opera-operett-musical előadást játszanak, ebből nyolc premier, s csak négy népszerű darabot hoztak át az előző évadból. Minden produkciójukat legalább tízszer eljátsszák, vendégművészeket csak akkor hívnak, ha a társulatból nem osztható ki egy szerep. Muszáj minőséget produkálniuk, különben a közönség Bécsbe, Klagenfurtba, vagy valamelyik közeli szlovén városba utazik operát nézni.
A Jenufa nem az az opera, amire a világ bármely táján tódulna a közönség. Grazban március végén mutatták be Janacek művét, az április 25-i előadás volt a negyedik a sorozatban, a színházban nem sok hely sem maradt üresen. Valószínűleg az osztrák városban az operába járás hozzátartozik a polgári mindennapokhoz, megszokták a színvonalas előadásokat, ezért kíváncsian ülnek be egy cseh századfordulós operára, nem csak a Varázsfuvolára (amit szintén nem rég mutattak be). Vonzerőt jelenthetett, hogy az előadást Graz visszajáró vendége, Peter Konwitschny rendezte. Napjaink egyik legnagyobb színházi egyénisége rendszeresen alkot a stájer fővárosban, premierjeit rendre jelentős média-érdeklődés övezni, ami a grazi színháznak is jó reklám és megmutatkozásai lehetőség. Konwitschny munkáiban az az izgalmas, hogy teljesen kiszámíthatatlan, mit kap a néző. Nem létezik Konwitschny-stílus, abban az értelemben, ahogy egy Zeffirelli, vagy egy Ponnelle rendezés azonnal felismerhető. Nehéz elképzelni, hogy a néhány évvel korábban Grazban is játszott I. világháborús csárdáskirálynő, a pozsonyi, Miskolcra és Pestre is áthozott Anyegin és a tavaly nyári bécsi Attila ugyanabból a főből pattant ki. A Jenufa nemesen egyszerű előadásra sikerült. A tökéletesen lecsupaszított forgószínpadon (díszlet és jelmez: Johannes Leiacker) egy ágy és egy székekkel körülvett asztal mindhárom felvonás díszlete. S ez elég is Konwitschny-nek, hogy elmesélje Jenufa történetét. Ezúttal nem értelmez újra, nem ereszti szabadjára a fantáziáját, „csupán” a cselekményt rendezi meg, kidolgozva a szereplők minden apró rezdülését. A történetet a századfordulóra helyezi és száműz belőle minden népes szálat. Az emberek érdeklik, akik eljuthatnak odáig, hogy késeljenek, újszülöttet öljenek, és végül megbocsássanak. Konwitschny világában Steva a malom gazdag örököse. Természetes, hogy Jenufa őt választja, nem a visszahúzódó, kissé terhelt Lacát. A Sekrestyésné nem a megszokott mindenen túl lévő öregasszony, hanem egy olyan özvegy, aki nem tartja kizártnak, hogy tartogat még számára valamit az élet. A gyakran kihagyott első felvonásbeli monológjában utal arra, hogy alkalom adtán nem venné rossz névén Steva közeledését. Ezzel a szállal még ellentmondásosabb lesz kettőjük kapcsolata. Konwitschny nem ígér megváltást és boldogságot, a feketében házasodni készülő Jenufa és Laca eltűnnek a félig összehúzott függöny mögött.
A grazi színház Jenufája megbetegedett ezért az utolsó pillanatban Pozsonyból ugrasztottak egy szlovák szopránt, aki természetesen nem próbálhatott a rendezővel. Andrea Dankova tökéletesen állt be az előadásba, kész alakításán nyoma sem volt a beugrással járó izgalomnak, egy percig sem kereste helyét a jelenetekben, s közben kikezdhetetlenül énekelte a szerepet. Iris Vermillion Cherubinótól érkezett el a Sekrestyésnéig. Alakításában egy szeretetre képtelen, ám emberi érzelmekre vágyó szerencsétlen asszony sorsa bontakozik ki. A nagymama szerepére Peter Konwitschny-nak sikerült megnyernie az évek óta visszavonultan élő Dunja Vejzović-ot. Az egykori jeles horvát Wagner énekesnő olyan egy falusi ősanyát teremtett, aki uygan nem egészen érti már, mi zajlik körülötte, de jó kedéllyel próbálja rendben tartani unokái sorsát. Lacát a prágai Aleš Briscein szép hangon énekelte (néhány nap múlva a Müpában a Fesztiválzenekar Ruszalka előadásán fog Pesten bemutatkozni), míg Steva szólama kifogott a grazi együttes tenorján, Taylan Reinhardon. A kis szereplők is mind kiválóan megrajzolt alakítások voltak, a Karolkát éneklő pályakezdő Tatjana Miyus pedig a világ bármelyik színházában megállná a helyét nagyobb szerepekben is.
A Jenufát Grazban is csehül játszották. Az együttesnek semmiféle gondot nem okozott az ismeretlen szláv nyelven való éneklés. Nem botladoztak a mássalhangzók között és nem hangsúlyozták önkényesen a szöveget. Az egész előadáson érződött a gondos betanítás nyújtotta biztonság. A produkciót a színház főzeneigazgatója, Dirk Kaftan vezényelte. A csodálatos akusztikájú operaházban Janacek máshol rejtett szólamai is előkerültek. Olykor túlságosan is. A teljesen nyitott színpad miatt a zenekar sok helyen indokolatlanul elfedte a szólistákat.
Peter Konwitschny a grazi Jenufával azt bizonyította be, hogy olykor elég, ha egy alkotó hisz egy operában és megfejti a benne rejlő emberi kapcsolatokat. A rendező leckét adott abból, hogy a legegyszerűbb eszközökkel is lehet jó előadást csinálni.
Fotó: Werner Kmetitsch
